Nyírvidék, 1922 (43. évfolyam, 75-98. szám)

1922-04-16 / 87. szám

7••'•sbwummmmmtmiam*tmmrnawcsnmnan ni—•nwmi i 1921 arpnlí* 16, Anartes vára. Irta és a Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör Lörinczy—Czóbel ünnepén felolvasta Czóbel Minka. Szabolcs Magyarország legszebb vármegyéje, tehát legszebb pontja kerek e vilagnak. Igaz,, hogy ezt megérteni és felfogni, nem minden szem és nem minden sziv képes. A Tátra egetreszelő ormai, Mármaros rengeteg erdői oly szembetünőek,, hogy egy pillanatra megláthatjuk hatalmas zord szépségüket. Az Alföld széles pusztája szintén nagyszerű egyszerűsége által hat,, de Szabolcs bübája,, oly rejtett, oly finom árnyalatokba olvadó,, annyira az arányok titkozatos összhangjában rejlik,, oly közel áll a tökélyhez, mint akár egy görög szobor,, vagy egy egyszerűen klasszikus, épülete ugyanazon,, a szépség mámorában is mindig mérsékelt Görögországnak. Az is igaz, hogy az emberek itt mindent elkövettek,, hogy e szépséget megcsonkítsák, eloszlassák,, kivágták a bűbájos tölgy és nyirerdőket,, mely utóbbiak, Szabolcs nagy részének, a Nyírségnek nevét is adák. Lecsapolták azon gyönyörű nádasokat, mocsarakat,, melyek hallal, vaddal látták el a vi déket. Ezrével kúszott a vadkacsa a vizirózsás víztükör felett s a gázlók egész serege taposta a zöld békanyálas sekélyebb helyeket. A nádas dus aratást adott. Hányszor hallottam öreg parasztoktól : többet ér nekem ez a kis pocsolya,, mint akár a buza föld. S ha a harmadnapos hideglelés járta is a vidéket,, mintha ez a kegyes nyavalya lett volna az emberiség adója minden testi nyomoruságnak. Nem ismertek itt se tüdőbajt,, se influenzát, se skarlátot, se typhust. Mindezen mogonva alakok csak azóta vonultak be, mióta a váltóláz, mocsarakkal, erdőkkel együtt elhagyta a vidéket. Sok viz lement, sok erdő porba hullott, de Szabolcs szépségén csak nem tudtak -kifogni. Nem is olvan szépség ez, melyet az utazó vasut-ablakból vagy hathetes nyaralásból megláthatna. Itt lakni kell, hogy az ember lassan beszívja a vidék egész varázslatos bübáját, megértse a homokdombok hullámvonalának hangtalan zenéjét. A nyirfa fehértörzses, rezgő levélzetü fátyola eltűnt, de helyette akácsorok lombos gallya árnyékolja az utak mentét. Viritáskor,, fehér fürtös virágok illatától megrészegednek a méhek s g üjtik a kristálytiszta világos, borostyánszínű akác-mézet. Később,, virághullás után bársonyos lesz a sötétülő lomb s a felszálló por szór reá finom, szürke pastel színeket, a háttérben egy-egy — most már szintén gyérülő — nyárfa feketéllik festői világos feketeséggel. Körülte aranyos mezők gabonája hullámzik,, s közte pirosan csillog a pipacs, kéken int a búzavirág. Az'aljföldekben zöldéi a dohány széles levele, a krumpli tömött bokra. És azok az árkok ! Két méterre is felnő benne a vadkender csipkés pálcája,, sürün hozzá szorul a lila virágú szamártövis, a hófehér csodafa. Cigányok hozták messze keletről. Varázsitalt készítenek belőle. Alkalmasint meg is gyógyít minden bánatot, mert ki eleget szed be magjából, elalszik örökre. A nagyon magas dombokat nem szántják. Néhány fát ültetnek a tetejére, a legteteje pedig pusztán marad, rövid ázürke fii nő rajta. Itt-ott egy ezüstösen zöld ördögszekér és azon apró virágokból összeszőtt plánta, me Ivet a nép korpafünek, a költő pedig varázsfátyolnak nevez. Egyike a legmagasabb ilyen domboknak,, az anarcsi határban lévő Híntós-hegy. A szélesen elterülő Váritóra néz homokos magaslata, melynek apró szőrős füvét liboros-lilán lepi el a kakuk-fü|,, s nyár végén mintha ezer fehér pille lebegne rajta, az egész asszott pázsit teli lesz illatos fehér tollszegfüvel. Azt áliitják e dombról, hogy kilenc bi•.alybőrbe varrva, kincs van itt elárva. Az anartesek kincs. Éjjel, késett vándorok esküdöznek,, hogy kék lángot látnak a domb tetején. Sok rege száll még az anartesekről. — I íogy kik lehettek, azt ma már biztosan senki sem tudhatja. Még mielőtt Árpád idehozta honalapító népét, laktak itt. Talán valamely római légió elszakadt része képezte ezt a hatalmas nemzedéket, vagy még sokkal régibb borostyánkereskedők itt maradt tábora ? Hatalmasok voltak. A mai Anarcs falujának ők adták a nevét s várat építettek a mocsár övezte domb tetején. Nagy erősség volt ez akkorofn s ezen fából összerótt erődbe aligha tudott emberfia behatolni. Csakis csolnakon lehetett megközeliteni, s nyilzápor fogadta a vakmerőt, ki ellenséges indulattal mutatkozott volna. Még most is látszik a torony és vár-árok helye,, hova ezek a vízi vadak erős fészkűket rakták. Több, mint kétszáz évig uralkodtak e vidéken. Az anartesek hatalmába került a kisvárdai mocsár-vár, a halmos-dombos vidék egészen a Tiszáig. Ők járták a nagy őserdőket,, ők csolnakázták be a nagy vizeket, JLeányvártól a benki határig. Az ő parancsukra állt fegyverbe a gyér lakosság,, mely itt elszóródva marhát legeltetett, halászott, vadászott. Az anartes férfiak, igy harcba szokva mindig erősebbek,, kitartóbbak, bátrabbak let tek, s a nemzetség asszonyai hiresek voltak szépségükért hetedhét országon. Római hadvezérek, germán várurak kérték a anartes lányok kezét s büszke és boldog volt, ki egy ilyen kincset elnyerhetett. Legszebb volt mind között Anarta. A Váritó vizirózsáihoz hasonlóan nőtt fel mocsár várában. Csodás szépségben virult ki diadalmas ifjúsága. Arany haja két hosszú fonatban omlott lenvászon ruhájára, aranyos barna szempillái árnyat vetettek halvány pirosbajátszó,, hófehér orcájára. Anarta királyi nő volt, olyan, kinek diadém illik fejére és hódoló sereg lába zsámolya elé. Byzancha meghallotta a Basileus Anarta magasztos szépségének hirét s nőül kívánta őt. Gazdag küldöttség jött az északi mocsárvárba, hogv a szép várkisasszonyt magával vigye. Keleti vendégeiket illő és kellő tisztelettel fogadták az anartesek. Ünnepségekhez készültek és nem is gyanították, hogy a Don vidékén zivatar támadt, — mely immár közeleg — már el is ért a környékre. Hirek szálltak már régebben, hogy egy rengeteg nagy sereg hagyta el Ázsia határát, apró fürge lovakon jönnek, ezren és ezren. A tábort szekerek követik, benne fekete hajú asszonyok és bogár szemű gyermekek. De a hirek után ismét csendes lett minden, nem hallottak a jövevényekről, csak váratlanul, majd itt, majd ott tűntek föl. ... Szép csendes, volt az éjjel, nyárutói őszrehajló Anarta,> a Baziléus mennvasszonva nem tudott aludni. Nagyon zúgott a rengeteg tölgyerdő ezer fekete koronája. Nagyon vijjogtak az éji madarak. De jobban vijjogott szivében a gondolat: hogy most már el kell szakadni a nádastól, a vizi rózsáktól, hogy többé nem nyújt neki oltalmat ez a bevehetetlen vár,, hol az anartesek nemzedékről-nemzedékre gyűjtötték a hadizsákmány kincseit, hol nagyobb biztonságban hagyták asszonyaikat, mint bármely sziklafészek tetején. Sötét éjjel volt. — csak egy-egy csillag fénye csillant meg az ingoványos vizben,, bo-, rongó felhőjárta csillagok — távolabb, az erdő kön tul oly veresen fénylettek az ég alján, mintha megannyi parázs tüz világitana. Nem is lehet az csillag, hiszen fellángol, elalszik. Kigyúlnak koszorúban az ungi, beregi hegységek tetei. Majd lejjebb, az erdőszélen világit, — s most — mintha az erdőben is villanna láng, vagy mintha valaki tüzes taplót hozna az ingoványon keresztül. Csakugyan megloccsan a viz,, felrebbennek a vizi madarak. Közelebb jön a fénnyel valami kimondhatatlan rettegés hulláma. Anarta felnéz az őr fatornyára : hát nem látja ő mindenzt ? Elaludt tán az esti vendégség mámorától ? A lány felsikolt: ingadozó parázs bizonytalan világánál mintha de-nevérek raja lepné el a várárkot, zörgetné a nádast, zavarná a vizet. Kúsznak, mint a macskák, úsznak, mint a vidrák,, lápos helyeken, hol eddig még minden halandó elsülyedt, mennek, mintha szárnyuk volna. A fölneszelő őr alig fujhat bugó kürtjébe,, már ellepte az árkokat, a falakat a rémes sereg. Az álomból felriadó anartesek,, még fegyverükhöz se nyúlhattak, már mindegyiken ott csüng öt-hat villogó szemű, ördögiesen fürge és vakmerő kis lény, melyhez hasonlót ők sohasem láttak semmiféle ütközetben, melyeknek harcolási modora elütött minden más népfajétól. Mint méhraj, ha a szilaj csikót megszállja, s a tüzes állat mindjobban belefárad önhevébe, hogy a szapora ellenséget lerázza,, s igy kifárasztva magát, még elősegíti legyőzetését, ugy zúgták körül a tomboló jövevények a magas harcosokat. ... Szörnyű volt a tusa. Halomra ölettek a férfia. Már nem volt senki fegyverbiró,, se az anartesek törzséből, se a byzanczi vendégek közül. Ekkor a vad, vértől ittas győztesek az asszonyhazba mentek. Egyik, ki vezérüknek látszott, elől, mellette egy fáklyavivő szolga. A fáklya rávilágított Anarta arcára, ki teljes menyasszonyi díszben állt az ablak mellett, ugy ahogy az ünnepélyen volt : fehér len vászon ruhában, arany hajfonattal, nyak- és kardisszel. A leány szépsége bámulatba ejtette ugy a vezért, mint a betóduló sereget. Magának szánta e csodaszép lányt hadizsákmányul, ő a leghatalmasabb, legvitézebb köztük. De mig az idegen hős őt bámulná, Anarta hirtelen felkap egy nagy vasrudat, mellyel a vastag tölgyfaajtót szokták vala elreteszelni s egyenesen a vezér fejére sújt, hogy azt rögtön elboritá a vér. Ez. volt a jel az asszonyok, gyermekek kiirtására, mely munkát a jövevények alaposan el is végeztek. Mire hajnalodott, a várban és udvarán holtan hevertek az anartesek,, úgyszintén vendégeik, asszonyaik, gyermekeik és szolgáik egyaránt. Egyedül az idegen sereg lakmározott a nászvacsora maradékaiból,.levágott marhákból, a pincék borral töltött tömlői és amphoráiból. Nem soká tartott pihenésük, ismét elszálltak, ahogy jöttek : köd előttük, köd utánuk. De az anartesek kincsét nem vitték magukkal. Nehéz lett volna a mocsáron átcipelni. Elásták tehát a mély pincékbe állatbőrökbe varrva, gondolván, ha kedvez a hadi szerencse, visszatérnek, elosztják maguk közt s a vezér főtábora lesz Anartes vára. Ezer év nagy idő,, — azóta a tünde raj or szágot alapított, hősöket, királyokat, méJygondolkozásu, szentéletü férfiakat, bölcs matrónákat, világszép hajadonokat, munkabíró és munkaszerető népet nevelt, de az anartesek kincsét csak sohasem találták meg. A vezér, ki a várat bevette, nemsokára hős csatában elesett, serege pedig már nem lelte meg többé az utat, a rengeteg erdőkön, végtelen mocsarakon keresztül. A kincs csak éjjente veti fel magát lidérc-tiiz szikrájában, meselángok fényében. . Ezer év nagy idő — azalatt szétfoszlottak parányokra szálltak a hős anartesek,. a csiszolt byzanciak, köztük a Basiléus menyassmzonyának virág-teste. Viharos napokon szórja az északi szsél Szabolcs felett az anartesek porát. S Anarta, a tündérszép Anarta, újra ébred, ezer fehér alakban, mert a szürke avar felett integető fehér tollszegfii az ő hamvából termett, s évről-évre kiujul gyöngéd fehér viritással a magános, viharverte Hintós-hegy tetején.