Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-05-10 / 105. szám

1931. május 10. JSÍYÍRYIDÉK. A harminckettes ház REGÉNY. 16 Irta: Tarta'.íyné Stima Ilona. — Jól tette, Boriska, Legalább ő is tud mindent, nemcsak én. Mi is az ősember sor­sára jutunk, ha egyszer mindent tudunk: ki­üzetiink a Paradicsomból. — A harminckettes ház, mint Paradicsom — kedélyeskedett Boriska s kacagott hozzá­Vajdáné felöltözött s valami bevásárlás miatt elment hazulról. Egyedül maradtak. Vidovich az ajtónak támaszkodva nézte Boriskát s várta, hogy az reá pillantson. I Tekintetük találkozott­— Nem tehettem másként... ugye meg­érti? — kérdezte halkan a leány­— Nem tehetett másként, mert nem sze­ret engem. Csak azért értem meg. Mert volt egy Walter László, aki elém került. Ha nem így lett volna, ha szeretett volna maga is en­gem, akkor követeltem volna, hogy vissza­utasítsa, akkor kívántam volna, hogy várjon reám, akkor inkább megöltem voTna, sem­hogy a másé legyen- Igy? Nevetséges len­nék, ha lebeszélni akarnám szándékáról- Igy nem kívánhatom, hogy miattam még évekig lakjon a harminckettes házban. Walter Lász­ló miatt nem volt nehéz itt lakni, érte nem volt nehéz szenvedni, várni, reménykedni, sir­ni, csalódni-.. — Itt csak arról lehet szó, hogy ki tudja előbb megszabadítani a harminckettes ház ocsmány levegőjéből­— Lőrincz úr. — A választás tehát nem nehéz. — Mert a vonzalom talán kettőnk iránt hasonló, azt hiszem­— Azt hiszem — mondta Boriska is­— De magának bzionyosan kell tudni 1 — mondta a férfi és most tnár odalépett ? leány mellé. — Akarja, hogy megmondjam? — mond­ta Boriska öntudatlan kacérsággal. Most érez­te igazán Vidovich nagy szerelmét, amint hiú­ságára csöppent, mint a méz. Jóleső áradás­sal ömlött lelkére a fiu forró pillantása ? kezének remegő érintése, ahogy az ő keze után nyúlt. Ne mondja meg édes Jóságom, ne szóljon, hadd higyjem, hogy engem szeret jobban, csak egy picikét jobban nála, aki most elveszi magát tőlem örökre. Boriskának most már kedve támadt, hogy ellenkedjen. — A patkányokra gondoljon .. — Ne bántson most Boriska! Semmire sem gondolok, az elmúlt múltra nem is aka­rok gondolni, csak arra, hogy itt van a keze a kezemben s élhetem a 'jóságos pillanatot Csak most ne vegye el a kezét, édes kis Boriska... — Ne okoskodjon, menyasszony vagyok... — Még nem- Még egy kicsit a harminc­kettes ház fogja magát, belé kapaszkodik és nem engedi- Még benne lesz a Rumpák néiv kíváncsi tekintetében, a bába irigykedésében, a Kotsis néni pletykáiban; még benne lesz az én életemben, az én nyugtalanságomban, min­dennapomban, amint meghordozom arca friss emlékét a lépcsőn, az utcán, az egyeteme^, a klinikán és vissza hozom ide és összeforr a maga eleven mosolygásával a lelkemben kiteregetett százféle kép és mozdulat, amely mind magát ábrázolja. — Hogy megszépült a világ, mióta magát szeretem! — Mi lesz aztán, ha maga elmegy in­nen? — Engedje el, csacsi, a kezemet! — szólt a leány. — Még ne vegye vissza- Most egy ki­csit hadd legyen az enyém, hiszen úgy is •örökre a másé lesz. Ne irigyelje hát. — De nézze, nem illik! — Jaj de nevetséges most ez a szó! Nen?­illik! Mintha azt mondaná, hogy nem illik fényleni a csillagnak, nyilni a virágnak-. lesz. — Ha tudnám, hogy maga akkor velünk marad a harminckettes házban, talán még az is tudnék lenni. — Emlékszem, még kis lány voltam s egy hatod gimnázista verset írt hozzám­Mondja, hányan voltak már az éle­tében, akik mind magáért rajongtak? Láiri egy új, akiről nem'is tudtam­— Csak ne legyen »visszamenőleg« fél­tékeny! Nem is sokan, eddig kettőről-három­ról tud... — Ott kettő is sok, Boriska, ahol egye­dül óhajtanánk lenni­— De most már igazán engedje el a kezem! — Mig az édesanyja visszajön, addig nem engedem. Hanem inkább engedje, hogy az arcomat reá nyugtassam­— Ugy nem illik ez magához, Vidovich ez az érzelgősség, ez a furcsa játékos hang­Higyje el. Igaza van, — mondta a fiú nagyon komolyan- Hozzám nem illik. Milyen nevet­séges is lenne, ha mondjuk: a medve éne­kelni kezdene, mint a fülemüle- Igaza van. És lehajolt a Boriska kezére és szótlanul megcsókolta, hosszan, és behunyt szemmel­Aztán a leány szemébe nézett- Csodálatosan: mindkettőjük szeme könnyes volt. Vidovich elengedte a Boriska kezét. — Nem illik hozzám, hogy szeressek. — mondta csöndesen. És visszament az ajtóhoz­Boriskában kellemetlen érzés támadt... Mintha összetört volna valamit­Valami nagyon értékes dolgot­9­— Kedvesem, ennek a Vidovichnak fel kell mondani. j Boriska meglepődött ezen a parancsoló hangon kijelentett mondaton. — Ez a mama dolga Elek, Vidovich semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy elmenjen innen- Már nagyon régen nincs édesanyja s anyám jóságában keresi az anyj? életét. — Csak azért mondom kedves, mert min­dég úgy meglep az a dúlt arc, az a rideg' hang, ha ide jövök. Ugy viselkedik, mintha ellensége lennék. Maga nem vette észre? Boriska és az anyja összemosolyogtak — Mi nem vesszük már észre, mert meg­szoktuk. Kicsit különös a modora, de jó ember ő­— Ha ez így van 'is, nem engedhetem, hogy akár mama, akár maga, Boriskám ? konyhában lakjanak egy idegen miatt. — Most már úgy sem marad itt sokáig, mert már szigorlatozott s egy barátjával Né­metországba megy. Nagyon okos fiú. A diák­akció és az állam pénzén megy­— Segítse az Isten! — mondta Lőrincz­— Igen, és arra kérte anyánkat, hogy ha visszajön, engedje újra itt la'kni- És látja, ? mamának nincs ellene semmi kifogása- Ugye anyukám? — Ogy van, én megbiztattam. A múltkor is valami nagyon jó szert hozott, amitől egy­szeriben elmúlt a nagy gyomorfájásom. Sok­szor azt hiszem, hogy nem is lehetne Vidovich nélkül élni- Nézze fiam — mert rendszerint csak így mondom neki — megdagadt a bo­kám- És már siet és jön vissza az orvosság­gal. A múltkor meg a Kotsisné unokáján segített- A foga jött a csöppségnek s bor­zasztó láza volt, egész magánkívül volt a gyerek. Ő maga is adott neki orvosságot, azután meg elhívott egy barátját, akinek már rendelője van s az nézte meg a kis Amálkát­Nagyon jószívű- Mennyit vigasztalt minket szegénységünkben, ugye Boriskám? — Igaz, már magában véve az is nagy vigasztalás, hogy ő éppen olyan szegény volt, mint mi- Érdekes is volt az a mi nagy sze­génységünk. De azért ne higyje, hogy most hivalkodom vele. Sokszor hárman keresgél­tük össze a rongyos bankókat, hogy egy liter petróleumot hozhassunk. Mikor aztán meg­gyújtottuk a Rámpát, milyen komikus volt — Még megérem, hogy magából költő látni a fogason lógó, kifordított zsebü kabá­tokat, feldúlt fiókokat s az egész nagy ren­detlenséget, amit a pénz keresésével csinál­tunk. Míg aztán ránk virradt és maga... — Hagyja ezt, Boriska­— Igen, mikor aztán a Lőrincz Armand cégnél munkát kaptam. — Ne emlegessük ezt, Boriskám Az én lelkemből kiesik annak az időnek emléke­Ügy látom magát, amint egy napon feljött édesanyjával a Franck céghez s valami édesj­tisztaságos szomorúság lengett az alakján,­amitől én egyszerre különös illatot éreztem: tisztaság-illatot- Olyanformát, mintha hűvös időben ruhát szárítanak s behozzák egy fül­ledt meleg szobába- Akkor egész intenzívep éreztem, hogy az az asszony nekem hoztp ezt a leányt, miattam hivta az életbe, nekem nevelte. De ő mit sem tud erről­Csak én tudom s nekem kell egyszer ezt megmondani neki- És azt nem lehet úgy egyszerre- Ahhoz egy kis előjáték kell. Ezért kellett magának édes, a Lőrincz Armand cég­hez belépni. De ahányszor találkoztunk, én mindég elfelejtettem, hogy maga nálunk csak gépírást tanul, hogy este gyorsírási órára jár s később, hogy a Lőrincz Armand cég alkal­mazottja- Olyankor mindég az volt, akinek először láttam: édes, tiszta gyermek, akit ne­kem ad az anyja­— Igy csinálja meg mindenki a saját kis regényét, ünneplőbe öltözteti lelke a neki megfelelő alakot s érzi azokat a csoda-érzé­seket, amelyek széppé teszik az életet- A ma­ga lelke, Elek, engem öltöztetett ünneplőbe. Milyen boldog leszek, ha valóra válthatom, amit a maga lelke igér belőlem önmagának. — Én bízom a magam hitében és bízom magában, drága kis lányom­Boriskának egy kicsit rosszul esett vőle­génye nagy bizakodása, valami különös kel­lemetlen érzés suhant át tagjain, mely miatt nem tudott oly tökéletesen bízni önmagában, ámbár a szándéka tiszta és őszinte volt. És tudta, hogy érzései soha meg nem csalják­Túlfinomult idegzete reagált egészen távoli dolgokra, mint ahogy megérezte Walter Lász­ló jövendőjét... most meg gyakran érzi, mint­ha Laci reá pillantana s tekintete kétségbe­ejtően szomorú- Most is megmozdult a lelké­ben Walter emléke s mintha tiltakozó gesz­tusok fogannának ez emlékből s átjárnák egész testét. Szerencsére nem kellett válaszolni vőle­gényének, mert anyja szólt­— Az én Boriskám megfelel önmagáért Nem volt más dolgom az életben, csak az ő lelkébe nevelni emberi jó tulajdonságokat s azt hiszem, hogy fáradságom nem veszett kárba. — Ami Vidovichot illeti, csak hadd ma­radjon itt, ameddig akar­— Ha mi elég nagy lakást kapunk, hoz­zánk jöhet anyánk. -— Nem- Most még semmi esetre. A fia­taloknak mindég jobb, ha magukra maradva kezdik az életet. Uj fészekbe nem kívánatos idegen elem-Milyen szép magától Elek, hogy nem retten vissza egy anyóstól a saját haj­lékában­— Ismerem a mamát. Tudom, nem kell rettegnem­— No-no, addig senkit sem ismerünk eléggé, míg nem élünk mellette a mindenna­pok során- Mindennapjaink apró eseményej. bosszúságai tesznek türelmetlenné mások iránt. — Pedig azt hiszem, hogy nekem nagyop fogsz hiányozni, anyuskám, — mondta Bo­riska. — Mindennap láthatjuk egymást- Hidd el, így van jól, ahogy én akarom- — felelte Vaj­dáné. Nem is vitatkoztak ezen tovább- Lőrincz­nek is eszébe ötlött az a sok anyós-vicc s aztán egészen komoly panaszok az anyósok ellen, akik beleszólnak gyermekeik teljesen egyéni természetű dolgaiba. Talán van abban valami igaz s az anyósa, lám, okos asszony, nem is akar kísérletet tenni önmagával. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom