Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-05-24 / 116. szám

1931. május 24. jsfríryidék. A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stima Hona. 17 Vidovich jött hazaKöszönt s lassan mondott valamit Vajdánénak, aztán szótlanul leült, kissé távol 9 családtól. Most olyan fájón érezte, hogy ezek itt egy közös érdek tagjai s hogy ő felesleges itt. Talán zavarja is bizalmas beszélgetésüket Boriska megérezte Vidovich árvaságát s kedveskedőn hárította elMilyen jó lesz, Vidovich, hogy maga anyuskámmal marad helyettem— Azt hiszem, nagyon kevés vigasztalás anyuskája számára— Nem kellesz anyánknak vigasztalás, hiszen nem veszti el Boriskát- A nő sorsa, ami beteljesedik — mondta Lőrincz, szavait egyenesen Vidovich-hoz intézve. A nő sorsa... a nő sorsa... — ismételte Vidovich kétszer is Lőrincz szavait. Mert sablonos volt, most nevetségesnek tünt föl előtte. Hogy Vajda Boriska sorsa is olyan, mint a nőé: a nő sorsa általában! Ez szinte groteszk volt — Vannak egyéni sorsok — mondta hangosan, de inkább önmagánakBoriska nagyot nevetett: — Persze! Mindenkinek van a női sorsán kívül egyéni sorsa is- Ez természetes. Én azonban nem kívánok valami egészen különös és meglepően egyéni sorsot- Egyszerit boldog asszonyi életet. Nem is provokálok mást az élettől— Néha az élet provokálja az embert, — mondta Vidovich s látszott, hogy nem tréfál. — Doktor úr! Nem gondolja, hogy ez a furcsa, jóslatízü fejtegetés most nem a mi szánk ízéhez való? Inkább mondja már, mit látott künn. Valami szépet és érzéseinkhez illőt. — Szépet? Én? S a maguk érzéseihez illőt? Amit mondunk, az csakis saját érzéseinkhez illő. Én őszinte ember vagyok. Május vége van, a sarkokon és a boltokban piros cseresznyét árulnak. Én ennyit látok most a tavaszból. — Pedig fiatal, többet kellene látnia belőle. mint amennyit nyújt. — Vannak emberek, akiknek tavaszát más éli át. — Ö, kedves doktor úr, maga rébuszokban beszél, azonkívül mindég ellent mond. — Vitákban érik az igazság. — felelte Vidovich. — Vidovich úrnak ma rossz kedve van, — mondta elnézőleg Vajdáné. — Csodálatosképen, ha velem találkozik, mindég ilyen rossz kedvű a doktor úr. — Mondta Lőrincz. — Igazán kérem, ne haragudjon, ez csak véletlen lehet. — Mondta Vidovich, de ez a mondat is tele volt epével. Most Kotsisné lépett be, karján a kis unokával s egy kezébe fogva a két parányi lábát, előre nyújtotta és selyp hangon dicsekedte: — Nagyapó vette a babának. S áradó örömével mosolygó bámulatra késztette a jelenlevőket. Egyszerre édes, naiv szók lebbentek mindenki szájára, derús, fehér csoda éledt a lelkekben. A pufók arcocska s a nagy szemek riadt nézése betöltötte az egész szobát. A pici lábakon két kis horgolt cipő volt, piros, bojttal, mint amilyenek a bazárok kirakataiban láthatók. Ezt vette a nagyapó a babának. Ez volt olyan nagy eldicsekedni való esemény a harminckettes házban és amint látszik, nem is olyan nevetséges, mert mindenki örül, hogy cipője van a babának. Igy lépeget lassan emberré: leveti a pólyát, kap cipőcskét, ruhát s így veti le tehetetlenségének minden nyűgét, hogy felöltözze az új holmival apró tudományait az életnek. Lőrincz az óráját nézte és sürgős üzleti ügy miatt elköszönt. Kotsisné is ment a kis Amálkával, hogy másoknak is eldicsekedje: mit is vett nagyapó! Vajdáné, Vidovich és Boriska a szobában maradtak. Valami feszültséget éreztek. Visszatért a régi hangulat, amint a gyermek eltávozott. Az öreg asszony aggódva nézegetett rájuk. Egy pillanatra a konyhába ment. Boriska felhasználta ezt a pillanatot s g szólt Vidovichnak. — Mondja, miért beszél úgy Lőrincz Elekkel? — Mert gyűlölöm, azért. — Hogy engem boldoggá akar tenni? — Igen. Azért. — S hogy megszabadít a harminckettes házból? — Azért. — S hogy elveszi gyötrő emlékeimet, ostoba reménykedésemet? — Azért... Hogy elveszi magát az életemből. Boriska lehajtotta a fejét. Talán ő is gyűlöli Miss Gondéit? Az anyja visszatért a szobába. 10. Csodálatos, hogy a regényhősökkel mindég történik valami, ami kiragadja őket bajaikból és segítségökre siet, hogy fenyegető veszedelmeket elhárítsanak az imádottjuknak életét megmentsék; vagy hirtelen nagy örökséghez jutnak, amely elveszi gondjukat s megmenti már-már tönkrement boldogságunkat. Csak vele nem történik semmi Vidovich doktorral. Július 7-ike. És július nyolcadikán lesz Vajda Boriska esküvője Lőrincz Elekkel. És ő, Vidovich doktor nem tesz semmit, ődöng tétlenül az utcákon, a klinika folyosóin, előadóteremben s kivihetetlen tervek lobbannak agyába- Például az, hogy odamegy a templomba és megmondja a papnak, hogy Vajda Boriska mást szeret s most hazudik. Milyen ámuló arcok merednének reá, Boriska sírna s nem merné mondani, hogy: de ő igenis, Lőrincz Eleket szereti, hanem sirna és az öreg édesanyja elájulna és Vidovichot gyűlölve lökdösnék el az oltártól, mintha ördög lenne, aki megrontotta az ünnepet. A fehér ünnepet, a kíváncsiság ízét, a menyasszony szép nyugalmát, a vőlegény boldog arcát s helyette botrány omlana szerte a szent falak között. S őt meggyűlölné Boriska is. Talán nem is beszélhetne vele többé. Vagy egyszerűen bolondnak hinnék s kivezetnék a szent helyről. Csak egyetlen-egyet tehetne, ami meg(akadályozná az esküvőt... A gyűlölete egy mély forró sóhajtásban kínlódott. Megkellene tennie, hiszen úgy is mindegyMég sohasem érezte, hogy ilyen vad ellenállhatatlansággal, ilyen egész lényében remegő szent imádással szereti Boriskát. Érte mindenre képes lenne. Képzeletében ott vonaglott vetélytársa.Igen, megöli őt! A Nemzeti Múzeum előtt megállott-i Bement a kertbe. Képzeletében eltűnt a harminckettes ház s megjelent előtte Vajda Boriska mosolygó fehérségében, ifjúságának sugárzása körülkoszorúzta, mint egy aurolea s a fényességből neki intett és egy mozdulatával elvette szenvedésének rikitó-bünös fájdalmátE mozdulatban őt szerette a leány. Hátha őt szereti? Hátha lelkének e képe eleven valóság, csak ő nem tud róla? Hiszen a leányoknál a férjhezmenés legtöbbnyire existencia kérdése. A menyasszonyi ruhában fehértestú árucikkek, hivalkodó árucikkek vannak, míg a selymek alatt a szív valaki másért remeg. Vajda Boriska képzelt fehér mozdulata ellágyulást dobott a szívébe. Nem ölheti meg Lőrinczet. Úgysem vehetné feleségül Vajda BoriskátEgy padra ült a Múzeumkertben. Az utakon mindenütt gyermekek ugrándoztak, a padokon a kis nevelőnők regényt olvastak elmerülten, melyekben szép szerelmek éltek küzdő életet és diadallal teljesültek valósággá a betűk rengetegében. Mennyi elme, mely mind benne él ez érzésben s nem unja meg az ember millió nyelvben, millió formában kifejezni. Vidovich huszonnégy éves volt s körülötte leányok, fehér arcok, eleven szívek és életvágyak... ő huszonnégy éves volt, de nem látott belőlük semmit, ami ifjúságát figyelmeztette volna. ö csak Vajda Boriskát látta fénylő auroleával és megközelíthetetlen távolságban. Ezalatt a harminckettes ház tovább élte avult, rossz szagú életét. Az udvaron verkli szólt s a félszemű verklis, mialatt valami megszokott egyéni rángatózással forgatta a verkli fogantyúját, fel-felnézett a libegő, ronfgyos bankók esésére. Elámulva és a közömbösségéből kigyúlva kapott egy bankó után. Tizezer korona! Ilyet nem osztogatnak. Talán tévedés... Vajda Boriska nézte, hogy örömet okozott. Komolyan és szomorúan állt s a saját lelkébe kutatott. Vájjon póz-e a nagylelkűsége, vagy valóban jóleső áldozat? Valóban örömet érzett. Igazi nagy örömek pótlására kell az ilyen kis öröm narkotikumnak. Az elmúlt éjszaka nem aludt. Walter Lászlóra gondoltNem szerelemmel, hanem emlékezéssel. És valami egész nyugodt megfontolással* Nem tehetett másként, mint ahogyan tett^ Erezte, hogy mily nagyrabecsúli vőlegényét s a hozzátartozását, az állandó közelségét valami természetes nyugodtsággal veszi tudomásul. Néha szinte úgy érzi, hogy Walter jelenlétében is ezt cselekedné. Mégis-mégis: a másiknak lelke árad a lelkében... Ez. amit Lőrincz iránt érez, bizalom csupán. Mintha egy kedves tárgyat bizna valakire, akiről tudja, hogy megőrzi azt és gondozni fogja- A barátság szokott ilyen nagy lenni, telve bizalommal. Tehát barátság?... A barátság sokszor nagyobbértékü a szerelemnél, mert tartósabb és őszintébb. És Vidovich?... Vidovichtól tanult. Önfegyelmet tanult a Vidovich cinizmusából és egy csomó ismeretre tett szert, amire szüksége lehet az életben. Milyen különös: most olyan szögből nézi az embereket, hogy mennyire vannak hasznára az életben. Mintha ez a néhány embejr érte lenne a világon, hogy bennük mindent átéljen. Szerelmet, barátságot és jövőt. Most a jövőt is bennük látja. A jövőt? Walterben? A' szíve hangosan vert. Igen, most megérezte őt is a jövőben. Pedig Walternek egészen el kell múlni az életéből. S mégis érzi őt, valami bzionytalaa távolságban a mostani életétől, de nem úgy, mintha abból örökre eltűnt volna. E gondolata nyugtalan s mikor felbukkan, igyekszik: a tudat alá rejteni s eltüntetni. 1 (Folyt, köv.)