Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-30 / 25. szám

JSÍYÍmDÉK. 1929. január 27. Hevülő patrióták Nem lehet csodálkozni azon, hogy véleményünk a külpolitikai kérdések tekintetében még meglehetős iskolázatlanságot árul el. Nem az ő hibája, hogy a ballplatzi politika úgyszólván elzárta a magyar nemzet elől ezeket a problémákat, megelégedvén azzal, hogy időnként egy-egy érzelmi blöfföt dobott közvéleményünkbe, amelyen való rágódás nem volt alkalmas külpolitikai közvélemény kinevelésére, amelyik a dolgokat reá lisan mérlegelve tudott volna alkalomadtán nyilatkozni. Ennek a szomorú elaltatási tendenciának a következménye, hogy a szélesebb magyar rétegek mai napig sem tudnak egy-egy külpolitikai probttlémát hasznosan és a nemzet szempontjából eredményesen megvitatni. Ilyen tüneteket tapasztalunk az utóbbi időben a revizió gondolatával kapcsolatban. A legkönnyebb dolog hangzatos szóvirágokba burkolni az ilyen problémákat s lelkesedni egyes patrióták fellengős kijelentésein, de az okos és célravezető külpolitikai gondolkozás száraz mérlegelést igényel, mert a konkrét esetben egy idő előtt felvetett és dűlőre erőszakolt kérdés súlyos következményekkel járhat. Sajnos, a külpolitikai problémák labirintusában való járatlanság ma már odajuttatott néhány járatlan, s talán naiv közéleti férfiút, hogy ne kisebb állítást kockáztasson meg, minthogy a revizió ügyében á harcot most már nem a tájékozatlan Európa, hanem a magyar kormány ellen kell folytatni. Egyedül ez a minden magyart egy gondolatra serkentő probléma tételezteti fel velünk azt, hogy a támadásokat nem rosszindulat vezeti, de ha erre a plattformra helyezkedünk, kénytelenek vagyunk kioktatni őket a legelemibb kérdések re. Elképzelhető-e, hogy Magyarország jelenlegi kormánya nem tenne meg mindent, ami erejétől teiik a revizió érdekében. Józan eszű s komolyan gondolkozó egyén erre még gondolni sem merhet. Mi ygy látjuk,'hogy az a Bethlen István, aki nemrégiben azt a kijelentést tette belpolitikai vonatkozásokban, hogy a nemzet ütőerén tartva kezét érzi pulzusának fiatalos verését, feltételezhető-e erről a kormányról, hogy ugyancsak ily mértékben nem figyelné íu európai problémák pulzusait is, s alkalmas időkben, amikor az idegeskedéseket az indulatot és gyűlölködést eltűnni látja, nem lépne-e elő a tisztult európai koponyák előtt a magyar revizió kérdésével. Ezeket a koponyákat az idő ki fogja érlelni s ez a magyar revizió valóraváltását is jelenteni fogja. Addig, amig nem is kockázatnak. hanem blamázsnak tennék ki ezt a gondolatot, a siker érdekében, nem volna opportunus azzal előállani. Ugyancsak igy vagyunk a zsoldos katonaság ügyével is, ami nemcsak a többi államoktól való megkülönböztetésünket jelenti, de egyben súlyos anyagi terheket is jó ránk. A magyar nép gyermekei őseik hagyománya szerint nem zsoldért szoktak a haza szolgálatába állni, hanem kötelességérzetből. Ezt a tradíciót ma megbénította Trianon Ítélkezése, ami ellen közös erővel kell harcolnunk azokkal a nemzetekkel együtt, amelyekkel ilyen szempontból egy sorsba jutottunk. Súlyos kérdések ezek, amelyeket nem szabad se túlságosan hevülő patrióták, se agitátorok, se naiv politikusok kezébe adni, mert egy ilyen rosszul kezelt külpolitikai matéria mérhetetlen ártalommal jár. Még egyszer ády kérdés Nem kedves műfaj a számoim a polémia, mert nem vagyok barátja tollal vivott harcnak. A7 egymást meggyőzés mindannyiszor teljességgel lehetetlen, valahányszor már az alapvető elvek legmélyebb rétegéig érkeztünk. Ezúttal is csak azért fűzök néhány reflexiót ezeken a hasábokon megjelent cikkhez, mert a cikkíró engem majdnem személy szerint aposztrofált. Az Ady-kérdésben elfoglalt álláspontomat Fehér Gábor előadásáról irt beszámolóm bevezető részében elég határozottan leszögeztem, elég szabatosan megjelöltem. Nincsen okom rá, hogy álláspontomat megváltoztassam. Hozzátenni valóm is kevés van: Az Ady-kérdést a mai napig megoldatlan problémának tartom esztétikai és irodalomtörténeti értelemben, vagyis az Ady-költészet költői értéke és irodalomtörténeti jelentősége tekintetében. A megjegyzés irója cikke elején megengedi, hogy Ady probléma a végén kétségbevonja, cikke elején nincs szüksége Gyulai Pálra, a végén rászorul a Pesti Hírlapra. Nagyon szerényen jegy zem meg, hogy évtizedes és oly szörnyükép elmélyített irodalmi vita megoldását aligha remélhetjük égy napilap (akár a legjobban szerkesztett magyar újság) hasáb" jaitól és bizonyára még kevésbbé a bankár-pénzügyminiszter-költő nyelvész Hegedűs Lóránttól, közéletünknek ettől az egyébként imponálóan nagyszabású — Don Quijote-jától. Ma már, — mindnyájan láttuk — nem lehet a romantika tipikusan szertelen eszközeivel egy ország pénzügyi helyzetét rendezni, de talán még kef i# vé: »És ez a riporternek szól...* vésbbé lehet súlyos irodalmi problémákat megoldani. Aminthogy az említett cikksorozat, Hegedűs Lórántnak egyik irodalmi társaságunkban tartott székfoglalója valóban nem oldja meg a problémát, legfeljebb ujabb adalék a költő egyetemes hatásátrak már jól ismert tényéhez. A kérdés megoldásának a következménye közönségünk, kritikánk és irodalomtörténetirásunk egységes állásfoglalása volna. Ebben az irányban tett tapogatódzó lépést — mint ismeretes — az Akadémia elnöke is. A probléma megoldásához ismétiem — uj Gyulai Pál, vagy nagyon sok idő kell. Gyulai Pál, vagyis éles és tiszta judicium, gondos és türelmes tanulmány és nagy ,vitás felül álló elfogulatlanság és objektivitás. Vagy pedig sok idő, annyi idő, amennyi alatt csendes emberekké lesznek a lelkes ba rátok is, a hangos ellenségek is és felnő az uj, az utánnunk jövő nemzedék, amely majd képes lesz arra, amire mi már aligha: elfogulatlan tárgyilagosságra. A kérdésnek erről az oldaláról nincs is egyéb mondanivalóm. Annak a kis vitának azonban, amely néhány napja itt kavarog, van egy olyan momentuma, amelyre még rá kell mutatnom. Fehér Gábor előadás és a szombati cikk irója az Ady-probléma vitatásába belevonta az irodalomtörténetet is. És a szegény irodalomtörténet, mint valami uj Prügelknabe, ezúttal, mint Szabó Dezső esetében is, hivatásos közvetítőinek — és ez némi pikantériát kölcsönöz a históriának —• vesszője alá került. Eddig az volt a baj, hogy az irodalomtörténet makacsul elzárkóSÁRGA LILIOM a béleidök fe'ejthetetleo síinpadi sikere, a inai idők l^pnagjobb füannttrakciéjsi SÁRGA LILIOM Biró Lajos irása, Kor 'a Sándor rendezese. mtgy*r aninósasek klaiuikm alkkitiía SÁRGA LILIOM ai a mer kai F.rat Sálion*! básxke«égfo, minden magyar örbmt SÁRGA LILIOM ünnepélye* di**bemo<at ja awrdin az APOLLOBAN '^ÍCsS^ .

J

jj

^La

wadMI ^IL^ilü^ Kedden 2 órás nevető orkán l Kedden VIGYAZAT NASZUTASOK Burleszk attrakció 8 felvonásban a főszerepben MONTY BANKS (PILOITI) ezenkívül 3 burleszk meglepetés _____ Szerdától mindennap Minden !dff< legszebb s legjobb m gyartárgyu filmtiriása! Ó LAJOS ]'°

d'

lm

> A SÁRGA LILIOM lüig-véríg maevar szerelmi történet 12 felv. Eiőadasok kezdete: hétköznap 5, 7 n 9 orakor zott a legújabb irodalmi jelenségek regisztrálása elől, most meg azért lázadoznak az indulatok, mert a legújabb jelenségeket is »rubrikázza«, »beskatulyázza«, »lelakatolja« vagy »evőkanállal adagoljam Mi lehet ennek a meglehetősen általános jelenségnek az oka? Kétségtelenül az a konzervativizmus, amely az irodalomtörténet lényegéhez tartozik, amelylyel védi a régit és némi kétséggel fogadja a fanatikusan propagált ujat. Az irodalomtörténet mégis, sőt éppen ezért nélkülözhetetlen szerve az irodalmi életnek. Az irodalomtörténet föntartja a költő nevét és megismerteti velünk a müveit, amikor évek mul tán és hitek apadtán nem lesz már rajongó serege és harcos ellentábora. A szeretett lényt életében a barátok és hivek serege szokta körülvenni. Hűségesen ragaszkodnak hozzá. Az ellenségei talán még inkább. A szeretett lényt azonban semmi hatalom nem tartja viszsza, ha a halál elvágja az élete fonalát. A halott a temetőé. Az élők még emlékeznek rá, a sírköve még fenntartja a nevét. De a barátok hama., a rokonság már a második generációban elfelejti az elköltözöttet. A sirhelyet is záros határidőre kapta, a sírköve is a mulandóságé. A vérrokonok és a lelki rokonok nagy tábora senkinek sem ad földi halhatatlanságot. Uj emberek és uj gondok jönnek. Múlnak az évek és múlik a láz is. Uj divat jön, uj forma, uj költő. Az olvasóközönség csak az ujon kapkod, csak a ma irodalmát olvassa önként és kedvvel. A régiből csak azt (ó, mily kevesen, ó mily nehezen!) amit irodalomtörténet és iskola kiválaszt és megőriz a számára, amit remekművé fényjelez és amit tálcán visz eléje. A halott költő és életmüve. meg a hatás, amit keltett, egészében az irodalomtörténeté. Enélkül a divat és a mulandóság volna az irodalom főjellemvonása, mert nem volna képes a maga múltjára tudatosan ráeszmélni. Irodalomtörténet és iskola nélkül ma senki sem olvasná, sőt senki sem ismerné Zrínyit vagy Csokonait. Aranyt vagy Keményt (minthogy többnyire nem is olvassák), hanem Herceget, Móriczot, Babitsot és Isten a megmondhatója, hogy kit. És ötven év múlva éppen igy nem olvasnák majd Adyt, Herceget és Babitsot. A hadvezér dicsőségének emlékét nem katonáinak és győzelmeinek száma, hanem történetírójának tolla, a költő hirét sem híveinek serege, hanem az irodalomtörténetíró »rubrikája« teszi művelődési anyagunk integráns részévé, pontosabban: ez az egyetlen mód arra, hogy irodalmunk múltjának értékeit a jövő számára is megőrizzük és lehetségessé tegyük a fejlődését. Igen, a rubrikázás és beskatulyázás menti meg az örökkévalóság számára a zsenit és müvét, de nem lakatoltatja le és nem adagolja, sőt századok múlva is tanulmányozására hív. Petőfi arca ma tisztábban áll előttünk, mint érte rajongó, vagy ellene támadó kortársai előtt, mert hát azóta sokan és sokfélekép rub rikázták és skatulyázták, köztük bizonyos Gyulai Pál is imigyen: Petőfi Sándor a legnagyobb magyar lírikus. Nem subjektiv ítélet volt ez, hanem logikus, érvekkel indokolt irodalomtörténeti verdikt: sub specie aeternitatis. És főkép: megteremtette az olvasók, a kritika és az irodalomtörténet egységes ítéletét a költővel szemben olyan végérvényesen, hogy aki ma. ezt meg akarná váltóztatni, őrültnek néznénk.