Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 1-144. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1931. január /. (Regény.) 57 Irta Péchy-Ho'rváth Rezső. \ Lesietett a fogadó éttermébe. Mialatt az egyik szemével az étlapot futotta keresztül, a másik szemével maga előtt látta az egész gazság fontosabb jeleneteit, amelyeket ugyanígy elevenít meg majd a cikkben, amit róla írni akart. A szemei még a különböző ételek irott világában csatangoltak, de már szórakozottan és szokatlanul halkan szólt a pincérnek, hozzon papírost, tollat és tintát. Régen teljesítették már a rendelkezését és még mindig az étlapot bámulta.^. Hol jár­hattak a gondolatai ?. -. Az intelligens pincér, talán türelmetlen­ségből is, hogy ez a magányos vendég meny­nyi ideig föltartja, udvariasan megszólítja : — Bocsánat... mit hozzak ? Qyőrffy Zsolt csodálkozva pillantott rá. Nyílván elfelejtette, hol van, mit akar. Letette az étlapot és megragadta a tol­lat. Megfürösztötte a tintában és csak úgy futólag, még mindig nem gondolva a rende­lésre, szólt a várakozó pincérhez : — Hozzon... — és már fürgén leírta a címet, fölébe szúrva a lap számát. A toll zizegve, percegve súrolta a papír sima fe­lületét. — Hozzon... amit akar... Most már nem törődött semmivel. Evés­sel, prózai, állatias testi szükséglettel törőd­jék, amikor a lelke sajogva fájt és vérezve vonaglott, most mindent újra maga elé kép­zelt ? ! Amikor tisztán látta a fekete betű­sorokat a fehér papíroson, készen megszület­ve a világ legszenzációsabb cikkét, megszá­radva, aláírva — és mégis ostoba evéssel törődjék ? Komikus rágcsálással, nyeléssel, buta fogmunkával ?... Forró láz fürösztötte a testet, mint kó­sza hullám langyos vize, amely elcsatangol­va a partra fut ki, a homokbasülyedt kőda­rabot. Láz hömpölygött a testén, áthullám­zott rajta, mint mindig, ha nem sablon-témát fogott földolgozás és boncolás alá; minden gondolatát és összes figyelmét hipnózissze­.rüen csak arra az egyetlen eszmére irá­nyítva, amiről írni akart. A pincér visszajött, húslevest hozott sok metélttel. Győrffy valamit hörpentett belő­le, mire gyámolítója pirosrasült borjú­szelettel tért vissza. Most már semmire sem figyelt, lázasan futtatta végig tollát a papíros egyik szélé­től a másikig és közben evett is, hol a húsr ból, hol a kenyérből csípve egy-egy falatot. Sápadt arca most áttüzesedett, halvány ró­zsaszínű árnyék színesedett rajta és az ajkai nyitva voltak, mintha mindazt, ami a lelké­ből kipattant és megszületett, gépies öntu­datlansággal sorra elismételte volna, mialatt a papírra tette. Az étterem néhány vendége elcsodálkoz­va nézegette a különös módon étkezőt és fejet csóváltak az »érthetetlen« viselkedésen. Pedig ha csak egyetlen pillantást engednek nekik a sebesen leírt sorokba, milyen rette­net csapta volna őket mellen, és milyen kü­lönös változáson mentek volna keresztül mindannyian ! Hogy gyulladtak volna ki ha­ragos-bíborosra azok a csendes arcok, ame­lyeken oly végtelen nyugalom ömlött el az emésztésnek ebben az óráiban! És hogy szo­rongatták volna az újságíró fáradt kezeit amelyek írásközben is meg-megvonaglottak néha, mert szerette volna azokat ökölbe szo­rítani !... Egyszer csak elkészült a hosszú cikkel, amelynek minden sora közül perzselő lán­gok csaptak ki. Csodálkozott, hogy az embe­rek ezt nem veszik észre, nyugodtan esz­JSfVÍRYIDÍIC nek és elégedetten emésztenek... A pincér, miközben kezébe adta a kalap­ját, észrevette, hogy a pohár bort, amelye^ a maga jószántából hozott, a szórakozott,, különös vendég érintetlenül hagyta. — És a bor ? — kérdezte tiszteletteljesen. Győrffy elröstelíe figyelmetlenségét, amely — úgy gondolta — átcsapott a nor­mális határokon is és gépies reflexmozdu­lattal nyúlt a pohár után. Egyetlen hajtás­sal kiitta a bort, úgy hogy a szesz ereje hirtelen könnyeket facsart a szemeibe. Rohanva igyekezett most keresztüljutni az utca zajló forgatagán. < , A tekintélyes radikális laphoz tartotty amelynek svájci tudósítója volt» Kitárt ka­rokra, harcos barátokra számított, akik a fölháborodását a magukévá teszik, fölgyul­ladnak a gyönge, magányos lángon és se­gítik neki félreverni a harangokat. Kifordult a körútra. Rengeteg népáradaf hömpölygése káp­ráztatta el a szemeit egy pillanatra. Vegyes társaság volt az, mindenféle kö­rökből összeverődött ezernyi-ezer férfi és asszony. Elöntötték az egész úttestet, ame­lyen végesvégig árván és elhagyatottan ál­lottak az elegáns sárga villamosok, mint, sebesen törtető árvíz közepén az elöntött, gazdátlan házak. A szemek lázasán csillog­tak, a homlokokon fénylő izzadtsággyöngyök ültek, a kezek a levegőben kalandoztak és némelyek a kalapjukkal köröket, groteszk lendületeket rajzoltak a Jevegőbe, miközben a kuszált hajuk izzadtságtól volt csapzott., Rekedten vagy ordítva énekeltek, mindenki túlkiabálta a másikat és sietve a szöveg befe­jezésével. A nóta ugyanaz volt — noha ma­gyar — mint Feldkirchben, Innsbruckban,' vagy Wienben : bőszen fennhéjázó, együ­gyüen lelkesítő és viharosan fenyegető. A tömegmámor átcsapott a széles menet fö­lött, mint valami piszkos, fojtó, forró gőz, és meggyült, sűrűen kavargott az utca fölött mint mélyen beázott folyómeder két part­szegélye között az imbolygó hajnali tejköd. A megittasultan, szinte magából kikelt hév­vel rikogató tömegben sűrű egymásutánban hatalmas fehér táblákat cipeltek, ezzel a föl­írással : Éljen a háború!. „. És Győrffy Zsolt megfigyelte, hogy ezek a táblahordo­zók voltak a leghősiesebbek, mintha valami elzsákmányolt győzedelmi jelvényt lobogtat­tak volna... A szerkesztőségben a legelső szolgát fü­löncsipte. Átadta a névjegyét a felelős szer­kesztő számára. Egy félig nyitva hagyott ajtó hasadékján önkéntelenül is bepislantott. Valamiféle katona ült ott az egyik asztal te­tején, a lábait lelógatta és előre-hátra ló­bálta, »kutyákra harangozott«. A munkatár­sak körülsereglették, halványkék szivarfüst bői fújtak maguk köré illatos gomolyagokat, a katona pedig komolyan és fölényesen ma­gyarázott nekik az asztal tetején elfoglalt kü­lönös álláspontjáról. Valami öles térkép papi­j rosa zizegett a két kezében. Lehetőleg ügyelt arra, hogy újdonatúj kardja minél többször és minél lármásabban megcsörrenjen, mert harcias témájához nagyon hatásos kíséret­nek gondolta a fenyegető kardcsörtetést. — A csapatok szelleme... — mondotta és Győrffy csak töredezetten hallotta sza­vait, a félignyilt ajtó hasadékán át — a fölvonulási irány... egy-két nap alatt beke­rítjük őket és elfogjuk az egész bandát.-]. Csupa szórakozás, nevetséges kirándulás lesz az egész... . / Ekkor visszajött a szolga és Győrffy nem hallgathatta tovább a fölényeskedő katona hetyke szóáradatát. Besietett a szerkesztő ajtaján. A következő percben megrázták egymás kezét. És Győrffy Zsolt, akinek a szervezeté­ben ekkorra már eloszlott a hirtelen felhaj­tott pohár bor, egyszerre csodálatos szóbő­ség birtokosának érezte magát. A cseppnyi alkohol lüktetve kezdte meg működését és egyszerre gazdaggá tette agyát, bőbeszédű­vé, patetikusabb előadásuvá formálta át úgy­szólván minden átmenet nélkül. Beszélt, bizonyított, érvelt, lelkesített, vá­dolt és sújtott egyszerre. Elővette a szen­zációs cikket, elmondta a tartalmát külön is, más szavakkal is és a beszédje nemein csengett, mint az olvasztott fém hangja és kongott és mennydörgött, mint az ítélet ha­rangja. i Hűvös szél süvített ki a beszédjéből, ame­lyet, hia valamilyen, talán kissé mámoros tömeg előtt mond el, talán gyújtott, per­zselt, robbantott volna vele és fergeteg nyar­galt volna a nyomában ... Megmutogatta a szorgalmasan vezetett naplójegyzeteket az Enyingi-Thiébaud-Furm­ston-Harzdorf-tárgyalásokról, a nagy tömeg fényképet a titokzatos sétákról, a barátságos fraternizálásokról, a zürichi gyűlésről és az arosai tanácskozásokról. És mindezeket a be­szerzett összes adatokkal, bizonyítékokkal és élő tanukkal együtt hajlandó volt bárhol, bármikor és bármilyen bíróság, hatóság, bi­zottság vagy vizsgálat színe elé terjeszteni... Idáig jutott el. Ekkor a szerkesztő, aki eddig megdöbbenve, arcán a fájdalmas meg­döbbenés és a végtelen undor küzdelmes já­tékával, csendesen hallgatta a felindult em­ber előadását, hirtelen felkelt. Fájdalom rezgett a hangjában, amikor mondta : — Ez a legnagyobb aljasság, kolléga, amit valaha hallottam... Aztán az íróasztalához lépett, a sok papí­ros fölül felvett egy vékony füzetet és át­nyújtotta Győrffynek : — Egy kicsit azonban elkésett, kolléga... — mondta. — Nem sokat, öt napot késett.., Nézze ! Győrffy megnézte. A füzet címlapján ez a felírás állt: »Rendelet és utasítás a hadviselés érdekei szempontjából életbeléptetett hírlapi cenzúra végrehajtásáról.« Az újságíró bénító hidegség simítását érezte hirtelen a forró hátgerincén. A tenyere önkéntelenül is ököllé kapcso­lódott. Erős, dacos, könyörtelen, acélos ököl­lé. Eleven, sújtani kész kalapáccsá... De az­tán erőtlenül hullott le. Megverten, legyőzöt­ten, haszontalanul. Kifosztottan és végleg lefőzötten... A szemei az utcára tévedtek. Idős, kaj. labajuszu népfelkelő haladt ott tempósan, nyugalmasan a rengeteg emberáradat áram­lásában. Hátán vadonatúj hadifelszerelés. — Előtte és mögötte kéLkét gyerek. Bámész­szemű, csodálkozó, szigorúan kimosdatott pa­rasztgyerekek. Egy kicsike totyogós szoknyá­ban és mezítláb, az apja melllett botorkált, a katona mutatóujját markolászta, hogy el ne veszítsék egymást és alig bírt vele lépést tartani. A hátuk mögött ballagott az asszony, a kendős, sovány, sápadt parasztasszony. Egyik kezében az ura puskáját cipelte, a má­sik kezében a jól megtömött barna kenyér­zsákot. A szemei görcsösen meredtek foly­ton ugyanegy irányba, mintha valahol vala­mit látnának, ami borzalommal tölti el. Foly­ton ömlő könnyeit csak nagy körülményes­séggel tudta olykor-olykor megtörülni, in­kább hát felszívta a nedvességet az orrába. (Vége.) Tűzifa és szén szükségletét Nagy Kálmántól, Árpád-U. 4. (Telefon iO. szerezze be, aki a telefonálás diját visszatéríti, — a tüzelő anyagot házhoz szállítja. 7052-6

Next

/
Oldalképek
Tartalom