Nyírvidék, 1922 (43. évfolyam, 274-297. szám)

1922-12-24 / 293. szám

1955. december 24 ^{YÖonDÉK hadifogságban igazi lelki vigaszai és reménysugarai voltak a magyar hadifogolyseregnek. Meghatva, könnyezve hallgatták, olvasták benne saját életüknek öntudatlan tompultságban némán végigélt tragédiáit. Igy találtuk meg Balla Ferencet igaz örömünkre s tudtuk meg róla, hogy már diák korában verselgetett és VII. gimnázista korában egy kis verskötete jelent meg Mezei virágok cimmel. A háborút megelőző esztendőkben a Nyirvidékben is gyakran irogatott. Versei azt mutatják, hogy mélyen érző kedély, meleg sziv. A sorokból patriotizmus és az otthon szeretete csendül ki. Verselési módjában az újszerű poéták felé hajlik, azok túlzása nélkül. Fejlődése még nem érte el tetőfokát, s azt kívánjuk, hogy az itthoni szabolcsi földben és a Kör elismerésében találja meg további inspirációját. Sic itur ad astra. De most veszem észre, hogy az időt elbeszélgettem anélkül, hogy a várt irodalmi méltatásokat elvégeztem volna. Mi lesz ebből, mi lesz ebből ? Bizonyára az, hogy jövőre nyilhat a Mikszáth őszi kökörcsinje, fújdogálhat a szabolcsi őszi szellő, nekem már nem kell több előszót mondanom ! Kalandorregény. A repülő ördögök Vasárnap, héttő, kedd a Diadal Mozgóban. Hogyan lettem iró ? ! Szerénységem alig engedi ,hogy igy, ilyen formában irjak magamról, talán lelki élményekről, vajúdó percekről, a Múzsámról, a hitvallásomról ; és irjak mindenről ami kezemet vezeti, hogy tollat fogjak és írjak... irjak... De most, hogy a Bessenyei Kör főtitkára : Kardos István ur egész sor kérdést intéz hozzám, melyek mind az én kicsi életemre, egyéniségemre vonatkoznak, nem tudok csupán pár szóban felelni, de megirok mindent, ami irói voltomra vonatkozik, azaz ami eszem be jut. Ha hosszan elgondolkozom, drága szülőfalum (Oros) nagyharangjának mélységes zenéje jut eszembe s ugy érzem, hogy mikor egészen kicsi lány voltam, e csodás harang hangjának színei hálózták át lelkemet mesék megérzésével és nyári alkonyatkor fölbámulva a toronyra, kis harangomnak meséltem, hogy... ... ha újra jönnének a tatárok, mi, a nagy haranghoz menekülnénk. Vinnénk oda soksok kenyeret, szalonnát, bicskát és ott len, nénk, míg csak a tatárok el nem mennének. Mert azok olyan emberek ám, hogy kutya fejük van és mindenkit megölnek. De a nagy harangtól félnek, a zúgásától megijednek, akárcsak a sáskák... Kis testvérke hallgatta, miközben megkondult a harang és én buzgón vetettem keresztet, hadartam az imát s hittel hiszem máig is, hogy öntudattalan hála volt lelkemben a nagy harang iránt, mert érzem, hogy ő adta számra a furcsa meséket és Testvérke csodálatát. Akkor szóban folyt a mese ; most írásban. Ha őszinte akarok lenni, el kell árulnom valamit: éppen ugy, mint gyermekkori meséimet, a későbbieket is valami idegen beavatkozásnak, furcsa szuggeráló erő kényszerének érzem; felsőbb rendű lény rám terjesztett két lélekkezének, két lélek-szem intésének. Ez az impresszióm akkor támadt, mikor először észrevettem, hogy ha leülök asztalomhoz, sohasem azt irom le, amit elhatároztam, hanem valami mást, »idegent« néha szebbet, néha értéktelenebbet. Ezt én nem hiszem komolyan, az öntudatommal — nehogy babonásnak tartsanak — ez csak egy érzés, mely makacsabb erővel él bennem, — mintha hinném ! (Igy támad a »Halott költő helyett« versciklusom.) Mikor kezdtem irni ? Ez is egyik hozzám intézett kérdés. Gondolkozom ... Az »i«-re ,meg az »u«-ra nagyapukám tanított. Sok élet-barázda völgyéből mosolygott rám két meleg, kék szeme. Öreg kezei az én kis forró kezemet reszketve vezették s olyan furcsa ákom-bákomok keletkeztek, mint elszabadult sárkányok kacs karíngós farkai... De a "főtitkár ur kérdése — tudom — nem erre vonatkozik. Felelek: A budapest práter-uccai leányiskola harmadik osztályába jártam — 12—13 éves kis lány voltam — mikor a »Vizek szövetségéinek én is tagja voltam. Egy lapot szerkesztettünk, mely havonként egyszer "jelent meg s melynek én voltam a főszerkesztője. Az első példány — egy példányban — vastag füzet alakban — jelent meg — »meg is jelent !« Sorsolás utján én kaptam meg. Voltak benne versek, novellák, rajzok stb. A »lap« továbbra is megjelent volna, de mivel a »szövetségesek« nyiltan »jelvényt« hordtak (kék szalagmáslit, kék köves melltüvel a zubbonyunkra tűzve) és a »vigyázz« is közénk tartozott és a számtan óráról mind a tizen kiszökdöstünk a rajzterembe táncolni és.. . számtalan csintalanságot követtünk el a»szö vetség« szent nevében ; kis szalagjainkat egy napon elszedte és eldobta az igazgató ur. Dacoltunk egy ideig a »felsőbb hatalom«-mal uj jelvényt vettünk és a kötényünk válla alatt hordtuk. De mégis csak le voltunk igázva le voltunk leplezve s ami a legszomorúbb: lapunk nem jelent meg többé. Most sokszor gondolom, hogy legalább az az egy példány megvolna nekem. Nincsen. Egy kis barátnőmnek — Somogyi Ilonkának — ajándékozr tam. Hogy ő megőrizte-e, nem tudom. Később — 16 éves koromban — titkos, apró versek »zengtek« lantomon, melyek rettentő boldogtalanságot, szívbéli szomorúságokról szóltak. Mindezeket el kellett mondanom, ha »magamról« irok. Azonban az első komoly munkám ezelőtt tizenkét évvel az »Eperjes« c. lapban jelent meg s az első volt e novella, mely idegen, biráló szem elé került. Azóta irok kisebbnagyobb megszakításokkal. Egy időben két évig nem irtam. Verset négy év óta irok — háziorvosunk tanácsára. (Ugy látszik praxisához tartozott, hogy uj lázak előmozditásá,val gyógyítsa pácienseit.) 1918. őszén — áldatlan időben — egy regényem jelent meg | könyvalakban. Azóta küzdök, törtetek, reménykedek, el( keseredek s mindent megtettem, hogy előre í jussak, hogy érvényesüljek, csak egyet nem: protekciót nem kerestem. Úgy érzem, hogy ez az én lelkemet szennyel érintené ; pedig lehet, ezzel is meg kell alkudnom, hogy »beérkezhessem«. Voltam »üldözött magyar«, voltam »gyönge ember« és »erős asszony« ; tudok kacagni és sirni és dicsekszem : sok hitetlen mosolyt félredobva : tudok hinni az Istenben s az emberekben. írni: minden időben tudok, ha hangulatom van. Ezelőtt a prózát, most inkább a verseket szeretem. Több kötetre való munkám van s egy megirt színdarabom. Kiadót nem kerestem, mert tudom : hiába. Várok. Most hirtelen megkellett állítanom a betü-lavinát: a balkezem — a józanabb — a jobb kezemre ütött. Elég lesz ; talán sok is ! Mert igaz, lelkem »álarcát« igy mind leszaggatom s nem marad lényemben semmi titok, ami még érdeklődést keltene. Ezt pedig nem akarom ! 'Azt hiszem, "hogy a Főtitkár urnák is elég ennyi az *»£letrajz«-omból. Szívélyes üdvözlettel: Tartallyné Stjjna Ilona. Meg kell látnunk, hová vezet a materializmus és hová sülyedünk, ha tovább haladunk ezen a rettenetes uton. Dr. Szesztay Zoltán az Nyíregyháza, december 24. X Nyírvidék tudósítójától. A nyíregyházi református dalegylet a napokban kegyeletes vallásos est keretében emlékezett meg a református iskola volt tanítója, a háború folyamán megboldogult Oláh Sándorról. A műsoros estén dr.' Szesztay Zoltán vármegyei főügyész a lelkeket mélyen átható előadást tartott napjaink szomorúan aktuális témájáról, az anyanyelvűségről s ennek a világfelfogásnak rettenetes rombolásairól. Ma téma gyanánt — mondotta — két fogalom tolul előtérbe: az egyik az a sok veszedelem, mely a mai időkben az emberi lelket fenyegeti s az a sok lelki és testi szenvedés, 'mely e veszedelmeket nyomon követi, a másik pedig a szegény, megszakgatott, vérző magyar haza, minden igaz magyar ember lelkének ez a soha be nem hegedő sebe. E két fogalom közül most az emberi lelkeket fenyegető veszélyekkel kiván foglalkozni és visszaszorítja a haza sorsát sirató könnyeket. Ezután az illusztris előadó mielőtt rátérne a telki veszedelmek ismertetésére visszatér a lelki bajok ősi gyökerére, az ember kettős énjének ismertetésére, hogy szembenézzen a legkérlelhetetlenebb ellnséggel, az anyanyelvű világfelfogással. A hallhatatlan lélek és íi romlandó test öszszefüggésének ismertetése után a következőket mondotta dr. Szesztay Zoltán: Az ember kettős énje, a test és a lélek, az isteni szikra és az anyagias burok állati ösztönei, egy — a teremtéssel kezdődő és talán sohasem végződő — tragikusan anyagelvü világfelfogásról. nagy küzdelmet vívnak egymással. Hol az egyik, hol a másik kerül időlegesen felül. Ha a lélek győz, akkor győzött a hit, a szeretet s az igazi haladás és tudomány, ha pedig az anyagias rész, az állati ösztön s emberi önzés es gőg kerül felül, akkor érvényre jut és diadahnaskodik a ínateralismus, annyi nemes érzésnek és tiszta törekvésnek a szomorú temetője s 'örök oka a szegény gyarló ember évezredes bus tragédiájának. A testi vágyak és érzéki kívánságoknak s az «<mberi önzésnek és gőgnek a diadalra Jutasa léhát a materialismu

s, melyet a köztudat gyakran ártatlanabb szinben es szűkebb tartalommal szeret feltüntetni, mint amilyen a valóság- ban. Igen sokan nem látnak benne egyebet, mint a pénznek s az anyagi javaknak túlságos szeretetét s a földi tudós hidegen biráló szemét, ki csak akkor hajlandó elismerni Isten létét, ha ki tudja kutatni nak anyagias bizonyítékait; viszont könynyen megtalálják rá az enyhitő körülményeket is az emberek abban, hogy a földön élve és küzdve, meg kell ragaidlni az embernek e nehéz küzdelem anyagi eszközeit is. s viszont, szerintök — a diadalmas emberi tudomány nem építhet sem feltevésekre, sem hit és érzésbeli dolgokra, hanem csak arra, amit a tudomáj nyos kutatások már leszűrt s elfogadott I eredményei, a tudományos munkák, szám I oszlopok és mikroszkopok mutatnak. Szegény, elbízott földi ember, meny/