Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 250-274. szám)
1929-11-10 / 257. szám
JSÍYÍHYIDÉK. 1929. november 10. Látogatás a nyíregyházi sármnnbás cigányok bnjtosi tanyáján Hogy élnak a téglagyári gödrök lakói télen. Egy vén cigányasszony a tábor Tajdája (A »Nyirv'idék« tudósítójától.) A nyirkos, hideg ködöt lehelő ősz m£r régen messzi déli tájakéra zavarta a darvakat a fecskék csicsergő seregét és esténként már csak a vadludak húznak ei figyelmeztető, rövid gágogással hawitva at a sötét, csillagtalan ég misztikus csendjét. A vándormadarak elköltöztek már boldogabb, verőfényesebb tájak felé, csak a vándoremberek a cigányok maradtak itt, akiknek vándorlási idejük a nyári évszakra esik, mig alt)éli napok kegyetlensége élői a föld mélyébe vájt odúkba menekülnek, mint' a vakondok. A szabolcsi sármunfeás cigányok a nyár alatt a falvakat járják, kóbor ösztönük hajszolja őket egyik helyről a másikra; itt ha szükség van rá, vályogot vetnek, ott ha alkalom kínálkozik lopnak, de sehol sem* maradnak sokáig. Letelepíteni ezeket a nomád embereket nehezebb, mint a sziklás hegyeket megindítani. A cigányok téli tanyája a Bujtos. Télen azonban a hideg összetereli őket, mint a csikós ostora a vad paripákat. Ilyenkor a szabolcsi cigánycsaládok megindulnak Nyíregyháza felé, mert itt a hoszszu tél nagy nyomorúságát könynyebben el lehet visefni, több alkalom kínálkozik a lopásra is, az udvarokat nem ellenőrzik annyira az éber háziasszonyok. Legnagyobb számban a Bujtoson, a Nyetve-pálya túlsó oldalán húzódnak meg a cigányok a téglagyári gödrökben, amelyek a legjobban védk őket legveszedelmesebb ellenségükkel szemben, a kegyetlen téli széltől. A gödrök déli oldalán egymásután sorakoznak a • földbevájt oauk, amelyek méretei egy jókora sertésól nagyságának felelnek meg. Az ilyen füstös, szennyes és dohosszagu odúban egy egész család fészkei, nyolcan, tizen húzódnak meg és a tél alatt a ráncosképü cígányasszonyok ott is sütik meg az elhullott malacot — ha akad. A cígánytanyán. Az odúk előtt most még vígan szaladgálnak a félmeztelen pur dék, az öreg töpörödött anyóka nyugodtan pöfékel cseréppipájából a szabad tűzhely mellett, míg a dologtalan férfiak piszkos pokrócon hasmánt feküdve a kártyajáték szenvedélyébe merülnek. Az öregasszony szurkos szeme gyanúsan mér végig s illendő köszönésemet csakúgy foghegyről, fejbiccentve fogadja. A purdék ezzel szemben, amint észrevesznek, azonnal körülfognak és a könyörgő koldulás minden szivlágyitó ..zoiamat zengik kórusban felém. Alig birtam lerázni őket, mert ha az egyiket néhány fillérrel ki is elé gitettem, helyébe a sötét odúk tizével ontották a kis ördögöket. Végre is könyörgő tekintetemre az öreg asszony rájuk fröccsentett valami mérges, bagónyálas cigány szót, mire a purdék ravaszul röhögve elsomfordálnak mellőlem. .. * • v « • • ^ i&ifftg Áz önérzetes javasasszony. Mint egy indiai fakir mozdulatMAGYAR-FRANCIA BIZTOSÍTÓ R. T. FIÓKJA NYÍREGYHÁZA, VAY ÁDAM-U. 7. I. EMELET. TELEFON: 5—18. Foglalkozik tűz, üveg, betörés, autó, szavatossági baleset, jég, és életbiztosításokkal. 7 0i 9.2 fanul, keresztbefont lábakkal ült előttem az ezerráncú némber és sü rü kormos szempillája alól átható eles pillantásokat lövelt félém. A' többiek rám se hederítettek, e vén Pithia, ugylátszik a cigánytitkok kapujának őre, a tábor vajdája. — Mit keres a fiatalúr — dörmögte rekedten, szemét merően az arcomra szegezve. — Szeretnék írni a cigányok életéről valamit az újságban — hebegtem megzavarodva. — Minek ázs, hisen ányi sok hazugságot írtak már rólunk, hogy há igazat ir, akkor is ázst fogják hinni, hogy házsudtak. — Nézze nénike — próbáltam megbékiteni a zsémbes javasaszszonyt — éppen ezért jöttem ide, nogy a sok hazugságot leleplezzem az itteni tapasztalataimmal — Akkor ázst írja meg, amit gondol rólunk és akkor mindenki ázst fogja hinni, hogy igázsát irt. Veszedelmes pillanat. Éreztem, nem lehet az öreggel zöldágra vergődni, nem erőszakoltam tovább a dolgot csak ennyit jegyeztem meg bosszús hangon: — Hát jó, ha nem akarja, hogy irják az életükről, majd irni fogok arról, hogy a város telepítse le a cigányokat erőszakkal, ha nem megy másképen. Nem is álmodtam, hogy e jelentéktelen mondatnak ilyen hatása lesz. Az öregasszony, mint egy fúria ugrott fel s egy pillanatra mint ugrásra kész tigris meredt rám. Hosszú, vékony ujjai mint a sasok körmei görbültek felém s meggörnyedt vézna testét meg-megrázta az elfojtott gyűlölet. Mindez egy pillanatig tartott. Bennem megfagyott a vér a rémülettől. Ha e vad fúria gyűlölete kirobban — gondoltam — itt ez Semmibe ívelő hidak REGÉNY Irta: Fehér Gábor. 16 A katona mindebből nem sokat értett, csak a saját helyzetének fonákságát érezte, és azt, hogy kezdi elveszteni a "hidegvérét. Megvillant a fejében, hogy itt hagyja az egész Tóvölgyet. Ha a tisztességes visszavonulásnak ebben a pillanatban lett volna módja, habozás nélkül felhasználta volna azonnal. .! I í iA hölgy időközben összeszedte magát. — No és ... most • -. mit akar itt, miért jött ? — kérdezte az előbbi határozott száraz hangon. — Azért jöttem — vágta dacosan a hadnagy, — hogy megismerkedjem a családdal. Korrigálni akartam valahogy a dolgot — tette hozzá bizonytalanul. — Megint hazudik. Nem akar maga édes barátom semmit se korrigálni, megse fordult a maga eszébe ilyesmi. Azért jött, mert van vagy két napja elütni való, amivel nem tud mit csinálni. Azutáin... úgyis tovább megy és más szereplővel elől kezdődik a mulatság. Érti mit akarok mondani ? — ' — Oh igen — felelt a katona mérges kacajjal — hiszen elég szemléltetőn beszél. Lehet, hogy igaza is • van. Miért ne ? Különben kár, hogy olyan nagyon túlozza.az egész dolgot. Örülhetnek, hogy nem valami más cimborám volt ott. Másként bántak volna vele ... Ilyen tekintetben épen én vagyok a századomnál a legbecsületesebb vagy azt gondolja, hogy most is hazudom, hát mondjuk, hogy a legbutább, leghülyébb. Bizony a cimboráim nem igen csinálnak nagy teketóriát egy fehércseléddel. — Érezte, hogy ezt nem kellett volna mondania, de ellenállhatatlan ösztön vitte a szavait... — Ha botránkozni akaf, hát botránkozzék — gondolta dühösen és el nem nyomható örömmel szemlélte a másiknak az arcán a hatást. A nő nem nézett rá, kerekre nyilt szemmel bámult kifelé a kertbe, vonásait megnyújtotta a döbbent elképedés. Csak sokára tudott szóhoz jutni : — Hát lehet igy is... beszélni ? Hát ezek maguk, ilyenek maguk... a hősök, akiket ünnepelünk ? Hiszen ez gyalázatos cinizmus. Mocsokkal illetni, mgrontani egy szegény lány lelkét, aki véletlenül az utjokba kerül. Hiszen akkor maguk ... többet rombolnak az országon, mint az ellenség. És mi lesz akkor, ha egyszer mind viszszaj önnek és magukkal hozzák az elveiket ? — A hadnagy, aki addig is élesen figyelte a nőt, az utolsó szavaknál, mintha valami támadás érte volna, — hirtelen hátrahúzódott a széken. Lesütött fejét a vállai közé húzva, szemszögletéből kutatóan riezett a beszélőre. Azután egyszerre kacagni kezdett, de olyan hisztérikus, éles kacagással, hogy a hő, aki eddig beszéd közben állandóan kifelé nézett a kertbe, egyszerre nyugtalanul felé fordította a fejét. Ennek pedig mintha elvágták volna a kacagását, egyszerre elhallgatott. De az arcán ott maradt valami álnokul diadalmas, féleszelős mosolygás és visszahúzott testével e percben olyan volt, mint egy ugrásra készülő ragadozó. — Ugy ? ! — szólott leírhatatlan hangsulylyal. Hát maguknak kellemetlen az a gondolat, hogy mi majd egyszer... még talán ... haza is fogunk jönni ? Na csak ne tagadja, látom az arcáról — vágott elébe, mikor látta, hogy a másik szólani akar. — Minek tagadná ? Hm, ez érdekes — kiválóan érdekes. Mondta már ezt nekünk egy kis zsidó a fronton, de megjárta vele szegény. A századosom ököllel vágta pofon, a bakák pedig megrugdosták. Ha visszamegyek, bocsánatot fa. gok tőle kérni. Hm, az ember sokat tanul, ha néha hazalátogat és. „. könnyen tanul, mert ugy látom, idehaza nem is csinálnak titkot a véleményeikből. És mennyire igazuk van. Bizony, ha mi egyszer hazajövünk, hát nem leszünk valami comme il faut társaság annyi szent. Aztán az erkölcsök, az uri illem, a konvenciók, a kedves drága erkölcs,, valószínű mind lejebb szállnak a régi nívóról, ami sérteni fogja az uri szemet. Ennél pedig nagyobb baj ugye nincsen a mai bol dog világban ? — fejezte be gúnyos nevetéssel. ~— Igen ennél nagyobb baj nincs — válaszolt a nő komolyan, — ez a legfőbb, a háborúban is ez az egyetlen igazi baj. Az erkölcs, fiatafember nem konvenció, az erkölcs szent valami, minden erő forrása, az egyetlen erő, amiből minden fakad. Ha az kiég, akkor hiába győznek, ezzel összeomlik minden és nincs az a fegyver, amelyik ezt pótolni tudja. Mert... — Éh, ugy beszél, mintha egy miniszterileg engedélyezett tankönyvből olvasná, — vágott közbe türelmetlenül a hadnagy. Igazán, nagyon érdekesek és furcsák maguk itt idehaza. Kiküldenek bennünket az Isonzó mellé, hogy évszámra vadásszunk az emberekre és döföljük beléjük a bajonettet, de amellett elvárják azt is, hogy közben a katona az maradjon, aki idehaza volt. És ezt maguk lehetségesnek is tartják, ez mutatja a szivtelenségüket, azt, hogy egy pillanatig se gondolkoztak azon, milyen hely az, ahova bennünket kiparancsoltak. Hát gondolkodtak már maguk csak egyszer is azon, hogy mit kell nekünk odakinn keresztülélni minden órában, minden percben. Volt egy földim, a nyolcadik gimnáziumból rángatták ki a frontra, még nem volt tizenkilenc éves. Sirt ha az anyját emlegette s ha lehetett, két-három levelet irt haza naponként Amikor pedig rohamra kellett kiugrani az árokból, az irtózattól szeme elé szorította a bal karját és elordította magát : Anyám ! Anyám ! Ugy hogy ez később átragad* a többire is és később az egész század ezt kiáltotta minden rohamnál. Ez a fiu az árokban épen mellettem állott, mikor a fejébe talált egy dum-dum golyó. Olyan sebet vágott a fején, mint egy tallér és odakente az agyvelejének egy részét a "háta megett álló sziklára. A fehér velő ott reszketett pár másodpercig a kövön ... azután . .. leesett. — ' A hadnagy megakadt egy pillanatra, csend volt. — Rettenetes, — suttogta a nő elborzadva.
