Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-25 / 293. szám

JiflfÍKVISÉK. azt hiszi, hogy egy liberális, egy demokrata, vagy talán egy szocialista kormány meg tudná változtatni a helyzetet, s hogy ha ]\assay vagy Fábián urak kerülnének a kormányra, akkor mindjárt kolbászból 'fonnánk a kerítést és mindennap egy lekváros "hegyen kellene magunkat keresztül ennünk. Akkor sem lenne fenékig tejfel. Sőt nagyon valószinü, hogy még* rosszabbul lenne, mint most. De nem akarom őket kisebbiteni, maradjunk oieg csak annál, hogy nem lenne jobb akkor sem, ha ők kerülnének a bársonyszékbe. Itt csak égy módszerrel lehet segiteni: szeretettel és belátással. Vizsgálják ineg a bajbajutott polgárok, vállalatok helyzetét lelkiismeretesen és segítsenek rajtuk. Ahol óiyan sok az adóhátralék) hogy behajtásába belepusztulna az adóalany, ott vagy töröljenek, vagy! adjanak olyan részletfizetési kedvezményt, amivel lélekzethez juthat. Tegyen ugyanígy a hitelező is az adósával. A mai gazdasági krízis két ijesztő réme: az adóprés és a végrehajtó tűnjön el az Elet színpadáról, legfeljebb 'olyan ritkán akadjon munkája, mint a hóhérnak. Jó szóval" Tegtöbbszor többre megyünk, mint a furkósbottal. Ha a hatóságok részéről jóindulatot és belátást fog a polgár tapasztalni, nagyobb bizodatnía lesz 'a jövendőben, nagyobb bizodalma lesz önmagában. A hitelező is számoljon azzal,, hogy ő is lehet adós, aki még rászorulhat egy kevés engedékenységre. ' Szeretet és belátás? Olyan egy-' szerű dolog ezt feirni. De hol van mosfszeretet és belátás? Nagyon kevés szivben és nagyon kevés agyban. 1 t Ezért szomorú az idei Karácsonyi — LEVÉLPAPÍR újdonságok nagy választékban a JÖBA-nyomdában. A községek háztartása Irta: Scitovszky Béla dr., kir. belügyminiszter Az égetően sürgős, megoldásra váró problémák között kiemelkedő helyet foglal el a községi háztartások megsegitésének ügye, mert hiszen ez a kérdés az ország adófizető lakosságának legfontosabb érdekébe vág. Nem uj keletűek azok az okok, amelyek a községek háztartásának súlyos helyzetét előidézték. A bajok között első helyen áll az, hogy a községek kiadásaikat nem egyesitett anyagi erőkkel, hanem külön-külön >

a saját erejükből fedezik. A lakosságra háruló terhek mértéke tehát aszerint igazodik, hogy milyenek a község vagyoni j viszonyai, mert azt a kiadást, j amelyet j a községi vagyon jövedelme nem ' fedez, természetesen az adózó kö- j zönségre nehezedő pótadó kivetése utján keli fedezni. A háztartás terhe az idők folyamán mindig súlyosbodott, mert a közigazgatás korszerű fejlesztése és a haladó élet egyre fokozódó követelményei. a dolog természeténéi fogva állandóan növelték a kiadásokat. Igy állt elő az a helyzet, hogy 1908. évben az akkori 12.418 község közül 1386 községben 100 százaléknál, ezek között 21 községgben 300 százaléknál és két községben 500 százaléknál magasabb pótadóra volt szükség. A kis- és nagyközségek háztartásában a pótadózásnak községenkint különböző mértéke révén, előállott nagy aránytalanságokról voltaképpen csak akkor lehetett áttekinthető képet szerezni, amikor az; Országos Központi "Statisztikai Hivatalnak a községek háztartásáról végzett 1908. évi adatgyűjtése ' napvilágot látott. , j Ennek nyomán a képviselőház- ) ban már 1914. év április havában részletesen kifejtettem a községek | háztartási anomáliáit és reá matattam a bajok okaira. Hangsúlyoz1 tam, hogy a községek kiadásainak tulnyomórészét az adminisztráció emészti fel és igy az volna a helyes, hogy az összes közigazgatási költségeket idővel az állam vállalná magára, hogy eként az önkormányzat szükségleteire áldozhasson a község. Ugyanekkor már sürgettem a községi háztartásokra vonatkozólag országosan egységes rendszabályok kibocsájtását, a sok különböző szükségtelen alap megszüntetését és a szegényügy rendezését. Sajnos a nemsokára bekövetkezett világháború és az en nek nyomában járó nehéz idők alatt nem lehetett megvalósítani az idevágó reformokat. Az alkotmányos élet helyreálltával a községi háztartásokban is jelentkezett a vesztett háború és az azt követő események gazdasági "hatása. A községi" terhek rohamosan növekedtek, amit az a körülmény is fokozott, hogy a vármegyék dologi szükségleteinek fedezésére szükséges összeget is a községek terhére utalták át, ezenkívül pedig — az államháztartás túlterheltsége miatt — sok terhet áthárítottak a községekre. Igaz, hogy ezzel szemben az állam most már számottevő anyagi áldozatokkai Sietett az önkormányzati testületek segítségére. Átengedte részükre a kereseti, a bor- és hus' fogyasztási adókat, a söradópótlékot, a szesz-italfoigalmiadó illetéket, az italmérési ei\gedélyilletéket. Részesedést adott nekik a forgalmiadé kezeléséért és azonkívül még egyéb jövedeíihi forrást is nyitott számukra. Ez a segítség lehetővé tette, hogy a községi háztartások egyensúlya egyideig fel ne boruljon. 1 Az állam látva a községek egy1930. december 25. re súlyosbodó helyzetét, a községi alkalmazottak fizetési alapja, továbbá a községek segélyezési alap ja utján ujabb segélyeket nyújtott az anyagi nehézségekkei küzdő községeknek. Ez azonban még pondig nem tette nélkülözhetővé e kérdés gyökeres rendezését. Mindenekelőtt azokat az anyagi erőforrásokat kell egyesítenünk, a melyekkel 'eddi£ az állam a községeket táplálta. Erre azért van feltétlenül szükség, hogy a segítséget igazságosan oszthassuk szét. Mert ma a községek részére átengedett adók, pótlékok, illetékek, valamint a forgafmiadók, csak azokban a községekben jelentenek tekintélyesebb összegeket, amelyekben az ipari "és kereskedelmi foglalkozást űzők vannak túlsúlyban, tehát amely községek, nagyobbrészt úgyis vagyonosak és lakosságuk is inkább teherbíró. Alig segítenek azonban ezek a jövedelmek a kisebb, majdnem tisztán földművelő lakosságú községekben, amelyek anyagi helyzetüknél 'fogva is, jobban rá vannak rendszerint utalva a segítségre. A községek ez utóbb említett részének az átengedett adókból jelenték telen jövedelmük van, vagyonuk nincs, és igy azok, erejüket meghaladó pótadóteher viselésével tudják csak háztartásukat egyensúlyban tartani. Ezért — amint jeleztem — a községek kiadásainak fedezésére eddig átengedett, e véletlen szerint megosztott jövedelmeket, egy közös alapba kell 'összpontositanunK'és ebből az alapból, céltudatos megosztással, minden községneK annyit "kell juttatni", amennyi legelemibb szükséglétéinek fedezésére elégséges. Ennek az elgondolásnak az a lényege, hogy a legnagyobb körültekintéssel mégállapítsuk minden egyes községre nézve, külön-külön, hogy melyek azok a szükségletek, amelye^ a községi igazgatás zavartalan menetének biztosításához néltak az alkonyi homályban s apám kicsit görnyedten, felém hajlón állt ott s árnyéka messze elnyúlt a szobában. Anyám megfogta a kezemet. Puha és forró volt a keze. — Rosszat álmodtál — mondta csendesen, meggyőzően. — De ne szólj Zolikának, sem Bandinak. Az ilyen álmot el kell felejteni ... Álom...? Felejteni...? Alom lett volna...? És... el lehet felejteni...? Apró, kusza érzések motoszkáltak bennem bizonytalanul s a szememből egyre csorgott a könny. Hát... álmodtam volna...? Hiszen akkor... jön a Jézuska... jön a csillagok fehér utján és nem halt meg a gyönyörű fehér öröm I Lesz tündéri fényesség, lesz illatos fa, lesz minden a meleg szobában. Ott fog állni a fa a zongora mellett és ragyogása betölt mindeneket. Apám, mintha nem akarna tudni semmiről, kiment a szobából. • ( Különös. Már itt van a szexit

1 Este és a nehéz furcsa csend még mindig üldöz. A rossz álom nem akarja, hogy elfelejtsem, jön velem egész nap és elrontja játékhoz való kedvemet. A bábu, a régi kopott kis viasz-bábu haszontalanul csüngeti le fél lábát a székről. Másik lába nincs. Szemei sincsennek. Elnyűtt és elfáradt ez a bábu. Kellemetlenül nézek rá s érzem, hogy nem ad örömet. \ Csak szolgálónak volna jó... — — villant fel 'bennem — a másiknak, akit ma hoz a Jézuska. Vájjon hoz ... ? Hoz, hiszen... Apám csakugyan volt a városban s amikor haza jött, azti mondta : — No, jól nézünk ki I Most már én is nyomhatom az ágyat. Nagyon rosszul vagyok. Anyám beszélt valamit, hogy neki kellene felkelni, de nem tud. Julis tett-vett szótlanul körülöttünk s nem volt ideje, hogy engem megfésüljön. Én csak örültem, mert Julis húzta a hajamat, amikor fésült. Minket csendre intett Julis és ő maga is lábujjhegyen járt. Az orvos nem régen járt itt s megsimogatta a fejemet. Kicsit idegenkedtem tőle, lacsit haragudtam rá s a kezének is olyan különös szaga volt. Mintha ő hozta volna a betegséget s az alkonyat kemény dermedtségét, mely mindent betöltött. Azután behúzódtam a magunk kis szobájába, be a dívány sarkába és vártam. Megint alkonyat van. Szürkeség

1. Csend. És összekapaszkodik velem a sejtelmes kínzó álom s ellopja szivemből a tündöklő várakozást. Miért vagyok egyedül ? Hol vannak a fiuk ? Nekik nem fáj az egyedüllét... ? Nem várnak semmit ? Bennük nem ébred az árvaság gyötrelmes sejtelme ? Lassan egészen este lett. A szoba sötét. Nem merek mozdulni. De az ablakon át meglátom mégis, hogy amonnan ,az utca mélyéből reszkető fény kelt... Nő d fény... mindjobban szétterül... tágult szemekkel tapadok oda. Jaj... talán a fa... talán most hozza az angyalka... most hozza... Csengettyűk csilingelnek... Felállók. Az ablakhoz futok. Meglátom a fény forrását... Odaát... odaát a bérlőéknél... onnan jön... És itt semmi... semmi... Kiáltok Julisnak. Félek. De Julis nem hallja. Julis valahol a konyhán dolgozik, Julisnak nem fáj semmi, Julis nem várta a Jézuskát, ő nem játszik bábuval... Julis csak van, dolgozik, dalol és... sir is néha... Igen, ő is sir... Talán ő is vár olyankor valamit, ami nem jön? Visszaülök a díványra. Hallgatom a csendet. A szivem rendetlen dobogását. Hát csakugyan nem jön...? Az lehetetlen, hogy ne jönne... Most a vendégszobából nesz hallatszik. Mintha anyám volna ott. Gyufa villan. Apró fény tétovázik ott és küszködik a sötéttel. Vonszolódó léptek. Egy . szekrény nyikorgása. Újra egy gyufa fénye, mely ráhull az ajtó üvegablakára. Sóhajt valaki. Már elmúlt a fény és elment anyám. Vagy ezt is álmodtam volna ? Ott ülök még a divány sarkában s elnehezült tagjaim mozdulatlanok. Már nem érzem a várást, nem érzek semmi jót és semmi rosszat. Fázom. Bezárom a szemem. Felsajgó kis lényem elgyötörten hever a divány sarkában, mint egy odavetett, elfelejtett kis rongy. Elaludtam. Egyszer csak nagyon sokára jött Julis. ölébe vett. Az álom édes melegsége elröppent tőlem. Sirni kezdtem. — No, ne sirjon, — csititott Julis — látja, Andriska sem sir és Zoltánka sem... És vitt, vitt a vendégszoba felé, s ott volt a karácsonyfa. Kis fácska volt és szegényes. Pár gyertya pislogott rajta. Keserűség és édesség csorgott szét bennem egyszerre. Talán... talán ezt nem is az airigyalok... Talán... Julis'... De nem! Ott csüng rajta a viasz angyalka s ha hozzá ér valaki, hintázik a fa tetején. Hát ilyen nincs a földöm... Néztem a többieket... Bandit, Zolikát... ők mit gondolnak vájjon... ? S anyám...? Ott ül, ott görnyed szegényke egy széken s merev, beteg mosolygással néz ránk. Nagyon sápadt az arca a gyertyák fényében. Szerettem volna odamenni hozzá, ösztönösen ébredő gyermekhálámat elgügyögni és lecsüngő meleg kezét megcsókolni. Nem lehetett. Ültem a szőnyegen, a kis fa alatt s az uj bábut öleltem. Andriska tornyot épített piros kockákból s Zoltánka csokoládét evett. Nehéz lett volna megzavarni ezt az elrendezettséget. Indokolatlan. Csak ültem tovább, a bizonyalanság és öröm zűrzavarával lelkemben. Valami fáj. Valami átsuhant bennem édes, meleg rezdüléssel. Egy el nem gondolt sejtelem. Sejtelme a törhetetlen szeretetnék, mély ott vibrált anyám elgyötört arcának mosolyában. j m §ra ¥