Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1929-01-01 / 1. szám
JNÍYÍ RYIP ÍK. —BMMOmBH—myi.1 JUiyt.BMi^— Jókaival találkcxtaa Tblriagiábaa Irtm . SZOHOR PÁL 1929. január 1. termékenyítője... Minden lehanyatlás tépő, de fenséges akkordja az Jstenerő örök szimfóniájának... Az elhalkulások, a félbeszakadások nagy melodikus elmélyülések, amelyek megszépítik és dallamosabbá teszik a meg nem álló akarás himnikus felzengéseit!... Nagy az Ur a teremtés magas ságaiban és nagy a mulandóság mélységeiben!... Dicsőség Neki mindörökké!... 11. Lelkemet uj partokra röpítették az álmok szárnyai... Előttem uj vizek ezüstöztek, nagy frissességek zuha tagoztak... Szívverést éreztem mindenfelől... A magasból szárnyak suhogását, a mélységekből kicsapó zengéseket hallottam... Nagy btírckeblekbe beépített aranyorgonák búgták az Élet himnuszát... A lelkem egy csodahajó kibontott ezüstszövésü vitorlája volt... és én röpültem az Élet, a diadalmas teremtés vizein... Ugy éreztem, hogy levele vagyok az emberi lélek örök, misztikus ifjúságának... Előttem és utánam milliárd lélek ihletődött bele az Istenerő győzelmes aktivitásába... Láttam a haladások gyémántmezőit, a bölcsességek mélyülő tárnáit, a harmóniák pazar virágtengerét, a felemelkedések, a dicsőségek rubinhomloku hegycsúcsait.... : > I i Nagy virágszőnyeges térségen, óriási biborsátorban lantosok verték az Öröm dithirambját... Hozsánna néked Élet!... Dicsőség tinektek Erő! Haladás! SzínekI Melódiák!... Dicsőség — ember — a te fenséges harcaidnak és nagyszerű ütközéseidnek!... III, Onnan az Élet vizeinek a partjáról egy elhagyatott mélyületben elrejtett kunyhót láttam... Ut nem vezetett hozzá, de én feléindultam... Ezüst-szakálu patriárcha állott előttem... Ruhája hófehér volt... szeme szelid és csodás ibolyakék, de mély villanásu, mint ama szent időkben Jánosé — a pathmoszi látnoké... Tudom mért jöttél hozzám gyer mekem... mondotta nékem... Kérdezni jöttél, hogy a színek pompáihoz, az élet hatalmas Íveléséhez, a lüktetések nagyszerűségéhez közel — mit keres az én magányos kunyhóm ?... Gyermekem... nekem csak nem jutott... Mertén vagyok a békesség küldötte... Azt akarod gyermekem mondani, hogy csodástavu városban márványoszlopos palotám van... Ott nem az én békességem lakozik... Az én békességem nem szó és nem irás, hanem égi lesSigárzás, amely összemelegit, egybefon... Nem törvénytétel, hanem mosolygó átihletődés... Az én békességem a szárnyalás szabadsága, az élet szentségének a békéje... Abban a nagy cifra palotában a kifárasztás, a visszatartás békéjét találod... — Menj el és látni fogsz embereket, akik mindannyian a reménységek mosolyával mennek be falai közé... És látod a visszatérőket... Egyiket a kielégülés vigyorgásával, a másikat lehajtott fővel... a kifosztottság könnyeivel... Az erősek... és a gyöngék... Az én békességem egyformán megsimogat minden emberszivet és átölel minden népeket... Az én békémnek igéi vannak és nincsenek parancsai!... ....És beszélt nekem tovább a meleg, szomorú ember... Gyermekem te nagy rajongója; vagy a lüktetéseknek, a mozgá^ elevenségének... Lelked belehulfött az emberi tudás gravitációs térségébe... Szereted a nagyvonalúságot Minden esztendőben útra kelek Ismeretlen tájak felé. órákig eltudok állni régi városrészek kőépiiletei előtt, nézegetem a rácsos erkélyek vascsipkéit, ablakok karcsn boltiveit, faragott kutak játékos figuráit s öreg kapubejárók sötétjéből felém csap ilyenkor régi századok dohos levegője. Olyan vagyok már e külföldi utakkal, mint a morfinista, alig várom az indulás óráját s a feltáruló uj látomások boldog álmodozásba visznek át. Hát még a természet boltíves temploma! Tavak ragyogó kéksége, erdők méla zöldje, szántások barna hullámai, az alkonyat bíborpalástja, sziklák kristályos szürkesége: nagy festőpaletta a természet kezében. Káprázva keveri láthatatlan ecsetjével a színeket az égen és a földön. Köztük a kultura sok színes virága. Némelyik már csak belepréselve a herbáriumba, fonnyadt szirmokkal. Felirat sírköveken. Másik ott zsong még a nagyvilág kaptárjában: termi a kultura édes mézét. 5 én — a lepke — önfeledten szálldosok virágról—virágra. Megpihenek történelmi paloták oszlopainál, hegyormok virágos kertijében s fáradság után bevonszolom magamat muzeumok hideg termeibe: hanyatló kulturák nagy herbáriumába. A német költő így énekelt nemzeti önérzettel: Thüringen, das grüne Herz Deutschlands. Amit építészetben, természeti kincsekben és muzeumok gyönyörűségében ország nyújthat — gazdag tárháza Thüringia. Oöthe és Schiller hazája. A weimari Nemzeti-színház előtt ott áll összeölelkezve a két bronz szellemóriás. Faust és Teli Vilmos, a tudás s a svájci kantonok alázatosságában is büszke pásztorának szimbóluma. Az eisenachi várkastély faburkolatíi szobájában ott fekszik ma is az Íróasztalon a csipkésszélü papír, melyre Biblia fordításait irta Luther, a hitujitó. Bach Sebestyén melódiái ma is zsonganak templomokban, komoly hangverseny termekben. Erdőségeiben pedig a színek forrongó harca. A haragot jelentő zöldtől a szelid enyhülésig. Átszőve patakok ezüst vizével, tarkítva legelők selyem pázsitjával, termékennyé téve szántások barna barázdáival. Szelíden kígyózik közöttük az országút. Hársak bólongatnak rezgős koronájukkal. A Werra vize kőről-kőre csobban s « vándor előtt kibontakozik Hildburghausen, szász hercegek régi székhelye. Heted fél ezer ember lakja csak a nagy kőházakat, de már 100 ívvel ezelőtt virágzó főiskolája volt. öntözőautó szalad végig burkolt |iutcáin s a vidám szellő tele fuj ja a thüringiai erdők élethosszabbitő illatával. A városháza emeleti termeiben 600 esztendő emlékeit rendezgették múzeummá. Tépett zászlók és kőgolyók, porladó lakatos céhek művészi zárjai, gyermekjátékok színes nyája, nyitott könyvek festeti iniciáléja: szerelem a szülőföld iránt. A polgármester földig érő fekete kabátban, arcán a burschsnschaftban töltött idők forradásaival, féllábában francia golyóval, amit húzni fog most már egész életén keresztül maga után, mutogatja a zászlók szent rongyát, elöltöltő ágyukat, fülével összefont hármas söröskancsókat, páncélos lovagok arcképeit. A nagy terem földig érő ablakának tükrében szembe találkoztam Jókaival. Ezzel az álmodozó, hibáiban is legnagyobb magyar mesemondóval. Ti Jókai mesék! merre visz benneteket a képzelet szárnya? Az az egyszenű íróasztal, ahol lilatintás gyöngybetüit irta, nem volt beszorítva négy téglajal közé. A képzelet csapongott Erdély aranykorában, képzelt szigeteken, jövő századokban; átültette Thüringia erdőinek romantikáját a magyar Fertő nádasai közé. A mennyezetig érő ablak mélyedésében karcsulábu empire-asztalka. A diófa-furnér itt-ott megpattant hajlított oldalán. Rajta két fakuló arckép: lefátyolozott hölgy és nemes homlokú férfi. Die Dunkelgráfui und der Dunkelgraf. Halk szóval beszéli élettörténetüket a polgármester. — Élt a városban egy titokzatos leány, aki sűrű fekete fátyola nélkül sohasem láttak Hildburghausen polgárai. Neve se volt. Fekete grófnőnek hívta a nép szája. Baloldalán magashomloku, szigorú lovag járt. A fekete gróf. Gyámolitgatták a betegeket és szegényeket. A titokzatos leány fiatalon elhunyt, kő sírja ma is itt van a hegyoldalban. Csak halála után derült e rejtelmes életre világosság. A fekete grófnő XVI. Lajos francia király leánya volt, a lovag gróf Vavel, francia royalista főur. Ahogy a polgármester egyhangú szavait hallgatom, megdobban a szivem s ráismerek Jókai (-.Névtelen várijának titokzatos lakójára. Fellebben a fátyol és látom a szomorú királyleányt Jókai fantáziájával: ^Hossza, göndör fekete haja elő! a vállaira omlott; arca fehérebb volt a liliomnál és piros, mint a rózsa; homloka tiszta és magas s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony, finom és mosolygós. Az egész alak olyan mint egy angyal, aki az égből letekint. A gróf pedig <»különc. Valami világkerülő. A dámával együtt szoktak kocsikázni minaennap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak és hazatérnek. A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonári-köpenyeget. Augsbtirger Allgemeine Zeitungot olvas s karácsony estéjén minden kis fiút és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal s azon minden gyermek részére apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Az egész világ u tiétek Jókai mesék! Gondolhattam-e én, mikor a hiliburghauseni városháza kőlépcsőjén felballagtam, hogy a muzeum áhítatos csendjéből elém lép a magyar mesemondó. A binttos francia királyleányt kiemelte a névtelenség homályából s várat emelt emlékének. A Névtelen Vár első kiadásának jegyzete szerint Jókai ezen regényének történelmi alapeszméinél Bülau Frigyes Titokteljes emberek és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök emlékiratait használta kutforrásul. A hildburghauseni városi krónika pedig, mely olyan szeretettel őrzi ezt a romantikus emléket, gazdagabb lett egy irodalomtörténeti adattal. Levelet irtani erről a polgármesternek s ő hálából elküldte érte a titokzatos grófnő sírjának jényképét. Thüringiai hársak! őrködjetek a kő sir felett. 3 és megveted a törpeségeket... Te rz emberi lélek menyei nászát látod az égi erőkkel, — minden csodálatosban... A hegyek kibontott kebeléből elővágtató, a tengerek titkait felhasító acéltitánokban... De gyermekem, te nem ismered az embert... Nem látod a jónak és gonosznak ellenpólusu, nagy erőkifejtését... Te nem tudod, hogy a Rombolás Szelleme az Égnek egy száműzött angyala, aki a tudás erőit, rejtelmességeit s a lendülések nagyszerű szikráit vitte magával... S a szeretet küldetése, a messiási erő ezeket az égi kincseket még nem tudta visszavívni és visszavinni a meglopott Istennek... A Sátán alkot, hogy rombolni 'tudjon... Kutat, hogy utakat vágjon el... Fáklyát lobogtat, hogy látásodat kápráztassa... , ...És kézen fogott a meleg, szo morú ember... Nagy üvegfalu folyosón vezetett keresztül... Hatalmas lombikokat, óriási áttetsző tartályokat láttam... ö pedig igv szólott: Látod gyermekem ezt a smaragdzöld füstanyagot... Ott tereng tartályában mozdulatlanul... De üsd át a gyönge üvegfalat egy gyűrű kövével... A világ minden viperáinak mérgeinél gyilkosabb ez a színes, álomszerű füst... Nézz előre!... ...És láttak szemeim megdermedt virágokat, lombjaiktól lefosztott fákat, lehullott madárfészkeket s láttam egy óriási fekete leplet... S valaki feltakarta a nagy sötét takarót... És én üresen maradt bölcsők millióit láttam... És láttam egy nagy fekete boltozatos kaput, amelyre fel vala irva: Itt már nem lesznek többé menyegzők és nem kondulnak többé harangok... És újból megszólalt a meleg', szomorú ember... íme gyermekem megismerted az emberi tudás másik pólusát... Ez nem az égi sugárnak az emberbe ihletődött melegségé, ez nem isteni lendület, hanem az anyagnak, az erőnek rideg leigázása, a mozgások számitó fokozása... lelketgázoló mechanika... gyilkos chémia!... És én átöleltem a meleg, szomorú embert... Sirtam keservesen... Ö pedig megsimitá az én homlokomat, kezemet megfogá és csodás sugaras, méla tájékra vezetett... IV. Láttam pedig azon a tájon gyönyörű tisztaságú, márványiriélyü tn vat... A part tele volt óriási fehérkelyhü virágokkal s mélalombu olajfákkal... Láttam pedig a tavon egy ezüstös bárkát, amelyen tizenkét aranyszárnyas angyal evezett... Vala pedig mindeniknek az evezője egy nagy hófehér liliom... És láttam a bárka közepén állani a Názáretit... Feltekintett az égre és tekintete után szivárvány iveit át az égboltozaton... Rátekintett a földre és minden virágkehely ezüstcsengettyük szavát csilingelte... Egy fehér galamb reáröpült a Názáreti vállára, a másik pedig az Ö tenyerére... És az Embernek Fia mondá az egyik galambnak: Eredj és vidd meg a békét az embereknek, s mondá a másiknak: Röpülj te is és vidd el a szeretetet. És én láttam a két galambot visszarepülni... Mindkettő kebele vé resre vala sebezve... A Názáreti megsimogatá őket s letisztultak vala a vérfoltok és sebeik hirtelen m eggyógyulának... És hallék messziről nagy emberi jajjszavakat: «Küldd vissza a Te galambjaidat, add meg nekünk a békességet és a szeretetet!» És hallék mélységes bugásu szózatot: Ti nem fogadtátok az én üzenésem, de az én küldetésem bé
