Nyírvidék, 1927 (48. évfolyam, 47-73. szám)

1927-03-10 / 56. szám

1927. március 10. JSÍYíKYiBKK, Egy párisi tanulmányúi reminiscenciája. Irta: Huszthy Klaiaik Jolán. II. Bécstől Baselig. Az étkezőben mindenki mindentől el van ragadtatva. A lefokozott igények most mennyei pompának találják a rugalmas üléseket, a teritékek csillogását, a menüt, melyet olv szédítő ügyességgel szolgálnak fel a pincérek. A kellemes helyzetet igyekszünk a lehetőségig kinyújtani. Körülbelül egy óra múlva kerekedünk fel újra, hogy elszánt és vakszerő utunkat megtegyük eredeti kis tanyánk felé. Most már előkerülnek a plédek, kispárnák és pár perc múlva remekül kivan Bélelve a kocsi. — A vonat pedig zug, zakatol egyre magasodo hegyek között. Könnyű, párás levegő aramlik be a nyitott ablakokon. A nap fénye kissé megtörik a nyári felhőzet alatt és a halvány, borostyánszínű világításban szinte valószínűtlen szépségben közeledik tűnik, integet felénk az itt még szelíd, lankás alpesi táj. Szédítő gyorsasággal robogunk el Kleinmünchen csonka tornyánál, majd a melk'i, vagy becsi dialektusban mölki apátsag gyönyörű ódon épületénél. Félhatkor már Linzben vagyunk. A nap sugarai erőtlenül vesznek bele a párázaíba, melyben mint halvány rajz nvulik fel "a háztömeg közül kiemelkedő kéttornyú templom. A doktor Badecker segítségével magyaráz. — Tiszteletes ur elkomolyodik. Majd, ahogy a vonat megindul, előbb halkán, zömmögve, később hangosan énekli a XXV. zsoltárt. Néhányan segítenek neki és mindanynyian megilletődünk, ahogy a vallásos lélek mélységes gyönyörködésében, szivének túláradó hálájában köszönti Isten, kinek óvó, segitő kezére oly nagy szükségünk van e hosszú utunk alatt. Lassankint sötétedni kezd. — A társaság egy árnyalattal lankadtabb most már, akik a táskákból előkerült vacsorát készséggel kínálgatják, osztják, cserélgetik. Főtt tojás, vaj, szalámi, hideg húsok és sajtok kerülnek elő. Közben kigyúlnak a lámpák fejünk fölött. Este van. A vonal rohan különös, vészsikoltó füttyeivel egyik alagútból a másikba. A férfiak az ablakok mellett állanak és úgyszólván percenkint húzzák fel a táblákat, hogy a szük üregekben lecsapódó füst ne jöjjön be hozzánk, de minden védekezés hiába. Nemsokára szinte fuldoklunk a sürü kőszénfü'sttől, melynek ideje sincs kimenni, mikor újra hosszabb és hosszabb alagút következik. Pokoli zörgés szakítja félbe a beszélgetéseket és ilyenkor nevetve, süketnéma jelekkel értekezünk tovább. Fél kilenckor Hal le inban vagyunk. Itt kezdődik az igazi alpesi vidék. Kezünkkel elemyőzzük a lámpafényt és a gyönyörűségtől némán nézzük azelsunanó üde smaragdrétegeket, melyek közt a Salzach folvik, ködfatylakat lebegtetve szeszélyesen kanyargó opalszinü testén. A hegyek egyre zordabbak. Óriási sziklák merednek elő hátborzongató magasságban. Patakok zuhannak le róluk, zugásuk keresztülhallik a vonat dübörgésén, fenyvesek suhognak, hajladoznak a széfben, mint egy boszorkánymese sötét, titokzatos illusztrációi. A levegó áttetszően párás, rajta keresztül csillog a hegyi vizek vibráló ideys színe cs ez valami különös ezüstfényt ad a vidéknek, mdy csupa sejtelem ás varázslat, ahogy percenként vfíltozva dibénk tünác. De a sötétség teljfcs lesrföltival a fafkitartóbb Ww«wíwdé $ belefárad a tájkép immár szürkefekete foltjainak nézésébe. — Majd reggel — biztatjuk egymást és elfordulunk az ablaktól. — Többé kevésbbé álmos és kimerült mindenki, jól esne egy hatalmas mosakodás, utána kényelmes, puhán ringató fekvőhely. De a mosdófülkében nagyon is spórolni kell a vizzel, hogy a többinek is jusson, a puha fekvőhely pedig? messzi elérhetetlen ábránd itt a keskeny fapadon, melynek bordáit ugyancsak érezzük a könnyű pléden és párnákon keresztül. Mindegy. — Lassankint mégis csak elhelyezkedünk. Aludni próbálnánk, de ez nehezen megy. Hol itt, hol ott robban ki egy elfojtott nevetés, utána dühösen szisszen fel valaki, aki félálmában már Párizs zsongó, díszes boulevárdjain képzelte magát. Szomszédaink szakasza volt a legrakoncátlanabb. Itt olykor kukorékolás, hápogás és kacskaringós rigófüttyök hallhatók. Majd gonosz gyanusitgatások. Különösen Lali hozza zavarba a reggel is póruljárt, szemérmes kis jogászt, ki véletlenül hozzáért a lábához: — Kérlek, tévedés. Ez az én lábam. Mire az szegény, hogy a további ugratásoknak elejét vegye, kikászolódik közülök, az ablakhoz húzza bőröndjét s mindenkitől tisztes távolságban bóbiskolni kezd. Hosszú sötét, zakatoló órák. — Néha megáll a vonat, de most senki nem hajlik ki kíváncsian az ablakon. Az állomások is kihaltak, szomorúak, szenzáció nélkül valók. Egy-két álmos vasutas botorkál a sínek közt, néhány hátizsákos turistaielmez is • feltűnik olykor, hisz Tirolban vagyunk, a hegymászók tündérországában, egyébként itt is a várakozás lehangoló éjszakai atmoszférája, a távírói sírós kopogás, amely ugylátszik egyformává teszi a világ összes állomásait. — Innsbruck — hallom ugy éifélután egy óra tájban. Kinézek, de csak halvány szentjánosbogárfényeket látok az árnyékszerű hegyóriások völgyében. Majd újra elmosódik a hely és az idő, nem tudok magamról semmit, csak hajnalban rezzenek föl, amikor nővérem megérint: — Nézd csak! Azt hiszem, mindjárt Svájcban leszünk. Általános ébredezés, sóhajtó áradozások mindenfelé: — Istenem, de gyönyörű! Nézzétek, ott, ott, már csillognak a havasok! És a hajnal csodás violaszárnyakon kúszik fel a hegyek mögött. Komor, néma szépségében áll előttünk a havasi tájék. Lelkünket elfogja az a méla fájdalomérzés, mely a halandó életnek sajátossága, midőn az örök, hatalmas és változhatatlan természettel áll szemközt: »01y kicsiny vagyok, és olyan rövid az életem« — mondja az áhítatos, vágyó, gyönyörködéstől és szomorúságtól fátyolos tekintet. Rendbeszedtük magunkat, tagjainkból ugy, ahogy kiráztuk az éjszakai álmot és ismét oly friss hangulatban álltunk az ablakokhoz, mintha csak ebben az órában szálltunk volna fel a vonatra . Elérkeztünk a svájci határhoz. — Az útlevél, vámvizsgálat elkerülhetetlen ke nemességei után következett a reggeli. Most egy kis csalódás ért bennünket. A havasi tej _ és kávé helyett, melyre oly nagyon J fentük a fogunkat, valami hig áttetsző lőrét kaptunk, amit a pincérek mentegetőzve kereszteltek el kávénak. Vonatunk jósokáig robogott a zürichi tó mellett, melynek sötétzöld tükrén apró bárkák, kiránduló hajók és csolnakok siklottak. — Itt már lassankint elmaradoztak a csillogó hómezők és fehér hegycsúcsok. De a hegyek még hatalmasak, fenségesek beláthatatlan fenyőrengetegeikkel. Apró svájci falukat hagytunk el, emeletes alpesi házakat, melyeknek jellemző sajátságuk az égetett cukorszinü, körbe futó faerkély és a sok muskátli virág. Általában volt valami meseszerű báj ezekben a mézeskalácsházikókban, amint szétszórtan állottak a nagy bársonyrétek és sötét fenyők csoportja között. Mellettük fehér szérpentinutak kanyarogtak neki a hegyoldalnak, rajtuk itt is, ott is kiránduló biciklisták, vagy hatalmas turaautók igyekeztek fölfelé vidám utasaikkal, kik kendőlobogtatva üdvözölték a pillanatok alatt tovarohanó vonatot. Francia földötn. Megérkezünk. Féltízkor,már Baselben, a hiresmostani időkben különösen emlegetett határvárosban voltunk. A tulaidonképeni határt azonban Petit Croixnál léptük át. Ünnepélyes pillanat.. Az első francia rendőr láttára mindenki tódult az ablak és az ajtó felé. Megbámultuk fennhéjázó pózát és arcát, melyet, azt hiszem, egyikünk sem fog hamar elfelejteni. Nagy, éles kék szemei voltak, horgas orra és a halványrőt bajusz alatt kegiényen összekapott, gőgös szája. — Trianon! — éreztük meg mindannyian, ahogy a rideg gailizmus első megszemélyesítőjével találtuk szembe magunkat. Nem volt rokonszenves. Valami félelmetes, szívtelen erő áradt mozdulatlan alakjából, amint tisztelgő tartásban állt, mig vonatunk újra elindult. Az ebédet már mint dejeuner-t kaptuk. Számtalan fogásból állott, de ezek közül a legtöbb nem ízlett nekünk. Igy például többen póruljártak a nyers paradicsomszeletekkel, ami olajjal íeöntve állítólag a franciák kedvenc csemegéje. Volt apró, szinte babacsészének beillő edénykében valami mustáros tojás, melyről először sejtelmünk sem Volt, hogy eszik-e> vagy isszák; ez izlett volna mindenkinek, de alig hogy kóstolgattuk, máris elfogyott. A francia pincérek arrogáns derültséggel nézték a csalódott arcokat. Bizony nem nagyon voltunk elragadtatva az első ebédtől, melynek legjobban élvezhető fogása a sajt és gyümölcs volt és többé-kevésté éhesen botorkáltunk vissza a vonat végén zörgő, immár meghitt kis tanyánkra. A tájék most már a zord szépségű Alpok után kissé egyhangúnak tetszett. Olyasféle érzésem volt, mintha valahol Miskolc erdős-lan" kás vidékén vinne a vonat. Hogy. mégis idegen, messzi tájékon jáA betegségeket terjesztő baktériumok terjesztője a por! Hogy egészségesek legyünk, állandóan portalanítani kell lakásunkat. — £ célra pompáin beváiiott a legújabb francia PORSZIVÓGÉP — pengőért koc forgalomba * íéraök, Budapest, Üllő át 1. meiyttt, hogy t>«T£**»«, * "7C5 w»íiiú MirmÁ A*n» • • ^Jr WHMiii IIOH átom: DOKUPIL GYULA g. runk, ezt eszünkbe juttatták a széles szalmakalapban dolgozó földművesek, a kis kordék egymás elé fogott lovaikkal és az 'állomások francia feliratai. Öt óra felé vezetőnk, a kedélye* igazgató ur egyszerre ünnepélyes arccal állt föl. — Hölgyeim és uraim — kiáltotta a vonatzajhoz illő hatalmas hangon, közeledik a nagy pillanat, midőn a világ fővárosát meglátjuk. Minden arcon felcsillant az izgalom és meghatottság. — Páris! álmok, mámorok, szépségek városa, már közeledünk feléd, már kinyújtott karunk elér, magához ölel nemsokára. Egymást karonfogva álltunk gyűrűbe az igazgató körül és hallgattuk az első tanácsokat, melyekből már a kényes, dédelgetett metropolis lehellete szállott, gyors, lázas ütemü érverése lüktetett": — Párisban mindenki megtalálja azt a szépséget, amelyet keres. De megtalálja a maga csalódásait is.. A műremekben gyönyörködő itt tobzódhat, a gyönyört kereső is felleli a gyönyört és mámort, igaz, hogy közben elvesztheti a — pénztárcáját. De aki szivet, rokonszenvet, megértést keres, az menjen tovább, az Párisban csak sebeket kap, gúnyos lenézést, közönyt és mosolvgó semmibevevést. A párisi polgár magának él, bizalmatlan, családi szentélyébe nem engedi be az idebent. Neki nem imponál, őt nem hatja meg a másféle nemzetiség. Megszokta és lehetőség szerint igyekszik kihasználni a világ nációinak örökös áramlatát. Majd következik a praktikus tanácsok : — Ha valaki nem tudja a nyelvet, ne is próbálkozzék a némettel, mert azt vagy nem értik, vagy nem is akarják érteni. A hölgyek, különösen majd a nagy nemzeti ünnepély (iulius 14-én) alatt lehetőleg férfikisérettel járjanak az utcán, akkor nem lesznek kitéve semmiféle tolakodó kellemetlenségnek. Egyedül, különösen a késő esti órákban óvakodjon mindenki a montmartrei sikátorokban romantikát keresni, mert a párisicsirkefogó, ha megsejti valakiben a jó valutájú külföldit, nem sokat teketóriázik, még ha az illető életéről is van szó. Végül az urak vonultak át egy szomszédos fülkébe «bizalmasabb»természetű értekezletre, hol felsőbb oktatást kaptak a bárok, mulatók és éjjeli lokálok pénzcsalogató rejtelmei felől. A vonat már Páris külső nyaralói közt járt. Egy beláthatatlan háztenger, zöldséges és virágkertészeti telepek jelezték, hogy közeledünk, már-már bent vagyunk a világ fővárosában. Izgatottan csomagoltunk, raktuk egymás mellé bőröndjeinket, azután ki-ki egymás hegyén-hátán az ablakokhoz. Kerestük az Eiffel-tornyot, a Pantheon kupoláját, a Notre Dame négyszögletű jellegzetes tornyait. De Páris, a szeszélyes királynő most átláthatatlan füst gs párafélhőzetbe burkolózott. Nem láttuk, nem fedezhettük fel már messziről a képekről és mozivásznakról ismert jellemző építészeti remekeit. Türelmetlenség, félelem és megilletődés vegyes érzései között érkeztünk meg a Gare de l'Est hatalmas, fedett csarnokába.. A pályaudvart egy perc alatt elözönlötte a nép. Orditozások bábeli zűrzavara kavargott, fáradt lokomotivok asztmás lélegzetei sipítottak, hordárok dübörögtették végig egymáshoz kapcsolt kézikocsijaikat a kövezeten, robajfott, zúgott, zengett a pokoli lárma, melyfcfen az előbb mig oly magyar csapat most kábulton, egymást kereflgóW