Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 1-144. szám)

1925-04-13 / 83. szám

1925. április 12. JSÍYÍRSTIDÉE mmmej/amit: •í.VBsmamxjH w/x^öSiJmma 3 1889. junius 26-án Nádasi József gazda öt kényes lován csörög a kulcsos diszszerszám, amint végigrepül a sóstói tölgyerdő lombsátora alatt. Nagyhalász felől beiktatásra közéig a vármegye uj főispánja s Nyíregyháza népe bizakodó örömmel várja, hogy az akkori idők legműveltebb férfiát beállítsa abban a rabszolgasorba, mely nem kér jutalmat, elismerést — csak dolgozik öntudatlanul .is ennek a városnak előrehaladásáért. A sóstói fürdőben kifogják a nagyhalászi fáradt lovakat és a hintót most már Nádasi maganevelte öt táltosa ragadja végig aí erdőn — a diadalkapukkal díszített város felé. Ez az öt paripa — messze földön csodált büszkesége a nyiregyházi gazdának — jelképe annak a mélységes bizalomnak, mellyel az érkező vendéget várták. Kállay András körülnéz a vármegye uj székhelyén és ottmarad örökre. Nemcsak a -hivatal köti ide, de szive lesz a vendégmarasztaló. És mint a város uj polgára, odaadja neki egész tudását, európai műveltségét, páratlan aktivitását a közélet harcaiban, szónoki erejét, a tudomány és művészetek iránti rajongását, irótollát, magamagát: a páratlan értékű embert. Nádasi József öt lova áldást hozott be Nyíregyházára. Bencs László Egész város népét magához öleln itudó nagy szív, az apa jóságos szigora és a gyermek bizakodó szeretete ívelték magasra azt a pályát, melyet a mult század három utolsó évtizedének lázas munkája rajzolt ki. Nagy emberek néha belefúlnak a meg nem értés közönyébe, alkotó kedvű polgárság vállán felemelkedik néha a kishitű is ,de történelmi hirre csak valóban nagy lélek juthat, aki nevelni tud magának közönséget. Családi tradíciók fűzték Nyíregyházához; porlepte régi irá'so'K mutatják, hogy ősei itt éltek már az újjászületés előtt is. Lelkébe oltották azoknak aggódó féltését, Akik látták elhamvadni a családi' tűzhelyek évszázados parázsát. Majdnem közkatonasorban kezdi, hogy az engedelmesség erényét ismerje később, mikor parancsolni fog. A váró;; minden lakosát nevéről ismeri, mint jó hadvezér a katonáit. A kis vidéki városban előbb ambíciót kell nevelni, fogékonnyá tenni, nemesre, jóra, szépre. És lassanként kertek tarkítják az utcasorok egyhangú vonalát, a pislogó petróleumlámpát villanykörték váltják fel, gőzfürdőbe járhat a nyiregyházi polgár. Keresztül viszi városát azon a mesgvén, amelytől innen még faluban élünk, tul pedig már a városiasság kényelme és kötelességei várnak reánk. Vendéglőt építtet, melynek nagytermében először ragyognak fel a villanylámpák, mikor magyarruhás alakja díszes báli közönség élén megkezdi az első csárdást. Magyar volt — frakkot sohasem vett magára. Közkatonasorból igy következnek pályájának állomásai. Rendőrkapitány, tanácsnok, polgármester lesz, nem a szerencse játszi szeszélyéből, de mert első a polgárok között. Egy március 15-én a nagy függetlenségi város benne látja méltó követét az országgyűlésen s amit a szónoklás hevében a fehér asztal melletti lelkesedéssel kiált —• urát adja a szavazóurnáknál is. Egyénisége átragad a város polgáraira. Lázas törekvés fűti a nyiregyházi embert, hogy dicsőséget szerezzen magának. Néhány vidéki tűzoltó kalandos utazásra indul Milánó városába, össze akarja mérni erejét a nagyvilággal. Az izmok és a fegyelem versenyre keltek a géppel," a magyar szegénység a dúskáló nyugati civilizációval. A Stadion ormára háromszínű zászló repül fel s a távírógépek bizonytalan kopogással röpítik szét a «nyiregyházi» nevet. Ezer esztendővel ezeíőtt jártunk mi már Olaszországban s az akkori idők lovagi erénye szerint püspökök palotáiból, templomokból hoztunk haza aranyérmeket, most magunk alá gyűrtük a világot, hogy bársonypárnán nyújtsa felénk. Ehhez a dicsőséghez vezető utat Bencs Lászlótól tanulta a nyiregyházi ember. Bár nem érte meg, mégis ő volt e kalandozások korának szellemi vezére. Népének apja, városának hü polgára, barátainak igaz barátja volt. Benczúr Gyula. Az 1844-ik esztendőben Pál fordulása után csillogó fehér hótömeg borította Nyíregyháza piacterét. A januárvégi napsugár hideg mosolygással simogatta a csilia gelő szánok keményre fagyott útját, mikor a régi Csabai-utca sarkán a katholikus templom árnyékában meghúzódó alacsonyfedelü sárga házban megszületett a magyar festőművészet nagymestere. A szőkefürtü gyermek első pillantása a hó fehér bársonyára esett, melynek melegfényü selymes csillogását szebben senki sem varázsolta még elő a festőpaletta engedelmes színeiből. Tavaszszal itt tanulta meg a napsugár színpompáját, édesanyja kertjében látta az eiső mályvákat s itt ismerte meg azt a daliás férfitipust, melyet történelmi képein a pogány magyar előidőkből, hollós Mátyás korából a kuruc-labancvilág háborús zajából olyan klasszikus szép séggel tudott vászonra vetni. A nyírségi róna hullámzó aranykalasz tengere oktatja a művészi távlat meglátására és a boldogan ölelkező .akácoktól tanulja el a természet harmóniáját. Kora ifjúságában hagyta el Nyíregyházát, de uj hazájában is •— kulcsos Kassa városában — azok az impressziók öltenek testet első gyermekkori rajzaiban, melyek a Nyírség áldott homokján vésődtek be fantáziájába. Nevét világhírre emeli <az Istenadta tehetség. Piloty müncheni festőiskolájában együtt találjuk Makarttal, Liezen-Mayerrel, Defreggerrel s az ifjú 21 éves festő már akkor elismeréssel találkozik a müncheni Kunstvereinban kiállított «Balatoni halász» cimü vásznával, kiválva a Piloty-iskolának később külön is világhírre jutott tanítványai közül. Kompozícióiban a dráma forrpontját keresi, anyagszerüségében .életrehozza a selymek fényét, a bársonyok tüzes melegét, a márvány gazdag architektúráját s nagyszerűen aknázza ki a színeket, melyet az emberi test kinál a festőnek. íme a festőecset is odaszegődik, hogy dicsőséget szerezzen az ifjú Nyíregyházának. Beirja nevét a művészetek történetébe. És a nyiregyházi polgár büszke örömmel megy el a régi Csabai-utca sarkán álló alacsonyfedelü sárga ház előtt, melynek falán márványtábla hirdeti: «Itt született Benczúr Gyula, a magyar festőművészet mestere.» Jósa András. Az egyik Istenadta tehetség kirepül falaink közül gyermekkorában a nagyvilágba, hogy ott szerezzen dicsőséget a magyar névnek, a másik férfikora delelőjén érkezik meg, hogy élettapasztalatait, tudását, minden szépért s jóért való rajongását itt értékesítse Nyíregyháza javára. A nagykállói «Kondorhegyi várkastélyban» — ahogy szerény otthonát nevezte a csodadoktor — gyalupad, készülő orgonasipok, fényképezőgép, az udvaron pedig színpadi dekorációk kiteregetett vásznai fogadták a gyógyulást kereső betegek ezreit. Kállay Emánuel sikeres operációjával hírnevet szerezve magának, ötven éves korában vármegyei főorvos lesz és 1884-ben átvándorol Nyíregyházára a sok csodálatos szerszámmal együtt, hogy elhozva ide. korát s környezetét meghaladó tudását. Az ember nyolc évi fizetéséről mond le az orvosnak, hogy fejleszthesse gondjaira bízott kórházát. A tífusz ellen védekezve furott kutakat épít s amikor a közönséget az egészségügyi jelentésből még csak a sertésvész érdekelte, ő már a gyermekvédelemért folytat Don Quihote harcot. Ami kis időt elrabol a betegektől — azt a régészetnek szenteli. A népvándorlás és honfoglaláskori leleteknek olyan gazdag tárházát hozza napvilágra megyeszerte végzett szerencsés ásatásai nyomán, melyek uj irányokat szabtak az archeológiának. Nevét a héA „mater" Az asztalon egy csomó kotta volt közel az asztalhoz hegedű állvány, mellette egy széken a kinyitott hegedű-tok s rá keresztbe fektetve a hegedű. A »müvész« ott áll, kezében a vonó s azzal hadonászik. Ugy beszél a díványon ülő alakhoz kinek az arca nem látszik, mert öszszegörnyedve ül és tenyerébe hajtja a fejét. Haja lobog az ablakon belendülő gyönge szélben, mint valami fekete láng. — Persze, mi is lenne más Szende Laci ur, mint szerelmes valami Nádszál kisasszonyba, aki cukrász. dába jár délutánonként és nyalja a habot ! Mit gondolsz, mi az a szerelem ? Autó szuggesztio, semmi más ! Ostobaság ! Én szeretem ezt a hegedűt, mert belefeszül a lelkembe minden húrja és onnan táncolnak elő a hangok, mint élő-eleven megnyilatkozások belőlem ! Érted ? Én belőlem ! De a hegedű maga, az semmi, az egy anyag, ha nem volnának rajta a húrok és nem volna kezemben a vonó, akkor tüzrevaló anyag lenne csupán. És ki néked az a nő ? Ki az a Nádszál kisasszony, aki után futol »ilyen« hosszú orral ? A hosszú orrot mégis mutatja, a vonót toldva a saját orrához. A másik fiu felnéz rá szomorúan, megdöbbenve s miután hátra simítja a haját, megszólal : — Nádszál kisasszony olyan, mint egy sugár az égről : mosolyog, hajladozik, lebeg és szeméből a pillantás eleven húr, belefeszül a lelkembe, s onnan sírnak föl ezek a »megnyilatkozások«, melyekre most te ilyen dühbe gurulsz. Neked könnyű ! Te átjársz ahhoz a budai kislányhoz és inászod vele a hegyeket. Az csicsereg, pityereg neked, ahogy éppen akarod és igy intézed el a szerelmet. Én megláttam őt, látom minden nap és szeretném ismerni, a hangját hallani és szeretném, ha elébeborulhatnék s imádhatnám, mint egy istennőt ! — Ez az az úgynevezett holdvilágszerelem édes fiam. Válassz inkább magadnak te is egy kis budai lányt ! Tele vannak azok szentimentálizmussal s azonkívül piros az arcuk, egészségesek, gömbölyűek ! ök a »matér« öregem ! A matér ! A nő 1 Az minden ! Ne is várj és ne is kívánj egyebet, egészen bizonyos, hogy olyan nyugodtan mégy el Budára minden második nap, mint én és éppen olyan nyugodtan jössz vissza. Nekem alig jelent többet, mint egy tavaszi séta, egy jó ebéd, fekete kávé, vagy egy kellemes nyintózkodás. Szükségem van rá ! Érted mi az ? E percben kinyílt az ajtó és egy sovány, kedves kis öreg arc jelent meg a nyílásban. — Fiacskám, egy leveled jött Hordár hozta. A »müvész« letette a vonót és az ajtóhoz lépett, átvette a levelet. »Kovács Sándor urnák, saját kezébe« szólt a cimzés. Gömbölyű, de ténfergő és ügyetlen betűk, láthatatlan vonalak, olyanok éppen, mint a kis budai leány. Egyszeri: kis gömbölyű betűk. A »müvész« felbontotta, az ablakhoz ment és olvasta. A másik nézte. Furcsa volt ! Olvasta a levelet és összehúzta a szemöldökét, csikorgatta i fogait és beleharapott a szája szélébe. — Mi az kedves öregem ? Séta, ebéd, vagy fekete kávé ? Kovács Sándor ökölbe szorította a kezét s mint egy tigris, oly dühhel lendült barátja felé. — Laci ! Hallgass ! — aztán egészen ellágyulva, erőtlenül szólt — menj, menj Lacikám, hozz egy kocsit... beteg... Piroska beteg, az én kicsi lányom, kis Pároskám... elvitték a kórházba ... valami nagy baj, biztosan vakbélgyulladás., szegényke, szegény kicsikém. Siess Laci ! Laci autót hozott és egy negyed óra múlva már ott voltak a kórház előtt. Rimánkodás, fenyegetés, borravaló és egyéb torturán át végre bejutottak és a »müvész« ott térdelt a kis budai lány ágya előtt, csókolta sápadt kezecskéjét, hozzáért a szőke hajához, oly gyöngéden, mintha törékeny volna. A kis leány kinyitotta a szemét és szenvedő arcán végig gurult egy könny. — Ne hagyjon meghalni Sanyika... ne hagyjon itt... Sanyinak is hullottak a könnyei és nem bírt szólani, csak tovább csókolta a sápadt kezet. Laci ott állt és nézte és érezte 'a maga, fiagy igazát ! Nem ebéd, nem séta, nem fekete kávé az, akit szeretünk ! Ö a lényege, a tartalma lelkünknek ! Az anyagon felül emelkedő szent összekapcsolódás ! Itt a kis budai leány, nem piros, nem csicsergő többé s mégis itt térdel előtte " a »müvész« görnyedten, fájdalmasan s nem hirdeti a «matér» diadalát. Milyen nagy elégtétel ez ! Nem - -a „ÁNYOS tí női és férfi eipőkülönleges- Friedmann S. Sándor Nyíregyháza, ségek egyedárueitó helye Városház-palota. . Telefon 285.