Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 173-197. szám)

1929-08-04 / 176. szám

1929. augusztus 4. JWyíryidék. 3 akkor is sok helyen 10 százalék volt a vám! Miért nem szállította akkor le a Malomszövetség kartellje a vámot, miért kéri és számit az emeléskor »az őrlető gazdatársadalom megértő támogatására* Nem helyes példa, hogy a kormányhatalom egy időben 15 százalék vámszedésre kötelezte el a malmosokat. Ez egy olyan kényszerrendszabálya volt az Államhatalomnak, mikor épp az ellátatlanok érdekében a gazdatársadalom adószedői voltak a malmok, mikor e többletszázalékot be is kellett a malmosoknak szolgáltatniok. A 2 százalék porfás kérdése. Megengedem, hogy elavult régi multidőben berendezett malmoknál a porlás majdnem eléri a 2 százalékot, azonban a jobb felszerelésű modern malmoknál és ezt firtatni nem óhajtom, jól tudja a mélyen tisztelt Malomszövetség, hogy a porlás százaléka redukálható! Az sem érdektelen és jó lenne a legkisebb őröltető felet is szabatosan tájékoztatni, hogy a 12 százalék vám a kitisztított terményből lesz-e véve, avagy a behozott nyersterményből!! Vájjon a tisztítási procedúra hulladékát hiány nélkül vissza kapja-e az őröltető, ami igen fontos s mindenkit érdeklő momentum és legalább anynyira érdekli az őröltető feleket, hogy elvárjuk a malmosoktól, hogy ezt a malomkapun hirdetménykép szabatosan megfogalmazva közzé tegyék! A vámmalmosok helyzete és rendszabályai. Senkinek sem rózsásak az anyagi, kereseti viszonyai! Köztudomású, hogy az egész gazdatársadalom helyzete legsúlyosabb valamennyi foglalkozási ág között. Hogy előtte hanyadik helyen áll a vámmalmos, ezt nem tudom, de nem is kutatom! Amely foglalkozási "ág kartell rendszabályok utján képes máról-holnapra 20—100 százalékkal emelni, felfokozni, ott nagy bajok nem lehetnek! Az egészséges fejlődés a szabadversenyben rejlik, mégis szükségesiieK látják a malmosok szövetsége egymás ellen pönálé kikötése mellett egymásra féltékeny éberséggel ügyelni, hogy az őrlést senki olcsóbban ne eszközölje, mint a kartell diktatúrája. Ámbár rövid életű még e kartell, bár elég szigorúak az egymás ellen és egymás közti szabályok, máris szolgálhatnék adatokkal hogy egyes malmok belátták, hogy e túlzott vámot szedni nem helyes és kedvezőbb feltételek mellett őrölnek. Mégsem lehet tehát, a legrosszabb üzlet a vámőrlés — azt abból is merítem — mert a Malom Szövetség anyagilag jjíossibilisnek vallja magát, hogy amely malmos nem veti alá magát a megállapodásnak, ott konkurrens malmot, vagy cseretelepet fog létesíteni, hogy a renitenset térdre kényszerítse! Nem is bizom abban, hogy vidéken akad molnár, aki malmát normális árban eladásra nekünk felkínálja, ilyen irányban már negációs választ is kaptam. Épp ezért csak hangzatos frázis az, hogy szívesen megválnak a molnárok a malmaiktól! Ugy vélem nem végeztem felesleges munkát, amikor a vámőrlö kartell kérdését a közvélemény elé 'bocsájtottam és ugy tudom, hogy máris nagyon sokan osztják véleményemet és ha elérkezik az ideje, vagy ha szükséges, egységes frontot fogunk elfoglalni a vámmalmosok túlkapásaival szemben. I — Ha megnézte a kiállítást, jöjjön ei a Sípos Géza mintacukrászdájának kiállítására is! (Róm. kath. bérpalota, Bethfen-u. 2.) Nyári este a tanyán Lassú járású bajuszos parasztok kasza-kapával mostan kerekednek hazafelé a messzi mezőkről, mögöttük jármos ütegeket vontatnak a szelíd ökrök, alattuk félelmetesen dübörögnek fel a hidak; tarka ruhás lányok ölelkezve legényekkel a dalba távol düllőutakon a tanya felé kanyarodnak s lantornás ablakok alatt hangosra verik fel a csendet. A süppedt, zsúpos ereszek előtt csibéit hivja a kotló, tópartról örökéhesen tipegnek libasorban a récék, vig kacagással hancúrozik a gyerekhad a szérűn, vén asszonyok, fasajtár a kezükben színültig a tejjel. Prüszkölve vágtat haza lobogó sörénnyeí a ménes s a tanya alatt porosan csörtet röfögve a csürhe, már boldog-éhesen bandukol a csapáson a csorda, öles kapuikat megtárják a karámok, az aklok. Kinn a téres legelőkön még szelíden bégetnek a juhnyájak, pisla tüz mellett szerelmesen furulyázik a pásztor; térdig mezítelen asszonyok süjkolnak a patakban. — Álmodik a töld, az ég alatt most teli szerelemmel összelihegnek az elfáradj, emberek és a barmok, kibukkan a hold is, ezüstszínűre válnák a dombok, gazdag terebéllyel kibomolnak a fák koronái s az ^pti harang mérföldekre visszhangozza az Istent. 1929. febr. 24. Nyirf Szabolcs. egy kis pénzt, ajándékot vásároltam és karácsonykor odaadtam neki, — egy kecske volt, melyet egy reggel megcsodált, mikor a faluban meglátta. Bájos kis fehér gödölye volt, Vaszjának neveztük el. Én ápoltam és etettem mindig, ugy hogy Aszjának nem volt semmi dolga, vele, épp csak játszott, mikor kedve volt hozzá. Kis szünetet tartott, könny gyűlt a szemébe és aztán megkérdezett: — De mondd, nem vagyok terhedre ? — Nem, nem, csak folytasd I — feleltem, mert nagyon érdekelt ez a sors. — Hát mult az idő. Aniszja felnőtt, a legények kezdtek utána járni és az asszonynép arról fecsegett, fcogy most már nemsokára főkötő alá kerül. Gyönyörű szép leány volt és pumát, a korcsmárost, ki a falu leggazdagabb emberének hírében állott, mindig a leány társaságában lehetett látni és vele táncolt minden arató-ünnepen, melyre meg voltak hiva. Én nem szívesen láttam ezt, mert tudtam,/hogy Fuma Csirkefogó, akinek már sok leánnyal volt dolga, akiket aztán valami módon mindig faképnél hagyott. Megpróbáltam óvatosságra inteni Aniszját, de nem akart rám hallgatni és végül mérges lett és azt mondta, nem beszél többet velem, ha még roszszat mondok Fumáról. Láttam, hogy a leány teljesen megváltozott. Nem törődött már semmit sem Vaszjávai, nem játszott többé vele. Vaszja, aki akkor már egészen vén kecske volt, mintha szenvedett volna elhanyagoltatása miatt, olyan szomorúan nézett ki, mikor nem sikerült Aniszja figyelmét magára vonnia, hogy karjaim közé kellett vennem és vigasztalnom. Együtt sírtunk akkor mindig és én tudom, hogy volt legalább egy lény a világon, amely velem érzett és amelynek hasznára lehettem. Borzasztó az, ha az ember egyedül érzi magát a világon. Mikor Aniszja egy napon hozzám jött és elmondta, hogy a böjt után feleségül megy Fumához, éreztem, — ha akkor nincs meg . nekem Vaszja — egyenesen a folyóhoz megyek és beugrom. De az idő elmúlt, a nyárnak vége volt, a gabona tető alá került. Aniszja és Fuma megházasodtak. Jött Aniszja és megmutatta magát nekem menyasszonyi díszben, egy csomó piros gyöngyöt viselt és egy szép piros kendő volt a vállán. Fumán egy p'ár vadonatúj csizma volt, melyet csak erre az alkalomra vásárolt és uj rózsaszín ing:az emberek mind azt mondották, hogy nagyon jól illenek egymáshoz. Mielőtt Aniszja elindult a férjéhez, még egyszer eljött hozzám és azt mondotta, hogy Vaszját átengedi nekem; mikor igy beszélt, ugy látszott, mintha azt hinné, hogy ezzei nagy kegyet gyakorol velem szemben. Talán ugy is volt. Ettől az órától kezdve alig néztem többé feléje és Vaszja volt mindenem. Az én kis kecském! ö nem törődött vele, hogy csak egy szemem volt és arcom himlőforradásos. Együtt aludtunk az istállóban a szalmán. Fejét a vállamra tette és nyelvével az arcomat nyaldosta. És ilyenkor boldog voltam, mert azt képzelhettem, hogy Aniszja csókol. — Na, de ez nem tartott sokáig, — folytatta, és a hangja reszketett egy kicsit. — Egy napon iámét eljött Aniszja és azt mondotta, adjam vissza neki Vaszját, el akarja vinni magához és játszani akar vele, mint kis leány korában. Most tudtam, hogy Fumával nem lett olyan boldog, ahogy remélte, de ez még nem volt ok árra, hogy elvegye tőlem Vaszját, tőlem, akinek nem volt egyebem, aminek örülhettem volna, csak ez a kis állat. Könyörögtem neki, engedje, hogy megtarthassam a kecskét, azt mondottam, ő nem tudja, hogyan kell gondozni; Vaszja már vén kecske és több gondot igényel mint amennyi ideje és türelme volna számára. Elmondottam mindent, amiről csak gondoltam, hogy rábírhatja Aniszját, hogy meghagyja nekem az állatot, de ő nem hallgatott rám. Nevetett, mikor azt mondottam, hogy Vaszián kivül senkim sincs ezen a világon, ami reá, a hajdani Anjszjára emlékeztetne engem. Nevetett és azt mondotta, hogy az urának kell Vaszja, magával viszi és az urának adja. És nevetett... — Ekkor rám jött valami, amit ezelőtt soha sem ismertem. Véletlenül a kezemben volt a fejszém, mellyel épen fát hasítottam — — és agyonütöttem Aniszját. Erős testét mély zokogás rázta. — Bolond, nem 'hallod? Hol vagy bolond ? — kiáltotta egy hang a terem másik oldaláról, ahol a foglyok most mind olyan hangosan beszéltek, ahogy csak tudtak, miután Timufej elbeszélése figyelmüket egy rövid időre elterelte vigasztalan helyzetükről. — Bolond, bolond, hol vagy? — kiáltották a foglyok újra. — jGyer ide, ürítsd ki a vedreket! — Jövök, jövök, — felelte Ilja és sietett szót fogadni, miközben foga közt mormolta: — Vaszja... ki tudja megmondani, hol maradt? Hol van Vaszja? Fordította: Horvát Henrik.