Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-11-10 / 255. szám

JtfkimmtsL 1925. november 10. Analfabéták. (S) Sok szó esett már Magyar­ország kulturfölényéről, kell, hogy egyszer ennek a kulturának hátrá­nyairól is beszéljünk. Nem elég ugyanis föltenni a koronát valami­nek a fejére, ami még nincs felöl­töztetve, mert nemhogy nem com­me-il-faut, de egyenesen komikifl lesz a megjelenése. Ez az éles példa pedig azoknak szól, akik dörgedel­mes taktussal verik állandóan a nagydobot arról a bizonyos «kul­turfölényrőb, hogy ezzel együtt sa­ját magukat állithassák oda a köz­vélemény és a külföld érdeklődé­sének gócpontjába. Valahányszor szó e sik a kulturfölényről, a sorok között mindnyájan érezzük, hogy ennek a fölénynek érdekében, még nagyon sok elkövetni valónk van és ezt leginkább azoknak kellene megérezniök, akik ezt a kulturfö­lényt állandóan kifelé hangoztatják. Előfordulhat ugyanis, hogy a ko­moly érdeklődő, aki a kérdést meg akarja vizsgálni, a száraz statiszti­kai adatoknál olyan megdöbbentő ellentéteket fog meglátni, melyek­ből nem éppen kedvező eredményt vonhat le rólunk és kulturális hely­zetünkről. Hivatalosan megállapítást nyert, hogy az alig nyolcmilliónyi ma­gyarság között: "egymillió analfa­béta él, tehát az egész népesség nyolcadrésze. Ennél szomorúbb és siralmasabb megállapítás nem igen érhette a kulturált Magyarországot és nem lehet józanul gondolkodó és hazáját szerető magyar, aki en­nek a siralmas helyzetnek tartha­tatlanságát be nem látná. Az anal­fabéták száma egymillió és ez olyan horribilisán magas arány^ szám, melynél megdöbbenve és csodálkozva kell megállanunk, mi­kor szinte önkénytelenül megkér­dezzük: hogyan lehetséges ez? Franciaországban 300 ezerre emelkedett az analfabéták száma i és ezt a nagy számot a franciák | szégyenkezve dugdosták, takargat­ták a külföld elől. Pedig Francia­országban 40 millió ember él és a francia kulturát mégis csak is­merik valahogy az egész világon. Az összehasonlítást nem is mer­jük megtenni, hisz annyira elszo­morító már maga a megállapítás,, hogy sem kedvünk, sem erőnk nincs hozzá. De, ha valahol föl lehetne szó­lalni, ha volna egy fórum, mely megértené ennek a kérdésnek hord­erejét s ha érdemében lehetne tár­gyalni ezt az égetően fontos kul­turális problémát, akkor megkér­deznénk az illetékesektől, hogy ho­gyan volt ez lehetséges? Ho­gyan csinálták meg ebben a kis országban, hogy ennyi eníber ma­radt tudatlanul, hogyan és milyen eszközökkel vonták meg ettől az egymillió embertől az írás és ol­vasás tudományát vagy, ha az il­letők hibájából történt, hogyan volt lehetséges, hogy egymillió magyar szinét sem láthatta az iskolának? Milyen iskolapolitikát csinálnak a kultuszminisztériumban, és mi is az tulajdonképen, amit a magyar kultura fejlesztése érdekében ezen a leghivatottabb helyen elkövettek? Ki fog ezekre a kérdésekre fe­lelni? Lehet-e egyáltalán felelni ilyen nagy horderejű kérdésre, mely egyszersmind egymillió em­ber vádja is azok ellen, akiknek hibájából nekik tudatlanul kellett maradniok? Nem lehetséges, hogy ilyen nagy horderejű hibáért egyeS emberek vállalják a felelős­séget. Hibás az egész rendszer. Végig az egész vonalon vétkezett mindenki, aki a szűkös iskolaviszo­nyokat sohsem tartotta elég fontos kérdésnek és aki előtt a 'falu né­pének oktatása mindig csak har­madrangú és mellőzött kérdés tu­dott maradni. Azok, akik állan­dóan abban a tévhitben éltek, hogy egy főváros kulturája elfedi a kíváncsi szem elől a vidék fo­gyatékosságát, olyan bűnt követ­tek el a kultura és a népégyedei el­len, amely bűnre nem lehet semmi­féle néven nevezendő bűnbocsánat. Lehetséges, sőt valószínű, hogy a mindig készen álló indokok tö­megéből, ennek a kérdésnek ma­gyarázására is fog telleni, de bár­hogy magyarázzák és bárhogy igyekszenek is indokolni ezt, a mindig mostohagyerekként kezelt problémát, a válasz nem lehet ki­elégítő. Annak az egymillió Ma­gyar Jánosnak, Kiss Péternek, Nagy Istvánnak fájdalmas és szemrehányó hangja morajlik fe­léjük, akik, elkerülve egyszer a szü­lői háztól, sohasem fogják tudni leírni hazaküldendő üzenetükben azt a két szép magyal szót: édes anyám... o OSWALDI filmje hétfőn és kedden 5, T és 9 órai kezdettel az 5 órás előadás félhelyárakkal SZERELMI EXPRESS vidám filmregény 8 fejezetben. Eredeti cigányzene, jazz-band! Ipollóbsn „Vulkánok felett járunk és jaj, ha ezek mégegyszer kitörnek!" A keresztényszocialista párt nyíregyházi csoportjának népgyülése a Gazda Otthonban. A «Nyirvidék» tudósitójától. A keresztényszocialista párt nyir­egyházi csoportja tegnap délelőtt 11 órakor népgyűlést tartott. — A Gazda Otthon több száz személyt befogadó hatalmas díszterme szí­nültig megtelt érdeklődőkkel. — A népgyülésről, amely minden zava­ró incidens nélkül, a legteljesebb rendben és fegyelmezettségben folyt le, tudósítónk a következők­ben számol be: A gyűlés megnyitása Lakatos Lajos pártelnök nyitotta meg néhány szóval a gyűlést és fel­kérte Klekner Károly dr.-t a nép­gyűlés vezetésére. Klekner Károly dr. a Magyar Hiszekegy elimádkozására hívta fel a megjelenteket, amely után mélyen szántó, filozofikusan átfogó, peda gógiai értékű beszédet mondott. A «keresztény» szó fogalmi körében mutatott meg teljes tárgyilagosság­gal olyan viszonylatokat, amelyek a mai súlyos anyagi küzdelmekkel tele élet és a keresztény szó tiszta értelme között fenállanak. Nemcsak, hogy nem mondhatjuk el magunk­ról — úgymond — hogy az élet napi küzdelmeiben mindig keresz­tények vagyunk, de nem is lehe­tünk mindig azok, bármennyire is szeretnénk, mert a társadalmi be­rendezkedés tökéletlensége ebben sok esetben meggátol bennünket. De jó ez az akadály, kell ez az akadály és az Úristen Krisztus ta­nításait mintha valóban akadályul állította volna elénk, mert ez az akadály, ennek a legyőzése vezet fokról-fokra, meg nem szűnve a több és több boldogsághoz. Hogy ezt elérhessük tehát: Krisztus-köve­tőknek kell lennünk. Sajnos, hogy ma még nagyon kevés az igazi érte­lemben vett követők száma. '— Vé­gül szívesen üdvözölte a vendége­ket és a gyűlésen megjelenteket. Talán jobb igy... Irta : Nag)f Zoltán. Nyurga Tóni lassan, cihelődött fel a kemény deszka ágyról és hosszú csupa csont-bőr kétkezét kifeszítette a feje felett, nagyot nyújtózott, hogy fáradt, a fekvéstői elzsibbadt tagjait valamennyire életre keltse. Aztán hosszú kezeit erőtlenül eu­gedte el, amelyek könnyű rongy módjára lötyögtek keskeny válláról, mint valami vállravetett kabátnak hintázó ujjai. Csakj egy lépést kellett tennie, már az ablak előtt állt. — Rozsdás, karvastagságnyi vasrudak fedték az ablakot s apró négyszög­letekben csak annyi helyet hagytak, hogy két kezét alig préselhette bele. Az ablak előtt egy kivénhedt fának megtépett lombjai igyekeztek elta­karni a derűs égboltot, de maradt bőven hely ,ahol a csillagok beku­kucskálhattak. Kicsit fázós' őszi széi rezgette meg a fák leveleit, melyek közül egy-kettő bánatos zizegéssei hullott le a porba és messziről, a város alatt elhúzódó országútról sze kerek tompa zúgását hozta a szellő, amibe bele-bele kiáltott a messze elszórt tanyák kakasainak hajnali ébresztője, vagy a tanyát őrző kuva­szok tompa vonítása... öszi hajnal. Talán nincs még négy óra sem, még fönt reszketnek a csillagok és kékes fényével világit a hold és mégis csupa-csupa élet minden. És Nyurga Tóni odaszorította fejét a j hideg rácshoz, a kis nyíláson át be- j lefúrta lázasan égő szemének tüzét a kékes nagy-nagy darab sötétbe, j ... Mi az, amj'őt nem engedi alud­ini ? Hisz már majdnem egy évet töltött el itt gyötrő kínok között, j néma szenvedéssel, keservesen bele­törődve a változhatatlanba. Óh, mennyit kellett szenvedni, még ez ijesztő magányt, e befont ablakot, amelyik mindig keserves rabságát jutatta eszébe, a kemény deszka­jágyat és e, kínos félhomályt meg­szokta. De belekényszeritette vég­zete, és a kínok és keservek any­nyira fásulttá tették, hogy szinte megfeledkezett arról hogy hol is van De ma visszajött minden. Hiába akarta elnyomni, hiába akarta bete­metni fejét a durva pokróccal, hogy álmot erőszakoljon elgyötört agyá­ra, nem sikerült semmi, semmi... A hidegveriték kiütött homlokán a nagy igyekezetben, hogy valami másra, valami olyan nagy-nagy iste­ni csudára gondoljon, ami feledtet­ni tudja vele a másikat. És mennél jobban erőlködött, annái inkább előrebujtak a rettegett gondolatok, lassankint feledtetve mindent előtte állottak leküzdhetetlen teljes nagy­ságukban. És ki'akart ugrani ágyá-1 ból, hogy elűzze kinzó gondolatait, l de elszáradt, megkínzott teste fel­mondta a szolgálatot. Ott kellett maradni és tűrni, tűrni. Hallgatni, hogy messziről zúgnak a szekerek és muszáj volt rágondolni arra, amit mindenáron felejteni akart. Eszibe jutatták e szekérzúgások, ahogyan tompán dübörögve gurultak tova a kigyódzó fehér országúton. — Igen, vásár lesz, ugyanaz a vásár, amelyik idejuttatta őt. — Ugyanolyan zaj, ugyanaz a zúgás és mardosó keserűség, mint akkor, fcsak most ő nem áll kinn az ország­úton, nem húzódik meg az őszi fa tépett ágai alatt, hanem tehetetle­nül ínyül el a hideg, kemény deszka­vackán. De annyira belopta magát a mult emléke lázas agyának min­den csepp részébe,! hogy szinte ugy érzi, mintha most! is ott támaszkod­na az országút árva fája mellett és lesne végig-végig a hosszú uton. — Előtte el-el döcög egy-egy szekér lés ő fázósan (húzódik meg a fa mel­lett, hogy valahogy megne lássák, 1 Egyik-másikat még mégis ismerte, ahogy gubájába belecsavarodva biz- , tattta fáradt gebéjét.,De hát mit tö­rődött ő ezekkel. Mást várt ó, aki­nek erre kell elmenni és aki nem is sejti, hogy utolszor! látta azt, akitől elbúcsúzott, hogy a vásárra men­jen. És ő ott húzódik a fa alatt, hogy lemossa gyalázatát. Igy lesz. Senkisem fogja gondolni, hogy a Nyurga Tóni lenne az, — aki igény­telen majom testével csak félember­nek számit — hogy ő lenne az, aki eltette láb alól. Szinte annyira bebeszélte önmagának, hogy maga sem hitte el, hogy akadna* valaki, aki őt : Nyurga Tónit merné gya­nítani. — Lehetetlen az, hogy akadna valaki. És magához szorította ha­talmas tölgyfafütykösét, előkoto­rászta zsebebői a" rumos üveget, hogy elhatározását szilárdabbá tegye. t — Ma lesz a leszámolás napja. Az arcát lángbaboritotta 1 meggya­lázásának emléke. Miért, miért is volt ő annyira undok, hogy mina kacagtak rajta és nem tekintették tembernek ? Öt is a Teremtő adta e keserves világra, csak csontjára el­felejtett elég hust adni. És e testtel e vékony, hosszú testtel hiába páro­fult a normálisész, esetlen mozgása lógó járása valami olyasmivel ru­házta el, amit mások félkegyelmüség nek tudtak be. Nem volt neki gye­rekkorában sem senkije, aki jósziv­vel lett volna hozzá, és ha be is vették a gyerekek a játszók cso­portjába, csak azért tették, hogy ő legyen az, akit mindenkinek szabad megverni és akin mindenkinek csak (nevetni muszáj. Ö volt az a bizonyos Tóni, akit mindenki becsapott a többiek mulatságára. És amikor már legénnyé lett, akkor sem szűnt meg meg e csúfos mulatság, cask any­nyival lett rosszabb, hogy akik igye­keztek felnőni hozzá, még azok sem kímélték meg. Amikor már tiirhetet-

Next

/
Oldalképek
Tartalom