Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-04-26 / 94. szám

1931. áprihs 26. JSfVíRYlDÉK. A harminckettes ház REGÉNY. 15 Irta: Tartallyné Strma Ilona. Sokat gondolt azért erre a furcsa s előtte megmagyarázhatatlan jelenetre. Méginkább meglepte aztán üzletzáráskor a főnök . különös nyájassága. — A levelezést elintézzük holnap, kisasszony. Igazán nem akarnám, hogy édesanyja aggódjék. — Mosolygott Lőrincz. E mosolyban volt valami, ami olyan gondolatot ébresztett Boriskában, mintha az előbbi rideg hang csak tréfa lett -volna. De ő azért nem mosolygott. Köszönt s elment. Meglepetésére Vidovich várta közel az üzlethez. Egy kapu előtt állt és cigarettázott. Mikor Boriska odaért, eldobta a cigarettát s fanyar, utálkozó arcot vágott. Aztán köszönt csendesen, egyéniségéhez sehogy sem illő alázatossággal. — Talán rossz volt a cigarettája? — kérdezte Boriska. — Igen. Ha az életnek keserű az íze, szereti az ember a cigarettára kenni. — Boriska grimaszos komolysággal nézett az arcába. — Látja, még nekem cigarettám sincs, akit okozhatnék. — Maga talán már nem is érzi a keserűnek keserűjét. — Nem. Én a napok múlását komédiának érzem. Valami nagy és nehéz emlék lenn van a lelkem rejtekében s nem mozdítom meg, mintha súlyos kő lenne és meghaladná erőmet. Tehetek-e másként? Élni kell és csakis a lehetőségek keretén belül. Lehetetlent akarjak? Ha tudná, hogy néha milyen nagy hallgató és váró csöndesség van bennem, mely egyre súgja, hogy történni fog valami! S mégis, most úgy élek, mintha nem a magam életét élném, hanem valaki más lennék, olyan, aki nem is érdekes nekem. — Látja, az én életem meg éppen most a legérdekesebb. Mintha elvesztettem volna a reálitást és a cinizmust s most egyre az gyötör, hogy az üres térben mi ütött tanyát? Mintha egyetlen nagy tűz lobogna eszeveszett lármával, mely mindent túl harsog. Mintha jobb lennék, mint voltam. Valami öröm ér, mikor irgalmasságot cselekszem. Ma egy leányt hazakísértem, akit a sebészeti osztályon megoperáltak. Nem volt vele senki s a kokain egészen elkábította. Megfogtam a karját s vezettem át a Gólya-utcán, egészen hazáig s vigasztaltam, hogy nem lesz csúnya a nyakán a vágás helye. Az első emeleten lakott. Mikor leértem az utcára, nevettem magamat, csak nevettem s az a nevetés is olyan jólesőn bugyborgott a szívemre, mintha csiklandozták volna: lásd, Vidovich, neked is jól esne, ha valaki valami vigasztalást csurgatna beléd, hogy a seb könnyen heged s nem fog meglátszani. Boriska nevetett. — Mit nevet? Kérem ne nevessen. A kínlódásom igazán nem nevetséges, mert magáért van. — Ertem r — Miattam? — Igen. Hiszen tudja, hogy szeretem. — Nem érdemlem. A barátságát igen, mert azt viszonozni is tudom. — De én szeretem azzal a mindenható vággyal, mely csak egyszer loboghat bennünk az életben. Amit teszek: mintha magáért volna: a tanulás, a munka és minden törekvésem és mintha magáért volna az életem is s aztán képzelje el: érezni a nagy lelki és testi erőt s benne mégis a tehetetlenségemet. Mi vagyok én? Hol vagyok még attól, hogy a szavaim mellé egy kérdést fűzhessek? Idegesen felnevetett. Boriska lehajtott fejjel ment mellette és csak hallgatott. — Igaza van, ha semmit sem mond. Itt nem lehet sem biztatás, sem vigasztalás. !£vek tornyosodnak még előttem, hosszú <ávek, míg lehetek valakivé. Szegény vagyok. Hiszen, ha lemehetnék majd az én kis városomba és rendelőt nyithatnék, ha volna hozzá pénzem! Boldog kis fészek, csöndesség; aszszony, gyerekek. Ez a legszebb az életben. Hallgattak most már mind a ketten. De nem hallották az utca lármáját. Befelé tekintgettek. — Még ábrándozom is! Nevessen hát Boriska! Ábrándozom! Én! — Pedig maga nem arravaló. Maga egyetemi tanár lesz egyszer. — Elég goromba és különc vagyok hozzá, mi? ,ii — Elég okos hozzá. A Práter-utca vége felé közeledtek. Egy kis kávéházon nagy, rikoltó plakát volt, mely hirdette, hogy odabenn minden este orosz zenekar játszik. Balalajka— Én szeretném ezeket látni. — Mondta Boriska. — Nem hallani? —Nem. Látni. — Mondanám, nézzünk be ide egyszer, de a miliő nem magának való. — Nehezebb, mint a harminckettes ház? — A harminckettes ház: az élet. E kávéház közönsége: a nyomor hazugsága, Ízléstelenségek, durva tréfák tanyája. Azt hiszemÉn nem voltam még benne. Hogy oroszok? Szegények, ők pénzt keresnek itt- Talán magában is felébredt az a különös, kíváncsi vonzódás az idegen férfi iránt? — Nem tudom, hanem azt hiszem, hogy pózaikban, arckifejezésükben s zenéjükben megérez az ember egy darab orosz életet. S ők mindég: titokzatosak, sötétek. Regényalakok a mi szemünkben. Nem? — Maga előtt is Gorkij Menedékháza sötétlik, ha az oroszokra gondol. — Azt hiszem. A harminckettes ház elé értek. A lépcsőházban félhomály volt, csak egyetlen lámpa égett a második emeleten. Vidovich megfogta a Boriska kezét, ráhajolt és megcsókolta. — Mit csinál? — Ne haragudjon. — Boriska nem szólt többet. Walter László csókja után ez volt az első. Mintha valamit eltörölt volna Walter emlékéből e csók friss forrósága. Kicsit fájt is. 8. Furcsa is, hogy az idő minden körülmények között elmúlik, már tekintve azt, hogy az ember az idő fogalmát a maga kis emberi életéhez mérte. A nagy mindenségben az idő és tér végtelen, csak emberi cselekedetek tűzdelnek belé mindenféle határokat, hogy eligazodjanak s a megfoghatatlant érthető valósággá tegyék. Csak két hónap telt el s mennyi minden megváltozott a harminckettes házban! Kotsis Imréék elköltöztek a Nefelejtsutcába s boldogan élnek. Vidovich orvostanhallgató sikerrel tette le a szigorlatot. Vajda Boriskát Lőrincz főkönyvelő megkérte feleségül. Hogy aztán ezenkívül mi történt, azt a történelem krónikásai vannak hivatva feljegyezni. Én ott tartom kezem a harminckettes ház ütőerén s hallgatom ziháló testének rángatózásait. A manikürösnő gyufaoldatot ivott szerelmi bánatában, egy vak koldus szívszélhűdést kapott a lépcsőházban, Rumpák néni összeveszett a házmesternével, ami-' bői csak Rumpák néninek van kára, mert a házmesterné s a vele szolidáris lakók nem nála veszik a zöldség-félét, a tejfölt és a tojást. Gombos Jenőről azt jósolják, hogy nagy karriert fog csinálni, mert egy előkelő,, nem fiatal, de mégis nagyon híres színésznő vette pártfogásába. Már nem is lakik a harminckettes- házban, hónapos szobája van a Körúton, fürdőszoba használattal. Sőt, azt mondta az anyja, hogy a nyarat egy előkelő fürdőhelyen fogja tölteni, miután már vége a színházi szezonnak. Vajda Boriska éppen a Gombos nagy szerencséjéről beszélő Kotsis nénit hallgatja,. az ajtó előtt ül és betűket himez az abroszába. Egy egész halom fehérnemű van mellette a kis zsámolyon, ő szorgalmasan öltöget, mig Kotsisné egyre beszél, fáradhatatlanul és mindenről, amit egyszerű lelke megérthet. ! J Végül suttogva, bizalmaskodón kérdezi Boriskától: — Szereti-e Boriska kisasszony azt az... izé... azt a Lőrincz úrat? — Akkor nem mennék hozzá, ha nem úgy volna, Kotsis néni— Lám, ilyenek a leányok is, hamar j[elejtenek... — Ez nem jelenti azt, Kotsis néni. Nem felejtettem, csak belenyugodtam, mert nincs értelme, hogy én egész életemet az emléknek áldozzam. Az élet nem arra való! Az emlék így is emlék! Nem gondolja Kotsis néni? Az emlék mellett aztán élhet az ember egy kicsit úgy, mint más. Azt hiszem, mindenkinek vannak emlékei, melyek egykor nagyjelentőségű valóságoknak ígérkeztek s csupán emlék lett belőlük. — Jó-jó, de mit szól ehhez ez a doktor, ez a mord ember, aki úgy látom, hogy... Jó ember az, Kotsis néni. Örül a szerencsémnek. Mert Igazán szerenc -se, ha egy ilyen szegény leány, mint én vagyok, férjhez megy, — mondta Boriska mosolyogva, ügyesen palástolva minden lelkébe gyüremlő gondolatot, mely a Kotsisné szavai nyomán felviharzott. Ugyan mit is mondhatott volna ennek az együgyű teremtésnek? és talán nem is hazudott. Nem egyenrangú érzés-e a lelke derűs nyugodtsága, mely Lőrinczhez köti, a szerelemmel? Őszinte vonzódás és tisztelet, mellyel reá gondol s mely legyőzi minden idegenkedését. Egyebet nem is várhat az élettől. Walter László után nem következhet többé más, akit ugyanugy, azzal a mely, kimondhatatlan forrósággal szeressen... És Vidovich? Igen, ő örül ennek a szerencsének. Örül borzalmas megnyugvással, fogcsikorgató, dühös örömmel tehetetlenségének vergődésébe; örül az átkozott szegénységnek, az előtte rohanó időnek, mely után futnia kell s ezért nem érheti el Vajda Boriskát. Mikor megtudta Lőrincz szándékát, csak ennyit tudott mondani: Boriska itt hagyja a harminckettes házat. A szavak nehezen hullottak ki szájából, egészen idegenül s mintha teljes súlyukkal hozzáütődtek volna a szobában lévők lelkéhez. Vajdáné lehajtott fejjel valami munkához kezdett, Boriska felállott s egy pohár vizet ivott. Olyan érzése támadt, mintha oda kellene mennie Vidovichhoz és megsimogatni a haját, megfogni a kezét, kárpótlásul azért, amit elvesztett, mielőtt az övé lehetett volna. Nem is szóltak percekig. Pedig beszédre késztető csend volt, mind a hárman érezték, hogy mondani kell valamit, valami egészen mást, mint amit gondolnak. — Hiszen a leányom még nem adott választ Lőrincz úrnak — mondta Vajdáné indokolatlanul, talán vigasztalásul Vidovichnak. Boriska felrettent a váratlan beszédre. Lehet erről most beszélni? Lehet erről »így« beszélni? Jó szive volt, érezte Vidovich vergődését. Tudta, hogy mennyire szereti őtÉppen azért nem akarta egy pillanatig se tévedésbe hagyni. — Téved anyuskám. Én Lőrincz úrnak már megmondtam,... — Talán visszautasította? — kérdezte mohón Vidovich. — Őrültség lett volna. De megmondtam, hogy tisztelem, szeretem, de nem úgy, mintha soha, senki más nem lett volna az életembenElmondtam neki mindent... — Talán nem kellett volna — mondja Vajdáné. (Folyt, köv.) <