Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-03-08 / 55. szám

1931. március L. JNTVÍRyidíic A harminckettes ház REGÉNY. 3 Irta: Tartallyné Stima Ilona — Szép... de nekem épen ez nem tetszik, ez az áradozás. László szeretett, de sohasem volt áradozó! Vőlegénysége második esztendejében tör ki belőle a költő? Vájjon miért nem írta meg, hogy kik azok, akik az igazgató családjához tartoznak és ragyognak? Ugy érzem, hogy e szavakat azoknak találta ki s mivel nem mondhatta el, nekem írta meg. Jól esett neki leírni. Hiszen arra való vagyok... van egy valakije messze-messze... aki nem lakik palotában, de aki szívét Walter úrnak adta s ez az a szegény szív, ahova el lehet raktározni a másnak szánt szép szavakat is. M — Én nem így magyarázom, kis lányom. Walter Laci vágyódása mind nagyobbra nőAz idő és a távolság eszményíti azt, akitől elválasztotta. Mind elmosódottabb benne igazi képed, hangod s ő teremt reá színeket önmagában. Alakod és szavad naprólnapra ujjá születnek előtte. Különben... mit is beszélek nekjed-. Talán... megváltoztál. Walter Lászlóban nem bízol és új utat keresel életednek...? A leánynak könnyek lepték el szempilláit. — Nem keresek magamnak új útat. A régi magamat keresem, aki annyira tudott hinni és szeretni. Mintha unnám magam a világban, az embereket bábuknak, figuráknak látom s úgy elnézem, hogy mennyire rohannak hiába való dolgok után. Robotolnak, törtetnek éveken át pillanatnyi örömekért... Sokszor hihetetlen, hogy nem álom-alakok ezek, árnyékok, velem együtt, akik átsuhannak a téren s eltűnnek megint... — Mit adtak tegnap a Nemzetiben?Nem Hamlet-et? Ugy-e, valami ilyet néztél végig Kotsis Imrével, meg az anyjával? Aludjunk, kis lányom, a filozófia nagyon nehéz dolog, professzornak való, nem menyasszonynak. Csókolj meg s imádkozz. Az imádság az élet tisztasága, épen' úgy, mint a tisztaság is az élet imádsága. Vajdáné eloltotta a lámpát. Boriska szót fogadott. Megcsókolta az anyját s aludni próbált. * i Reggel mosolyogva ébredt- Az anyja már ott állt a tűzhelynél és kávét főzött. Kellemes illat volt ez, Boriska nevetve jegyezte meg: — Látod, anyuskám, a kávé az, aminek mindig jó szaga van. Éhes vagyok ettől az illattól és jókedvű. Ma írok Lacinak, azonnal reggeli után. Nagyon szép levelet akarok írni. Olyan jól aludtam s egészen nyugodt vagyok már. Rájöttem, hogy mégis csak az a Vidovich-féle orvosságszag volt rám olyan lehangoló hatással. Elment már Vidovich?' — El. Hiszen, ha itt lenne, nem húztam volna félre a függönyt az ágy elől. Csakugyan, a függöny, amely kezdetleges állványon lógott, félre volt húzva s látszott a fehér ágy a gyúrt ágyneművel, melyen még nyoma volt a leány meleg arcának. Amig Boriska öltözködött, a szomszéd lakásból Kotsisné jött be. Keskeny, nyűtt arcocskája vidám mosolytól ráncolódott, fogatlan szája nagyon öregitette s mindennek ellentéte volt szép fekete szemöldöke, mely magas ívben rajzolódott égő, sötét szemei felé. Ruhája is kopott, lompos, s egy régi divatú bársony pelerin lógott le sovány vállairól, majdnem a térdéig. Vékony, síró hangon beszélt: — Hallott-e ilyet kedves Vajdáné aszszony, hogy a manikürösné, aki a tizenhatban lakik, nagyságának tituláltatja magát a szenes emberrel! Aztán ne legyen drágaság? Hiába mondom, hogy itt nem vagyunk nagyságák, ebben a házban nincs nagysága, itt csak szegénység van és petróleumszag... — Hagyja szegényt, Kotsisné asszony. Az én Boriskámnak is fáj itt ez a szegénység mindennel együtt, de még azt is titkoljuk, hogy voltunk másformák is. Minek azzal előhozakodni? Van reményem, hogy az én Boriskám ki jut egyszer innen, nekem meg már mindegy... — Hát hiszen szép leány a Boriska — jegyezte meg furcsa hangon Kotsisné nyomatékosan célozva a szépségre, mint olyanra, amellyel ellehet érni valamit. — Nem a szépség itt a fő, Kotsisné aszszony, hanem az ember az elmúlt idők viszszajöttét várja. Boriskámnak vőlegénye van. Kotsisné egy félmosollyal kifejezte, hogy nem nagyon hisz abban a vőlegényben, akit még sohasem látott. Hiszen minden valamire való lánynak vőlegénye van, volt, vagy lesz. — Segítse az Isten —- mondta édeskésen s a fiatal leányra nézett, aki épen mosakodott- —• Hát az új lakójuk, hogy viseli magát? — Rendes ember. Legalább is eddig... — A fiam ismeri valahonnan, különös embernek mondja. Talán kissé... s kezével a homlokára mutatott. Imre jól ismeri. Azt mondja, hogy nem keresztény lelkű, hanem budhista. — Hát ez nem jelent semmit, nénikém, hiszen a maga Imréje is Budhó könyvét böngészi — mondta a leány, önkénytelenül is pártjára kelve lakójuknak. — Az én Imrém? Öh, az más! Micsoda szív lakik abban! És mennyire szereti magát, Boriska. De az nagyon fájt neki, amit tegnap felolvasott előtte az újságból. •— Mi volt az? Nem emlékszem. — Hogy nem divat már a zsaket. Tudja ő azt, hogy nem divat, szeretne ő szebben öltözködni, de miből? Már megbiztatták, hogy bekerül a zenekarba, ide az üllői-úti moziba. Ha sikerül, majd jobban telik. Hogy égeti azt az a zsaket, hogy gyűlöli ő azt a fekete, piszkos nyakkendőt s azt a pecsétes csíkos nadrágot! Jaj, Boriskám, micsoda sors az

; mikor az embernek van egy nagy fia, akit dédelgetve nevelt, a szívén nevelt s az * kiéheztetett, rongyos, kormos. Egy fiú, aki gyámoltalan és lángeszű, akiről azt mondják, hogy egy eleven lekszikon s hogy megéljen a maga lábán, ahhoz tudatlanabb egy koldusnál. — Nénikém, ne haragudjon, de én nem akartam Imrét sérteni azzal a zsakettel. — Eszembe sem jutott, hogy Imre zsaketben jár. — Tudja-e kedvesem, amikor elment tőlünk, Imre sirt és a haját tépte. Szememre hányta, hogy miért szültem! És átkozta az eget, hogy miért adott lelkébe szomjúságot a tudás iránt s miért adott belé gyávaságot, hogy ne tudja tudását érvényesíteni. Micsoda csúfot alkotott a Teremtő: egy adoniszt, roggyant lábakkal, cézári agyvelőt cézári hajlamokkal és gyáva szívvel. Igy szokta ő irtondani, amikor rájön a düh. Már kívülről tudom ezeket és sok mindent. És milyen fogalmai vannak az asszonyokról! Jaj, Boriska édes, nem lesz nekem soha unokám... Az én szép fejű fiam nem való semmire. Semmivé lett. — Ne legyen úgy elkeseredve Kotsisné asszony — vigasztalta Vajdáné — lehet még belőle valami, megjön az esze s elhagyja a sok bolondériát. Talán nem kellene engedni, hogy örökké falja azokat a haszontalan köny veket. Nem mindent emészt meg a fej sem, épen úgy, mint a gyomor. Egynémely gyomornak árt a zsiros étel, egynémely fejnek a nehéz tudomány. Ezalatt a szomszéd lakás ajtajában, hol ugyancsak csipkefüggöny lógott az ablakon, megjelent az, akiről beszéltek. Dús göndör haja bozontosán csüngött a homlokába s tarajzott össze-vissza, szeme sötéten, mélyen villogott s a hajlott orr erélyes külsőt mutatott a szép, formás száj fölött. Dereka tfeltünően hosszú, lábai rövidek. Nadrágja harmónikásan csüngött a füzetlen cipőre s kabát nem is volt rajta, csak egy felismerhetetlen színű szennyes ing. — Anyám, mit pletykálsz már ott anynyit! — kiáltott dühösen — Az ingelejem még most sincs kivasalva! A kis sovány asszony megszeppenvé sietett haza, lompos ruhája komikusan kúszott utána. — Mit kiabálsz, te fiú! Hiszen tudhatod, hogy nem maradok ítéletnapig! — Ismerlek te! Te Maris, te! Micsoda szemeid vannak! Hogy belém csimpaszkodol azokkal a szemekkel! Ugy érzem, hogy szeretnél velük letiporni, belé szúrni a szívembe, hogy megdögöljek! Azután misére adnál a papoknak, hogy az, akit a világba késztettél, valami más világban zsugorodjon porszemmé! Nem lehet, Mari! Még itt vagyok, élek és emésztek. És rugók és harapok! Vagyok, Maris! Érted?! A nyakatokon lógok és dolgoztok rám, amig birtok! — Hallgass, te szegény fiú, te. — Mondta az asszony szelíden. — Megmondlak apádnak, ha haza jön. — Ne izélj, Maris! Pénzt adjál, Maris, gerslit ebbe a tunya marokba! Egyszer viszszaadom, mindent vissza adok! Ne haragudj na, drága egy anyácskám. Csókoljalak meg hát, kicsi anyám. Majd veszek én neked selyemruhát s nem fogsz dolgozni, nem Sogsz ugrálni ezeken a rozoga lépcsőkön. — Bolond vagy te fiam. — Jobb volna neked anyám, ha az volnék. Nem vagyok bolond. Parazita vagyok, aki szivom a véreteket. Az apám öreg testéből és ebből a drága két kezedből élek. De mi legyen velem? Ha tudnám! Nem értek semmihez, csak ahhoz, ami a lelkemben él. Egyszer neki megyek a Dunának, legalább megsiratsz Talán Vajda Boriska is megsiratna. Vajda Boriska, aki még leány, aktf nem mételyezett meg az asszonyi tudás. — Rólam van szó? — nyitott be a fiatal leány s mosolygott kedvesen, bár jól hallotta az előbbi veszekedést. — No lám, itt is van! Kisztihand, vkis Boriska! — fogadta a fiú és meghajlott előtte. Behunyta a szemét s nagyot szippantott a leány ruhájából kiáradó illatból — Fölséges reggeli jószág! Az istenek élvezhettek ilyet az Olimpuszon! Ilyen gyarló halandó, mint én, megszédül tőle. Szép, szép ez a véleménye. De hagyjuk ezt, Imre. A lakónkról szeretnék valamit hallani, Kotsis néni azt mondta, hogy mag? ismeri. — Hogy ismerem-e? Hogyne! Hires tőrvívó, borivó és hamiskártyás. — Az istenért, ne ijesszen meg! — Nem is akarom. Tudniillik: nagyszerű vitatkozó. Ugy játszik a szavak pompá? szúró szerszámaival, mint a tőrrel. Borivó mert az utolsó ütőkártya, amit vitázó ellenfelei legyőzésére tartogat, majdnem mindig hamis. Becsületes ember. Túlságosan az. — Azt is lehet túlzásba vinni? — Azt lehet még egyszer! Az ilyen kifordított zsebekkel járhat, mert nincs egy piculája sem. Próbáljon vele jóban lenni, Boriska. Ámbár ő ellenkezőleg van a nőkkel, mint én. ő az asszonyokat már féligmeddig emberszámba veszi, a lányokat csak átmeneti lényeknek tartja. Én pedig a leányokat angyaloknak,, az asszonyokat démonoknak tartom, kiket egyetlen éjszaka tanít meg minden gonoszságra, mit felhasználhatnak ellenünk. — Ugyan, fiam, ne beszélj ennyi balgaságot! — szólt közbe Kotsisné. A lánynak csak most tűnt fel, hogy ő itt áll ebben a szennyes konyhában s hogy beszél ezzel a két furcsa emberrel, akik semmiképen sem hozzávalók. Gyötrött arcúak, égő szeműek, különös hajlamokkal megáldva, vagy megverve? Más világból valók. Idegenek. Szegény Kotsisné nagyon vallásos, mindamellett nem tartja megvetendő .embernek az orgazdát, vagy a tolvajt. A leányokról is igen különös fogalmai vannak, ha azok nem igyekeznek férjhez menni, vagy nem tartja szégyennek, ha egy rendes emberrel »ismeretséget« kötnek. Van egy utópiája, mely szerint egyszer sok pénzt taláj vagy valami csodálatos ékszert, mely nagy gazdasághoz juttatja. Ebben úgy hisz Kotsisné, mint a pokolban, vagy a mennyországban. 1 (Folyt, köv.) |