Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 145-296. szám)

1925-07-12 / 155. szám

Nyíregyháza, 1925. julius 68. * Yasárntip XLVI. évfolyam. * 161. szám. Szövetkezeti gabonaraktárak. Itta : csoprogi Horváth János dr. m. kir. gazdasági föttnáesos, a Magyarországi Szövetkezetek Szövet-ege igazgatója. A világháború előtt az Országos Központi Hitelszövetkezet kötelékében 30 szövetkezeti gabonarakiár áüott fenn. Néhánynak az illető területen fekvő vasúti állomáson, közvetlenül a vasúti sinek mellett, diszes magtári épülete, is volt. De fezeket a háború kitörésekor át keltett adni katonai célokra. A többi szövetkezeti _gabonarakiár is hamarosan megszűnt, mert a gabonakereskedést a gabonaközpont vette át és irányította. Igy volt ez nemcsak a "háború befej ez téig, hanem a háborús központok megszüntetéséig. A műit évi rossz termés következtében, de különösen a gazdahitel hiánya miatt, most napirenden van az a kívánság, hogy ha másért nem, de a gazdahitei szempontjából vissza kell állítani a szövetkezeti gabonaraktárakat, az elejtett fonalat újra fel kell v.ennünk és bár elölről kell kezdenünk e részben a szervezkedést, nem lehet kétséges, hogy a szövetkezeti gabonaraktárak újból való felállításával sokat lendítünk nemcsak a kisbirtokos gazdák hiteién, hanem értékesítésén is. Mit keil e részben mindenek ftötí a gabonaraktárakról tudnunk? Á gabonaraktárak a régi világban rendszerint katonai és f.adicéiokra szolgáltak. Egyptomban a hét kövér esztendő terméseit gabonaraktárakba gyűjtötték, hogy a hét soványesztendőben legyen miből élni. Korunkban a gabonaraktárak kereskedelmi célokra létesülnek- Ellenben a szövetkezeti gabonaraktárakat, bár a kereskedeiem javára is szolgálnak, mégis a nemzetfenntartó osztáiy: a kisbirtokos gazdák érdekében állítjuk fel. Elíő célja a gabonarakcáraknak, ihogy a kisgazdák magterméseit átvegyék, biztos helyen, hol a gabona sem tűzveszélynek, sem megromlásnak kitéve nincs, beraktározzák és azt az eiadásra alkalmassá tegyék, azaz kezeljék. E kezelés abban áll, hogy a szövetkezeti gabonaraktárak a tagjaiktól átvett terményeket magtáraikban megtisztítják, forgatják, keverik, minőség szerint elkülönítik és osztályozzák, az egyminoSjégüeket kiegyenlítik, egyenlősítik. Ezzel a gabona piacképessé és a kereskedelmi forgalomra alkalmassá válik és igy a tőzsdén is eladható lesz, tehát értéke is emelkedik. A kisgazdákra haszon háramlik a gabonaraktárakból akkor is, íia nem kényszerűinek gabonájukat az aratás után rögtön bármily potom áron a piacra dobni, mert ha £zt tömegesen teszik, az árakat maguk nyomják le. Ellenben azoknak az eíőlegkölcsönöknek segítségéve

1, melyeket a gabonaraktirnk tagjaiknak — esetieg kezes és váltó nélkül is — nyújtanak, oly. helyzetbe juttatják őket, hogy gabonájuk eladásával legalább az első árcsökkentő rohamos kínálat idejét kivárhatják. Legfőbb céijuk a szövetkezeti gabonaraktáraknak az, hogy a magtáraikban beraktározott, tisztított osztályozott és egyenlősített gabonát nagyobb árakon adhatják el, mintha mindegyik kisgazda az ő különféle gabonáját külön-külön adná el. Avval, hogy a vezetősége figyelemmel tudja kisérni az árviszonyokat és áralakulásokat, a kedvező eladási időpontot könnyebbel-; találhatja el, mint az egyes kisgazda; különösen pedig akkor, ha a szövetkezeti magtár nagy mennyiségekkel lép a piacra, nagyobb és kedvezőbb árakat érhet el tagjai javára. Ha tehát kisgazdáink .azt akarják, hogy terméseik a gabonakereskedelem igényeinek megfelelőleg kezeltessenek és lehető legjobb árakon adassanak el, szövetkezeti gabonaraktárakat kell felállitaniok. Milyen volt MylregyMza a szabadságharc 9 Aki íóleselte a Görgey tábornok pálcáját. A muszka hercegnek legjobban a magyar koszt izieit. Amikor a karolyi-térén még sziasot gyűjtőitek. Nyíregyháza, julius 11. Az éiő generációnak kötelességei vannak; szögezi te egy német filozófus: élni ősei emlékének s doigozni unokái jobblétéérc. Óseink emiékei a mai küzdelmes éiet zsivajában nem igen kisértenek. A régi faiak helyén ujak nőttek. A faiak közé uj vágy, uj forma költözött, az élő generáció egy uj cé] után fut s nincs ideje visszatekinteni. Pedig van oiyan érdekes a fejlődés múltja, mint amilyen figyelemreméltó jövővel kecsegtet. Szenteijünk tehát egy kis idői nagyapáink emlékének s .pillantsunk vissza Nyíregyháza múltjába. Ez a visszapillantás azért érdekes es megkapó, mert nem poros akták megsárgult betűi nyomán épitjiik fet a régi Nyíregyházát, hanem az élő szó, egy öreg v>- gyermekkori emiékei alapján. Nyiregyhaza iakosai szinte évrőlévre tapasztalhatják azt a rohamos fejlődést, ami megnyilvánul ugy technikai, mint szellemi téren városunkban és tapasztalják a fejlődni akarást, ezt a nemes ambíciót, ami szinte átitatja a város minden fórumát s aminek köszönheti ez a hajdan jelentéktelen kis falu, hogy a nyírség homokjából egy pár évtized alatt a homokbuckák metropolisává nőrfe ki magát. "Hogy milyen rövid idő alatt történt ez az átalakulás, arra élő tanú Pintér Imre bácsk, az általánosan ismert temetkezési vállalkozó, ki hosszú életkorát meghazudtoló élénkséggel s friss emlékezőtehet" séggei áll rendelkezésünkre. A becsületes munkában eltöltött 85 év nem tette öreg emberré. Még most is meglátom mondja mosolyogva — a iuteránus toronyóra mutatóján a szúnyogot, amint a lábát nyalogatja... Egész iénye ellentétben áll a tuikomoly környezettel; s amint a koporsók között mosolyogva évődik, egy letűnt kor derűs világából csal vissza egy-egy napsugarat. — Bizony, kérem, — mondja elmélázva — akkoriban Nyíregyháza még kicsi faiu volt. Csupa nádasház a girbegurba utcákon, a szobák pedig nem voltak ám padiósak; ritka dolog volt az abban az időben! Sárga homokkal kitapasztották a szoba földjét s meg voltak vele elégedve... — Az utcákon télen oly nagy volt a sár, hogy a kutya nem tudott benne menni s belefagyott. A Bujtoson egy nagy mocsártenger terűit el, tele vizimadárral. Menynyi kacsa voit ott uram Isten! Ott lehetett csak vadászni! Elemi iskola csak egy volt akkor Nyíregyházán. A mai Manheimeriizlet helyén volt a földszintes nádasház..." A maiac ott aludt a tanító ágya aiatt... Érdekes szokás volt, hogy ha a gyermek nem tudta a .ieckét, a nyakába akasztottak egy táblát, amelyre egy szamár volt rajzolva s a' nebulónak ugy kellett haza bandukolni világ csúfjára... Akkor még csak egy fiskális volt Nyíregyházán... Azután a Károly

;-tér — kedves uram — ahol most azok. a szép kertek vannak, sziksót sepertek ott az asszonyok, aztán nagy fabódékba gyűjtötték. Én mint kis gyermek - fűzi tovább a szót kérdeztem, hogy minek gyűjtik. Nevetve mondták," hogy puskapor lesz abbul. Mert háborús idők voltak azok is kérem. (1848.) Itt voltak az oroszok a nyakunkon Tokajnál. Tele (Volt akkor a város magyar katonáKrausz. Irta : T. Stima Ilon«, »A gazdag Krausz ...«, »a fösvény Krausz...«, »a vörös Krausz;< Ig}

r nevezték mindenfelé vidékünk egyik leggazdagabb földesurát. És senki sem mondhatja, hogy valamelyik jelző nem' illette volna, vagy túlzott lett volna, sőt nagyon is találóan jellemezték vele. Egész legendák keletkeztek Krauszról, az 6 mesebeli fösvénységéről s főleg arról a furcsaságról, hogy nem szerette senki a fösvény Krauszt. — Senki, de senki a világon, még a saját kutyája is megugatta És az ö szive is olyan volt, mint az órarugó. Végezte a szervi munkáját minden érzelmi megnyilvánulástól menten. Pedig volt felesége, csinos, molett asszony s egy ugrifüles, kis csacska leánya, kinek piros ajakáról ugy ömlött a szó, mint a pergetett méz. De Krausz a feleségét tán akkor csókolta meg először és utoljára, mikor tetemes összeget kitevő hozományát elpakolta telhetetlenül nagy bőrtárcájába, a kis leányának pedig bizonyára nem tudta voina megmondani a haja színét. Dús, makrancos fekete haja volt a kis Krausz-leánynak, mely ugy köritette üde arcát, mint egy ébenfa-keret, valamely tetszetősen megfestett finom portrait-t. De Krausz ilyen volt s nem változott idők folyamán sem, bár erősen állította, csípőre tett kézzel a termetes Mari szakácsnő : — Meglássa a nagyságos aszszony, hogy maid megváltozik a nagyságos ur. Az öreg Balláné mondta — aki mindent tudott — hogy minden hét esztendőben van az emberi természetnek változása. A jó vagy rosszá, vagy még jobbá válik, a rossz a javulás felé hajlik. Ugy a! — Azt nem mondta az öreg Balláné, hogy a rossz még rosszabbá? — kérdezte Krauszné gúnyos hangsúllyal s egy elfojtott, röpke sóhajtással. De Krauszné nem is sokat törődött az urával. Ha az benn volt a városban, ő kiment a tanyára; ha az ura kinn volt tanyai szép lakásukban, az asszony benn időzött akkor városi csinos lakásukban s el-eljárt mindenfelé, ahol szórakozás Ígérkezett és a csinos asszonynak mindig akadt mulattatója, jó társasága. Hanem egyszer csoda történt ! Krausz együtt ment a szép Rózával (így nevezték a feleségét) kocsikázni. — A világnak lesz tán némi felfordulási szándéka, hogy ezek most »paroláznak« — jegyezte meg Pál Nagy István, az öreg béres Azután többször is megtörtént ez és nem is ment már csodaszámba, csak azt találgatták a rossznyelvek (nem minden alap nélkül), hogy melyik dobja maid le útközben a másikat a kocsiról. Mert az is megesett, hogy a szép Róza gömbölyű karja győzött s Krausz puffant nagyot a homokba Krauszné intvén a kocsisnak, tovább hajtatott. Sok-sok évig tartott ez igy, éppen mint a mesében. Furcsa is az, hogy az élet sokszor hasonlít a meséhez, vagy a mese az élethez. — Most is ugy történt, hogy addig éltek, amig meg nem haltak. — Vagyis inkább Krausz addig élt, amig meg nem halt. Hiába volt a sok ropogós bankó a zsebében, jött a nagy kaszás és egyetlen szilaj suhintással bezárta az élet ajtaját a vörös Krausz után. A tanyán történt s pár perc muiva a tanyában minden részvét, minden megilletődés nélkül erről beszéltek a szegény cselédasszonyok. Egy kiaszott képű, sovány asszony gyermekével a karján, szintén közéjük vegyülve mondta : — Nem hiába, hogy az uram a szárazbetegséggel fogatta, lám, lám ... — Lám, lám és mégis a guta kerülgette, meg is ütötte — mondta egy friss, fiatal menyecske. Ott feküdt bizony Krausz, végignyújtózva az ebédlő szőnyegén, a lovászfiú ott akadt rá. Kövér arca még jobban megpüffedt, tagjai merevedettek voltak, nyitott szemével a mennyezetet kémlelte rendületlenül. Karjait széttárta, kezét ökölbe szorította, mintha még egyszer fel akart volna tápászkodni. Krauszné éppen valami kerti mulatságba készült, mindenféle »szépitő« titkait tanulmányozta, mikor a Mari berontott :' — Nagyságos asszony, itt az Andris kocsis azt mondja, hogy meghalt az ur. Krauszné nem ejtette le kezéből a fogkefét, mely foga fehérségét volt hivatva csillogóvá varázsolni, hanem kétkedve mondta : — Ugyan Mari, téged megtréfált Andris. — Nem a ! Igazán beszélt. — És Mari ki is ment, nem féltette asszonyát az ájulástól. Krauszné sóhajtott egyet (ki tudná miért ?) ruhába bujt és intézkedett mindenről, már ahogy, ilyen alkalmakkor illik. Még aznap behozták és felravatalozták Krauszt, exotikus virágdíszek hajladoznak feléje, rózsa, szegfű és más virágok illata ölelkezett a levegőben. A ravatalos szobával szomszédságban tartózkodott az ifjú özvegyasszony jó barátnője a képviselőné társaságában. A képviselőné egy kis fölénnyel kezelte mindig a gazdag Krausznét (az alis pán leánya volt), de sok jóakarattal volt hozzá. Most is ily őszinte szavakkal biztatgatta : — Rózí, de meg ne lássam, hogy sírsz a temetésen, ne nyomkodd szemedhez a parfümös zsebkendődet, mert kikacagnak. Hanem csak tartsd magad komolyan és punktum. Most pedig írjál egy levelet a rendezőségnek, hogy az ünnepélyre nem mehetsz stb... Krauszné azonnal tollat, tintát vett elő és irt : »Mélyen tis/telt Rendezőség ! — Mely fájdalommal tudatom, hogy a kerti ünnepélyre nem mehetek el, mert, a férjem meghalt, igy tehát a háziasszonyi tisztet a pezsgős-sátorban helyettem más vállalja... stb.« Elhiheti mindenki, hogy a szép Krauszné csak a mondatok elrendezésében tévedett... V7