Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 173-197. szám)

1929-08-11 / 182. szám

1929. augusztus 11 jsíVíryidék. V y szürlL Minden talpalatnyi helyet a szik 1 Iáktól kellett elhódítani, kalapács- | csal s a vihartói megvédeni, öszszetartássa'i. Amint tovább ődöngünk, bámészkodva, fejünk fölött az utca fölött, mint Semirámis függő kertje, egy vasráccsal körülkerített ketrec büszkélkedik. — Valóságos tyukketrec, benne sétál a sárga tyúk, otthonosabban, mint mi alatta. A stilus kedvéért a ketrec tetején egy matrac száradott. A szomszéd ház erkélyre vágyakozott. Nosza, toldottak egyet az oldalához, olyan 2—2 mérettel s alátámasztották középen egyetlen fehér kőoszloppal. Mint a mesebeli egylábon forgó vár. De büszke ám és fehér és menyecske néz íe reánk, bámész jöttmentekre. A perzselő napban tovább vánszorgunk a modern részbe. — Itt már hotelek sorakoznak unalmas európai trtfodben, modern templomuk is van-, vendégre váró tárt ajtóval. Ezeken, a házak közé ékelt Isten-hajlékokon kivül egy még, amit legalább láttunk fent a hegytetőn. Miféle mély áhitat kell á szivbe, hogy abba a magasságba vigye a lelkeket! Középen a strand élvezői lármáznak és éghetnek még a vizben is. Pokoli hőség az egész katlan felett s itt lenn megtöri az ódón hangulatot a fürdővendégek zaja. Csak vissza gyorsan a szük sikátorok útvesztőjébe, mert mindjárt tülköl a 'hajónk s indulunk tovább. Kikanyarodunk a patkó alakú öbölből s délnyugat felé tartva, tovább haladunk a végtelen kopár sziget mellett. Balróf is elhagyunk három terméketlen, élettelen szigetet. Előttünk végre eltűnnek a paritok s beláthatunk a tenger végtelenébe, ahol összejön az ég s a tenger. A sziget nyugati oldalán jó középerős Bóra fogad, tarajos hullámok fodrozódnak körös-körül s a hajó kellemesen ringat. Távolból vörösre festett világitó torony marad el, balra tőlünk egy kis szigeten. Ugyanakkor a jobb parton Stara Baska (O Baska). Ennek házai szét épültek, nem oly összetartok, mint a másiké. * Ettől kezdve a sziget völgyei zöldebbek lesznek. Zöldebbek, — mondom, nehogy valaki az erdélyi erdős dombpkra, vagy hegyekre gondoljon. Csak ugy lapul meg a zöld élet a kövek között, mintha minden levele irgalomért könyörögne és oltalomért, a viharokban. Elmarad a nyugati part hoszszábjan épült Alexandrovó vörös cserepes fehér házaival s kikötünk Krk-jbpn. A hosszú hegyhát, amelyen Krk épült, csupa megfagyott, elsárgult olajfa erdő. Milyen kincs lehet ez#kb(en a fákban s most olyart kopáron, bus sárgán merednek az izzó nap felé, amely a télen nem tudta megóvni őket a fagytól. —• Csupa szemrehányás az egész erdő, az ágakon száraz levelekkel. Krk belső utcái ugyanolyan zavarosan épültek, mint Baska. A partján megkapó a régi püspöki épület repkényes, egészen ép várkerítésével, ép bjístyatornyaival. Az egyház magas tornya alatti kápolnába bemehettünk, de a nagy ffemplom kilincstelen ajtai szigorúan zárva maradtak előttünk. Fogyatékos magyarázattal, inkább — megmutatta egyik horvát atyafi a velünk utazó ujjatlan, rövidruhás hölgyeken, hogy ilyesmiknek nem lehet bemenni. Igy hát mi, tisztes, hosszú ujjas ruháink dacára, szintén kivül rekedtünk. Csodálkozón néztünk fel magas tornyára, melynek tetején kereszt helyett, a feltámadást hirdető angyal bronzszob- i ra áll. Amint megtudtuk, az elzárt egyház a Frangepánok hagyatéka a XIII. századból, a várrészlettel együtt. Egy félórai ut után a sziget oldala végre összefüggő zöld díszbe öltözött. Alig látszik itt-ott a sziklás alap. A horvátok dicsekedve emlitik, hogy itt egy évben kétszer törnek kukoricát s a bpruk részegítő édes. Szálas erdejük azonban nincs. Szemlélődésünkbe beleharsan a társaság horvát éneke. Hasonlít némely fordulatában a mi régi népdalainkhoz. Szeretik a kötéseket és a magas, éles hangon éneklést. A parton ismét elmarad egy takaros apátság s az első szálas erdő, főleg olajfából. Ezek épek, üdék. Hoppá! Négy játékos delfin ugrál a hajónk mellett. Mily ügyesen és könnyen ugranak: Most már a sziget is életteljesebb. Kisebb, nagyobb helyiségek mint láncszemek követik egymást, elrejtőzve a zöld lombjok között. Malinskábjm kikötünk. Csinos házai, hoteljei kellemesen helyezkednek (bp az olajfa keretek közé s levegősebjb az egész hely, mint az eddig látott parti községek. A Frangepánok ősi őrtornyaiból itt is megmaradt egy. Befonta a repkény uj zöldje. Az utasok jó része kiszáll, — szinte magam maradok a fedélzeten. Egyszerre csak kíváncsi kisfia nyomában felszalad egy vékony itprna asszony s magyarul szól. — Természetesen beszédbe elegyedek vele s kiderül, hogy ő Malinska második magyar vendége. ,Kissé gyöngén van ott sora, de nem szokatlan neki, mert Csehszlovákiából való. Jaj, szegény agyonhatárolt magyarok 1 A lehajló nap keresztbe fogta a fedélzetet, nincs árnyék sehol. A tüzes ragyogás a vizbpl ezer hullámból tükröződik szem* Vakitó! Most azonban egy vékony felleg irgalmasan a nap elé tartja szárnyait. A víz kegyetlen csillogása fehérre csitul s mintha frissen Tisztított higanyon úsznék a hajó. Ezüstfehér és fémfényesen ragyogó. Csodaszép 1 A legszebb partmenti varosok mégis csak Omiszil volt, a mely magas, meredek oldalú hegy tetején, egészen a hegy széléig épített massziv város, egy Frangepán kastéllyal. Csupa gazdag amerikai lakja. Csak lent a mély parton van néhány hotel, a fürdők részére. Lassan bekanyarodunk az ismerős öbplbe, melyet fiumei kirándulásainkon oly gyakran megjártunk. Feltűnik szemben, mintha el akamá zárni az utat, a távol Velebjit szakgatott hegyorma, melyet — ittlétünk óta most először — tündéri fehér ruhábp öltöztetett a tenger párája. A nap unottan felhőbe burkolódzott, nem járult hozzá az ünnepi díszhez a rózsaszín bokrétákkal, amiket máskor oly pajkosan tüz a fehér fátyolköntös fölé, igy megmarad ae egész hófehér illúzió köntösnek. Nem lehet betelni látásával. Megjegyzi mellettem egy ábrándos szemlélő: »Ime a komor férfi, az asszony szerelmével felruházva!« Helybenhagyom a csöndes hasonlatot s beleringatom magam is eb£>e a vonatkozásba s elgondolom, mi mindent is megtehet egy asszony, ha szeret! Megérkezünk. Frissen szerzett ismerőseink, mint régen látott rokonokat, melegen köszöntenek s mi hozzákezdünk a napi "élmények elmeséléséhez. Csak ugy ömlik ajkunkról a szó. Ja kérem, asszonynépek vagyunk s a hangos lárma .egész nap belénk fojtotta a szót 1 Mégis kisüt a nap 2i Regény. — Irta: Péchy-Horváth Rezső. Fájdalmasan, mélyről feltüremlő érzéssel röppentek ki a hangszerből a mélabús dallam akkordjai és Zsuzsa finoman kísérte a játékot. Egy könnyed ujjfutam űtán megint belekapott a dalba: Künn az őszi alkonyatban járok, Emlékektől némán búcsúzom, Megfogadom, hogy a neved többé Kiejteni sohasem fogom. Megfogadom : a te fehér arcod' S az álmokat mind elfeledem — ... Künn a süppedő avarban járok S piciny lábad nyomát keresem ... — Jaj, Zsuzsóka, de szép volt ez I — kiabált Cica. N^ — Az én nótámat 1 — rendelkezett Grizeldisz és Zsuzsa engedelmesen, de azért nagy lekicsinylést jelentő ajkbiggyesztéssel kezdett bele valami karaktertelen dalba: Álom, álom, édes álom, Nem lehet való ... Ughy most már nem figyelt oda. Az imént, mialatt élvezettel szívta fel a disszonáncia nélküli, mélyen felfogott, érzésteli játékot, hátradőlt kényelmes karosszékében és lelki fényszórójával beletűzött a társaság egyik-másik alakjának belsőjébe. Itt volt előtte ez a Simonfai Ambrus. A tehetséges stréberek és nagyzási mániások ama fajtájához tartozónak ismerte meg, amelyik szinte brutális arroganciával játssza az önzetlen, testvéri jóbarátot és az ideális lelkű férfit, ami mellett rajta volt, hogy a háborús konjunktúrák következtében felcseperedett iparosok 'leányainak csapja a szelet, tekintet nélkül akár a legjobb barát esélyeire is. Egyébiránt a tiszti kabát és a zajosan csörtetett kard nála nem volt szimbólum, hanem csak külsőség. Követelményeit nem respektálta kellőképpen. Igy megesett például egy alkalommal, hogy a fürdőn egy rémes festményt -sorsoltak, ki, amelyet a szerencsés »véletlen« folytán Simonfai Ambrus nyert meg. Ughy jól tudta, hogy milyen igaztalan úton sikerült ez neki s mélyen megvetette érte. Egy másik eset : egy uricsalád zongorájáról mutatóba kölcsönzött egy kottakönyvet, ki vakarta belőle a tulajdonos nevét és ugyanoda pingálva a saját nevét, a kottakönyvet Cicának ajándékozta. Ilyes apró-cseprő ügyek fölébe szerezte meg az aranyos kardbojtot, ő, aki sohasem zárkózott el az elől, hogy a lányos házaknál, a tollasodó iparosmester szivaros dobozába mélyen belemarkoljon és hatalmába kerítse a konyakos üveget... Ez volt Simonfai Ambrus. Hát Etel-Tusskó ? 1 Ez a leány meg nem is érezte jól magát, ha szerelmes nem volt vala. kibe. Hol a saját fotóüzletük üzletvezetőjébe, hol egy kis zászlósba, hol meg egy Remetefi nevű főhadnagyba, sőt nemritkán valamennyibe is, egyszerre... Hű tanácsadója és társnője ebben a gyorsszerelemben Koraletzné leánya volt, aki trafikosleány korában szédületes gyakorlatra tett szert a szerelmeskedések lebonyolításában ... Ughy megint valami émelygéshez hasonló erkölcsi undort érzett és gyorsan elhessegette magától ezt a gyötrő lélekboncolást. Balgaság Zsuzsánál ilyesmikkel gyötrődni, amikor élvezheti az alakját, a játékát, az énekét, a szobája illatát, a környezetét 1 Hirtelen megérezte, hogy ez a kis leány nagyon jól érezheti magát ebben a paradicsomi környezetiben és elragadtatva "szólt : -— Milyen jó magának, Zsuzsa, nem kell drága pénzt adnia a nyaralásáért, itt van a világ legpompásabb, legszebb tava partján 1 — ó, én nem is panaszkodom, igen elégedett vagyok, mert csakugyan irigylésre méltó szerencse itt lenni. Egyszerre elkomorodott és panaszosan csengett a hangja : — De csak nyáron ám ! Már ősszel is olyan szomorú itt minden, mert nemcsak a "falevelek halódása ül a szivre, hiszen az őszben némelykor különb szépségek intenek felénk és több örömünk telik benne, mint a nyárban, hanem a nyári, szép, vidám közönség egyenként, szép lassan, szinte szökve, eltűnik innét és utánuk néma, kihalt, üres lesz a sok villa, az erdő, a sétányok és a tó vize. Hát télen 1 Juj, az nagyon rossz I Olyankor itt nagyon zord és unalmas, mert a tél a Balaton mellett rettenetesen szigorú. Néha hetekig nem mozdulhatok ki a házból, mert borzasztó szélvihar dühöng és a hó eltemet mindent. A tó felől dermesztő szelek nyargalásznak és a gyerekeim néha napokig nem jöhetnek iskolába, mert eltemetné őket a hófúvás ... Megborzongva rezaent össze : — Egyszer, gondolom az elmúlt télen, egymást követték a borzalmasnál borzalmasabb szélviharok. Egy éjszaka iszonyú szélvész keltett fel. Ügy sivított keresztül a szél a házon, hogy valóságos éjjeli zenének tetszett. Olyan volt, mintha ezer meg ezer szellem hallatná a panaszát, miközben átszáguldanak a háztetőn, megremegtetik az ablaktáblákat és az ajtókat, amelyek félelmükben nyögnek. De ezzel a szél nem elégszik meg. A kéményből süvölt most kj„ majd újra a szabadban vágtat őrültül tovább. Sssssssssssss 1 Felkelti az alvókat, hogyha őneki bblyongania kell, más se pihenhessék. Olyan rémes változatokban fújja azt, hogy sssssss^sss..., hogy az embernek önkéntelenül a gyermekkor ^jiesztős« meséi jutnak eszébe, amelyektől féltünk és mégis oly szívesen hallgattuk, amikor ágyunkon ülve mesélték nekünk, mig elaludtunk. Emlékszem, hogy mindig »félős« mesékért könyörögtem gyerekkoromban. Nahát ilyenkor mind eszembe is jutnak 1 Nem félek, nem, de egy kissé megborzongom, amint a üvöltöz és zörgeti az ablaktáblákat... Mara, a kis cselédem, aki ilyenkor a szobában alszik, nem mer újra lefeküdni s alig barom megnyugtatni. Hát persze : ő gyerek és az a metsző, sikoltó hang félelmet kelt benne... Ilyen a tél itten s bizony kimondhatatlan öröm támad a lelkemben, amikor a jég és a hó egyszerre összeroskad, olvadni kezd és langyos szellők lehelik be az ablakomon a márciusi napsugár életetfakasztó, gyengén melegítő sugarait... (Folytatjak.) . . „ x