Nyírvidék, 1924 (45. évfolyam, 251-275. szám)

1924-11-23 / 269. szám

2 Biztató hangok Erdély felől. Volt egy időszak, a trianoni béke meg!kötésének időpontja, amikor a magyar integritás gondolata az események által letárgyalt képtelenségnek látszott s amikor csak a történelem- és földrajzbölcsészet megdönthetetlen törvényeibe vetett bizalom tartotta a hitet a porig sújtott magyarban. Jöttek aztán szórványos jelenségek, amelyek táplálni kezdték azt a halvány reménységet, hogy nemzeti létünk nem bukott el végleg s ma már ott tartunk, hogy napról-napra történnek környezetünkben olyan dolgok, amelyek nyilvánvalóvá teszik azt, hogy az utódállamok politikai homogenitása foszladozó csalóka ábránd. Tegnapelőtt a horvátok vezére, Radics dokumentálta Jugoszlávia érzelmi kettészakadását és a kiegyenlithetetr len ellentétet a szerbek és horvátok között, tegnap Csehszlovákia nemzeti kisebbségei hagyták ott deklarációjukat, a cseh parlamentet; a mai posta meg Erdély felől hozta meg Maniu felszólalását a bukaresti kamarában az erdélyi kérdésről. Mielőtt a felszólalás részleteivel foglalkoznánk, szükségesnek tartjuk megismertetni Maniu szerepét és jelentőségét Erdélyben. Mint a román túlzók egyik legműveltebb és legtehetségesebb vezérembere, központja volt azoknak a nemzetiségi küzdelmeknek, amelynek célja Erdély elszakítása volt. Ö sietett legelői a magyar országgyűlés törvényhozó terméből a gyulafehérvári gyűlésbe megszövegezni és az elnöki székből k£* mondani azt a deklarációt, mely kimondotta Erdély romanizálását s amelyet nyomon követett a dicsőséges román megszállás. Ő volt a továbbiakban a román berendezkedés és átszervezés lelke, az összekötőkapocs az erdélyi románok és a regat közt. ÉS most ez az ember emel szót az ellen a politika ellen, amellyel ma Erdélyt kormányozzák Bukarestből. ' [ i A román agrárreformot birálva, szemére veti a kormánynak, hogy nemcsak felhasznál, de szít minden mozgalmat, ami a mozgósításnak és az ostromállapot folytonos fenntartásának ürügyéül szolgálhat. Fájdalmasan állapítja meg, hogy a bukaresti kormány aknázza alá az egyesülést akkor, amikor Erdélyt hóditó tartományként kezelik. Tiltakozik az ellen, hogy a kisebbségeket JfhBSWtK erőszakosan kormányozzák, mert ezzel csak az összhangot akadályozzák. Az ország valamennyi állampolgárának egyforma jogokkal és kötelezettségekkel kell birnia. Ezzel szemben a kormány a felekezeti kérdést is csak arra használja fel, hogy azzal megbolygassa a lakosságot. A közoktatás erőszakos egységesítésével dezorganizálták Erdély 1 1934. novemher 23. közoktatásügyét és indokolatlanul tönkre tették az igen kiváló erdélyi felekezeti iskolákat. Dörzsöljük meg szemeinket, ez a beszéd nem álom. Nem gróf Apponyi Albert tartotta azt Genfben, hanem Maniu Gyula Bukarestben, az erdélyi Unió kimondásánaki hatodik évében. Bencs Kálmán polgármester a város nevében köszönetet mondott Énekes János prépost kanonoknak. A katholikus ünneps^k a városi képviselőtestület közgyűlése előtt. A polgármester az uj kanonok jcentőségeről. Énekes János válaszában a békességet tartja a legnagyobb é téknek Nyíregyháza „november 22. A Nyirvidék tudósítójától . A közelmúltban felszentelt uj haran- • gok sziveket összekapcsoló zenéje behangzott a város közgyűlési termébe is. A harangszentelő ünnepről és ezzel kapcsolatban Énekes János prépost-kanonok érdemeiről dr. Bencs Kálmán polgármester a következőkben emlékezett meg: X 1917. év tavaszán az idegen hatalmak által reánk kény szeri tett világháború szomorú momentuma következett be mind nyájunkra,. amidőn az Isten tiszteletére emelt templomok tornyaiból harangjainkat elszállították,, hogy abból a haza védelmére ágyukat öntsenek,, s fájó és sajgó sziweT váltunk meg a városunk templomaiban levő harangjainktól. Hosszú idő telt el azóta s a végzetes trianoni béke oly határozatokat kényszeritett reánk, amelyek súlyos és nehéz válságba sodorták magyar nemzetünket. — Nem vesztettük el azonban a feltámadásba vetett hitünket s emberi munkával öszszefogva igyekeztünk s igyekezni fogunk minden elvesztett értékeinket visszaszerezni . Az Isten tiszteletére hívó harangok már részben a mult évben visszatértek városunkba és a folyó évi nov. 16-án szálfittattak ide újból a nyiregyházi róm. kath. egyházközség templomtornyába az Isten dicséretére szánt harangok. Ez ünnepségger kapcsolatban tartotta a helybeli róm. kath. egyházközség orsz. gyűléseit,, amelyen a róm .kath. egyházi és világi reprezentánsok jelentek meg. Bejelentem,, hogy a város képviseletében a megjelent vendégeket üdvözöltem,, és a tiarangszenterési "ünnepélyen résztvettem . Nem mulaszthatom el„ hogy a város nevében köszönetemet ne nyilvánítsam a nyíregyházi róm. kath. egyházközség egyházi vezetőjének: Énekes János prépost kanonoknak, akinek nagylelkű áldozatkészségéből szólaltak meg a róm. kath, egyház tornyába visszaszállt harangok^ A polgármester elnöki bejelentése élénk visszhangot keltett a közgyűlésen. Énekes János kanonok hálásan kö~ szőni azt a jóindulatot,, amelyet a polgármester és a képviselőtestületi ülés is tanúsított egyháza és személye iránt. A napokban impozáns vallásos ünnep keretéhen szentelték fel az uj harangokat a haza oltárára felajánlott régiek helyébe. Ebben ő is tevőleges részt vett,, mert átérzi azt,, amit minden városi polgárnak át kefi éreznie,, hogy az otthont nyújtó város tekintélyének,, jó hírnevének emelésére mindenkinek közre kelt munkáikod. nia. Fokozottan átérzi ezt a kötelességet és ugy szellemi,, mint anyagi tekintetben azon lesz,, hogy a város jó hírnevét előmozdítsa s e téren abban látja kötelességét,, hogy azt a békességet,, amely ezt a várost és képviselőtestületét mindig jellemezte,, a maga részéről továbbra ís ápolja. Kéri továbbra is a város vezetőségének,, képviselőtestületének jóindulatát. A közgyűlés meleg óvációvaí fogadja Énekes János prépost főesperes szavait. A folyó és a rózsaszínű kavics. Irta : Tartallyné Stima Ilona. Két nagy sima kő mellől bugyogott elő a patak, lassú fodrozással megindult s mind sebesebben és kacskaringósabban ment. A rózsaszínű kavics — diónyi, fényes, sima kő — ott guggolt a parton a homokban és állandóan irigyelte a patakot, hogy az elmehet a nagy Világba. Meg is kérte többször, vinné el magával. A patak büszke volt, tudta hogy neki jövője van, mind nagyobbra nőhet; azonban a kavicsból mindig kopik, mig végre elvesztve szinét és fényét, a homokba vegyül. Füvek, virágok s egy árva nádszál is volt a patak partján s ő inkább azokkal diskurált. "" | Azonban egyszer — végső esetben mindenki ötletessé válik — a kis kavics mindenáron szóba akart állani a patakkal; nem alázkodott meg, mint eddig tette, de kihívóan szólt legszebb oldalát megcsillantva a napban : » , [ ; j — Tudod-e Patak, hogy te nem tartozol a rendes teremtmények közé ? — Már miért? — kérdezte a patak megvetően. — Miért ?! Mert minden egyéb a természet rendje szerint anyától születik, ti patakok azonban... igen, ti hozzátok létre az anyátokat, a nagy vizeket. Én például olyan anyától származtam, mely egy hegynek az ormát képezte s belsejében a legfinomabb márvány rejtőzött. — Ezt csak azért mondod, mert irigyelsz — válaszolt a patak, de mégis némi érdeklőjdéssel közelebb ereszkedett a rózsaszínű kavicshoz. — Te tudod azt, hogy nekünk minden cseppünk képes visszatükrözni az egész mennyboltozatot s mi észrevesszük odafönn a legkisebb rendellenességet is, például az éjjel azt tapasztaltam, hogy már — kifelé áll a Göncölszekér rúdja. Te az ilyet meg sem láthatod. — Igaz — mondta meghunyászkodva a kis kavics — én csak annyit élvezek, hogy ha én nem is látom rózsaszínben a Világot, de legalább engem lát a Világ rózsaszínben. Vigy magaddal, Patak, vigy magaddal! — könyörgött s ha tudott volna, letérdel és összeteszi a kezét — vigy magaddal, hadd halljam én is a völgyben a pásztorsipot, hadd találkozzam nagy pénzeshátu halakkal s lássak hajót, embert, Világot... — Patak, te megbánod! Mondom, te mind kisebb leszel s a tengerben mi lesz veled?! Attól még én is félek, ott én is elveszíthetem egyéniségemet. — Én hallottam egyszer, hogy ilyen kis teremtmények is érnek ám valamit még a tengerben is, mint én. Befurakodnak egy kagylóba és gyöngy lesz belőlük! Hallod?! Gyöngy!! A patak mérgesen megloccsant és magával sodorta a rózsaszínű kavicsot. Azután, ahogy uj és uj vidékre értek, más és uj élmények következtek; a patak folyóvá duzzadt, de nem feledkezett meg a kavicsról, mindig magyarázott neki. — Látod-e, Kavics! A pásztor nem furulyázik, nem is farag már furulyát, de egyéb lopni való hijján lopja a napot. Ki figyelné? Legfeljebb az ilyen naiv lélek, mint te vagy. Kérdezd meg csak ezt a vén fűzfát: ez tudja, hogy mi az élet. Ez szerelmes volt belém s meggörnyedt a vágyakozó várakozásban. Velem akart jönni! Minek?! Bennem csak holtan úszhat. — És te? Mit élsz át?! — Látod^e ott a Feketehegyet? Onnan indul a párom s összeölelkezve, ringva futunk tova. Tiszta és gyönyörű érzés az. Kristály vizünk gyürüzése, egybeverődő napba szikrázó habja : nászruhánk hófehér selyemfodra. Igaz, a nagy áradás minket is beszennyez. Ott már dolgoznunk kell, a nagy hajók a szivünkig vágnak mély barázdákat. Minden suttogás elvész mellettük. S a tenger, az a mi rettentő anyánk, magába fal s mi elvesztjük az irányt, elvesztjük egymást s nagy kavargással sodródunk ide-oda.