Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 145-295. szám)

1931-07-26 / 167. szám

1931. juüus 26. jA(XY!DáXL A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stima Ilona. 2 7 — Igen. Gondoljon inkább azokra. A kis mocskos állatokra, hogy milyen hűségesen visszatérnek a saját csatornáikba... — Miután jóllaktak. Az ő rendszerük tökéletesebb, mint a mienk. — ösztönük végzi a rendszert s nem az öntudatuk. Pár idegszál tevékenysége az életük. ,. , • ,. , — Mióta maga fölhivta rajuk a figyelmemet, sokszor gondoltam rájuk. Azok csakugyan nem tudnak múltról,, jövőről, de egyik percből lépnek a másikba, ahogy ösztönük diktálja. . Az emberek között is azok a legboldogabbak. Boriska, akik előtt nem nyílik föl soha egy titkos ajtó: a sajat leikuk ajtaja. Azok nem jutnak be egy érdekes világba, de nem is tévednek el benne. Ott van a homlokuk mögött a nagy élet, de ok aludni hagyják. Ezek a gondtalanok, az örök gyermekek, akiknek nincs soha álmatlan éjszakájuk. — Jó, hogy ilyenek is vannak. — Igen. Övék a Mennyeknek országa — mondta kenetteljesen Vidovich, hogy Boriska önkénytelenül elmosolyodott. Az anyja benyitotta,az ajtót s e mosolyt fogta föl pillantása. — Csakhogy nevetni látlak! Áldja meg az Isten doktor úr! Itt hozom a kávétVajdánét a dada követte. A gyerek nyugtalankodott. Boriska az óráját nézte. — Ó. éhes a babaBoriska hátat fordított az asztalnak és az «tt ülőknek s odanyújtotta az éhes szájacskának az élet legédesebb forrásátA gyermek nagy kortyokat nyeltApró szemeivel az anyját figyelte. E pillantásokban már a tudat halvány csillanása ébredt. Az anyja arcának vonalai Íródtak a kis agyvelőbe. Miután a kicsike jóllakott, Boriska is az asztalhoz ült s a langyos kávét kanalazta. — De finom kis kalácsot sütöttél, anyuskám! — Tudtam, hogy jösz. A doktor úr is régen nem volt, |rá is gondoltam. — Igy, véletlenül mind a ketten eszünk a finom kalácsból. — mondta Vidovich. Az öregasszony megnyugodva nézte a falatozókat. Valami nagy békességet érzett a másik kettő lényében. A gyermek aludt az ágyon A dada a konyhábann egy félliteres kék bögréből itta a kávét. Harmonikus tevékenység, szelid csönd áradt és semmitmondó szavak, melyek még elhanngzottak... Odalenn Rumpákné és a bába lesték, hogy mikor mennek el a harminckettes ház érdekes vendégei. Kíváncsiak voltak, hogy együtt mennek-e? S megbotránkozásuk teljes kielégülést nyert. Boriska .és Vidovich egyszerre távoztak. A dada elől ment a gyerekkel— Mintha legalább is a kettőjüké volna a gyerek, úgy mennék —• sugdosta a bába Rumpáknénak. Az öreg zöldségesné nagyokat bólintott hozzá. 161 n Levetette a fehér köpenyt s átöltözködött. Közben a négyes szoba lázas betegére gondolt, egy fiatal asszonyra, aki lázálmában megfogta a kezét s fiacskájának hitte. Mire az adjunktus jött, a beteg eszméleténél volt. I — Nos, jól érzi magát? kérdezte gyors mozgás közben, mialatt a kezét mosta és törülgette. A beteg asszony ránézett az adjunktusra. A férfi kis fekete szemeiben a >saját élete után kutatott. Mit mond az a két szem? Élet, vagy halál? A két szem semmit sem mondott, mert itt oly egyszerű a halál, hogy érkezése nem vált ki döbbenetet. Azonban, ha Vidovichra nézett volna, meglátta volna benne a szánalmat. Egy pillanatra ő volt a fiacskája. Talán három éves, vagy négy, kinek gyönge kis kezét szorongatta s azt szerette volna, hogy a gyönge kis kéz gyűrje le a halált. A kéz, amelyet fogott, nem volt a kis fiáé. de egy jótékony injekciót fecskendezett a karjába. Ezért, mire az adjunktus jött, tele volt reménységgel és a kérdésére mosolyogva felelte: — Nagyon jól érzem magam! Még ilyen jól egyszer sem voltam. Mennyi köszönettel és hálával tartozom maguknak, hogy megmentettek. Mosolygós pillantása mindenen áthatolva a messzeségbe révült. — Igyekeztünk... igyekeztünk... — mondta erőltetve az adjunktus s már is indult Vidovichcsal s az ajtónál mondott neki valamit. A beteg nem hallotta s egész vidáman szólt? — Mikor mehetek el innen? Mikor vihetnek haza a kis fiamhoz? — Nem láttam, amióta itt vagyok. Kérem, nem lehet kiengedni- Felfogjuk boncolni, érdekes eset — súgta az orvos Vidovichnak s utána a betegnek visszakiáltotta — Egy hét i múlva. Azt hiszem, hogy akkor haza mehet! 'Egy hét múlva... susogta az asszony boldogan. S mire Vidovich egy félóra múlva viszszatért, már halott voltValami késztette, hogy nézze ezt a boldogságban megkövült arcot, a kis fiának küldött halvány mosoly megmaradt vonalával Egy szép pillanatban megállt az élete. Ez a szép pillanat belefonódott az örökkévalóságba, az enyészetbe. Ennek a mosolynak meg kell maradni a változó anyagban s valamely formában egyszer újra megmutatja magátEz az egész volt-élet megállott s kezdődik benne egy egészenn más tevékenység: az anyag változása, mely anyag nem áll többé az öntudat szolgálatában. Tehát felszabadult anyag... * S a lélek?... Ehhez a nagy titokhoz soha sem mert nyúlni. Ugy érezte, hogy valami hatalmas szellem mindent átfogó kisugárzása, egy-egy sugár: egy-egy élet, mert csak Egy lehet, aki mindent rendszerbe foglal. Hitt Istenben. Gondolatai imádságot jelentettek ott a halott mellett. A szolgák jöttek s elvitték a halottat. Erre a halottra gondolt mindég, míg öltözködött. Miért kellett ennek meghalni? Az ember s a tudomány millió eszköz segítségével sem tud legyőzni egy láthatatlan baktériumot. A tudományba belenevet a Halál! És belenevet fekete nevetéssel a boldogok életébe is. Csak a perc valóságos, melyben élünk. Alig vette észre, hogy elhagyta a kórházat. hogy már a Corvin színháznál jár, ahol óriási plakátok hirdetik az est attrakcióját Már este volt és kigyúltak a lámpák. A ház elé ért, melynek mái ''k emeletén Lőrinczék laktak. Hallgató, fekete ablakok sorát látta. Lőrinczék elutaztak. Az ő, a Vidovich tanácsára vitte el Lőrincz feleségét a Balatonra. Hirtelen valami égő, groteszk tánc keletkezett a fiatal orvos mellében. A vére és az idegei rohamot intéztek az agyveleje és minden szerve ellen. Valami nevetés-féle bomlott ki az egészből, befelé bugyborgott a hangtalan nevetés és ráömlött az egész rohanó áradatra, belegázolt a mellébe és az agyvelejébe. — Miért szeretem azt az asszonyt?! Érezte, hogy éppen olyan hiábavaló kérdés volt, mint mikor arról a másik asszonyról megkérdezte, hogy miért halt meg? Egyikre sem felelt senki. A belsejében torzultak a kérdések és a bizonytalan feleletek. Valamit kezdeni kellene önmagávalEz az érzés keresztülvilágított minden tevékenységén. Nem halványult, de egyre nőtt és követelőbb lett. És mégis sikerült a forrongó érzést újra, meg újra lenyűgözni. Talán azért, hogy az asszony nyugodtan nézett s nagy,érzés szemébe. Elvárta a fiatalembertől, hogy sohase éljen vissza semmiféle véletlen-adta helyzettel. Nem titkolta, hogy nagyszerű embernek tartja. A »nagyszerü embernek nem szabad lezuhanni a saját ösztönei mélységébe. Csak az érzések tündöklő tükörét tarthatja az asszony arca elé. Nem merte az asszony nagy bizalmát megtörni. Nem is akarta. I Talán azért, mert tudta, hogy az mást szeret. Tudta, hogy hiábavaló vergődés az asszony megnyugodni akarása, hogy nemcsak az óraütésben, az éjszaka csöndjében, de az asszony szivében is megcsendül Walter László hangja. Fölgyúl valami hatalmas fáklya az aszszony lelkében és <rávilágit a hatalmas kísértetre. Vidovich ott látta az asszony mellett ezt a kisértetet Csönd lett a lelkében. Azért is küldte el az asszonyt, hogy kezdjen valamit az életével. Társaságba fog járni, leányokkal fog ismerkedni: nem hagyja magát! Most az asszony hangját érezte: — Drága doktorkánk, milyen jó, hogy kitalálta nekem a Balatont! Ugy fogom érezni, mintha a maga ajándéka volna. Most, mikor igy visszaidézte a hang izét, valami émelyítő édesség csurgott a lelkére. Az az asszony talán... kacérkodik vele! Talán kinozza és tartalmat kerít belőle a saját életébe! Az ő szenvedése talán kitölt egy üres tért, a Walter László üresen tátongó helyét? , De a hang után az asszony tiszta tekintete kúszott felé, beleölelte zengő szépségébe és fogva tartotta a finom selymes ölelés. Megállott a Körút másik oldalán s a riéma ablakok felé tekintett. Tegnap búcsúzott az asszonytól. Ugy gondolta, hogy mindörökre. Megállapította, hogy ostoba hóbort ez a szerelem, irreális valami, nem józan emberhez méltó- Meg kell keresnie az igazi maga-magát, aki azelőtt is volt. Mindenekfölött a régi cinizmust, a nyers gondolatokat és szavakat, melyek mindent törnek és tépnek, nem hagynak sima felületet maguk előtt. Megindult vissza a Körúton, vitte ezer és egy gondolatát, mely mellett mégis csak élve maradt megfejthatatlan szerelme. Bele akarta dobni az üres-fekete ablakokba s visszahullott reá. (Folyt- köv.) X