Nyírvidék, 1921 (42. évfolyam, 146-172. szám)

1921-07-26 / 167. szám

f 192 : julius 26 Kincs Isten a srmkben ? Nem törődöm vele, ha azt mondják, liogy hazabeszélés is amit mondok, vagy, amit az alább következőkről eddig is moadottam. Közügy az, akárki, akármilyen szemmel is nézze. A lakásnj

romorról szólok ismét. Ez pedig közügy, akármelyik oldaláról nézzük is. »Nincsen ott Isten a szivekben, ahol vagonlakók varrnak!« Ez a felkiáltás hangzott el a Nyirvidék-ben, Sz. G. tollából. Nagyon kemény vád, amely azonban nem is igazságos egészen. Ha pedig a kérdés meritumába mélyedünk, akkor mindnyájunkat, akik ebben a Csonkamagyarországban lakunk, egyenlően terhelne. Nem is lehet az igazság, amely kivétel nélkül mindenkit vádol. Talán senkisem irt olyan régóta és olyan gyakran a lakásnyomoruságról, mint e sorok írója. Igaztalan lenne tehát azzal vádolni engem, hogy ennek a végzetessé fejlődhető bajnak orvoslására nem igyekeztem volna minden módot keresni és a megoldásokra rámutatni, amellyel az a mérhetetlen nyomorúság megszüntethető volna. Mégis igaztalannak látom az istentelenség vádját mindenkire ráhúzni. — Értsük meg egymást. A menekülteknek menekülése, a magyar haza iránt érzett szeretetnek kétségtelen megnyilatkozása. Szeretem hinni, hogy ez, az esetek száz százaiékábán. — Minthogy pedig másként nem értelmezhető, ebből következőleg a menekülteknek elhelyezése egyetemes állami feladat egyut tal. Feltétlenül mindnyájunknak, vagyis más szóval az államhatalomnak "feladata , hajlékot adni a menekülteknek. Ez egy- 1 felől állami kötelességnek mondható. Másfelől azonban megállapítható az is, hogy »illetékes« helyen nem foglalkoztak ezzel a "kérdéssel, talán még felületesen sem. Mert ha foglalkoztak volna, akkor tudnák az »illetékesek«, hogy a vagonlakók elhelyezése és megfelelő hajlékhoz juttatása az államnak jól fizető üzlete is lehet egyúttal. Tudniok kellene, hogy mások már kiszámították, hogy a most tétlenségre kárhoztatott vagonoknak üzem be helyezése, tehát a vonalakon használatban futtatása mellett, egy félesztendő alatt olyan jövedelmet biztositanának közvetve az államnak, amelyből a vagonlakók há. zai teljesen kifizethetők lennének. Igen. A tétlenül álló vagonok munkájának gyümölcséből. Igen ám, de ha az államhatalom nem tesz semmit, akkor azokat kell elővenni, akiknek van lakásuk, hogy ezt osszák meg. Ennek egy kissé Lenin-, vagy Kun-ize van amellett, hogy egymásra nézve ismeretlenek egy-egy lakásba szuszakolásával. még nincs megoldva a kérdés, de az öszszecsoportositottak együttélésével, közös konyhával, elhintjük magvát az elégedetlenségnek és az örökös civódhatásnak is. Ez semmiképen nem oka a lakásnyomoruságnak, még azzal is sújtani, hogy otthonában ne legyen otthona?? Mert hiszen megelégedett egyik fél sem lehet, otthont nem talált az, aki hajlékot kapott, de el.vesziti otthonát az, akinek eddig otthona volt. Nem. A megoldás másutt található. A békeszerződés szerint a magyar, állam minden jövedelme elsősorban a jóvátételi költségek fedezésére fordítandó. Amit a bruttó jövedelemből fel kell liasz" nálnunk, akár tisztviselő ifizetésekre. akár egyéb szükségesekre, tehát az ántánt dédelgetettjeinek kiutasító határozata folytán szükségessé vált lakásépítésekre, az nem olyan jövedelem, amely a jóvátételre fordítható lenne. Nekünk ma egyéb köielességeink vannak Önmagunkkal szem

L ben, semhogy eszünkbe juthatna holmi jóvátételeket fizetgetni. Ha tehát kiüldözték honfitársainkat, akkor nyugodjanak meg abban, ha az államhatalom az ezeknek szükséges lakásokra költi az állami bruttó bevételeknek erre szükségps részét. Megállapíthatjuk a mondottakból is, hogy a menekültek elhelyezése állami feladat. Meg pedig ugy, hogy azok, az őket megillető lakásokat kapják meg. Az állam azonban súlyos pénzügyi nehézségekkel küzd. Illő, hogy mások is ! részt vegyenek abban a munkában, amely feladatként reá hárul. Ebből a szempontból részekre kell bontani az elosztható terheket. Érdeke, sőt kötelessége az államnak hogy elhelyezze a menekülteket és a lakásra szorulókat. De annak a városnak is, .amelyben azok szolgálatot tesznek, vagy produktív munkát végeznek és ez után ha nem tisztviselők, adót is fizetnek. De • tagadhatatlan, hogy a lakástalanoknak is érdeke a lakáshoz jutás. Hogy pedig megszűnjenek a többszobával rendelkezőknek, a kényszerből folyó zaklatásai is, ezeknek is erdekük, hogy a lakáskérdés végre megföídassék. Az eifibb vázolt érdekek szempontjából tehát négyfelé lehet elosztani a lakások szaporításának költségeit. Mégpedig: államra, városokra és megyékre, a lakást igénylőkre és vagyonosabb polgárságra. íHa így osztjuk meg a terheket, akkor vaía'melyes kulcs szerint azok megosztanának és talán igazságosan is. Az erre az útra a rálépést az "államhatalom megkezdette már, amikor 300 milliót megszavazott. Ezt a kétségtelenül kis összeget fel kellene emelni legalább a duplájára. A városok és egyéb közületekre szintén ki kell róni a beláthatóan megfelelő összeget, szintúgy a vagyonosabb polgárságra és egyben járuljanak hozzá a lakásokra szorulók is. így el lehet érni a célt. A Magyar Epitési Vállalkozók Országos Egyesülete beadványban fordult a kereskedelmi miniszterhez. Kevesli a megszavazott 300 millió koronát. Javasólja ennek az összegnék a vállalkozói és a bankérdekeltségek bevonásával 1000 millió koronára való felemelését, a beadványban megjelölt módon, az állam további megterhelése nélkül. Az emiitett beadvánnyal itt foglalkozni, a keretek szük volta miatt nem lehet. De annyit megállapíthatunk, hogy a megoldásnak egyik módját ez az irat is megtalálja, habár van is benne a vállalkozók anyagi érdekét szolgálni kívánó és igy kifogásolható rész Is. • Vagyis megállapítható az, hogy a magyar agyak bőven Toglalkoznák ezzel a nyomorúsággal és nemcsak lélekkel és ésszel, hanem valószínűiéig szívvel 'is. — Határozottan ezzel is, mert hiszen a szociális báboknak orvoslását, főként szívvel fehet legjobban keresni. Hogy azonban a segítség és a segitő kéz, az építés idejét a nyara't állandó gondolkodással és töprengéssel tölti el ezen a téren, — az már igazán a patópálkodásra mutat. Egyfelől van a lakástigénylők, másfelől a lakástépitők tétlen tábora/Mindkettő lázasan szüntetné meg a nyomorúságot. — Mit tegyenek, ha nincs gazdája a lakásrügynek?? Mit tegyenek, ha nincs aki a szükséges erőt — ami pedig égetően sürgős volna — rendelkezésre bocsátaná?^ Ne vádoljunk tehát igaztalanul. Nem elvenni kell attól, akinek már van, hanem

1 alkotni kell azok számára, akiknek még nincs lakásuk. Ennek elérésére pedig mind nyájunknak, értsük meg, mindnyájunknak egyformán kell törekednünk. De ha "istentelenséget kiáltunk rá azokra, akik saját munkájuk gyümölcsében laknák, akkor csak vádoltunk igaztalanul, az ügyet azonban előbbre nem vittük. Van a szivekben Tsten! En legalább ugy érzem! Plsszer János. I ' • J .AL A M .ÍU Emlék Levelet írtam. Egyszerű tót levelet, szalagos, főköíös parasztasszonynak s ugy rámszakadtak az emlékek, hogy lassan hul larii kezdett a könnyem. A könnyek beleszántottak az arcomba s jól estek és fájtak egyszerre- égettek s a lelkem repülni vágyástól kínlódott. Csodaszép Tarca-part vizbehajló zöld-ezüst füzek, tüzkorona a távoli hegyek halványkék kúpján.... A naplemente a fekete hegy mögött s a setét hegy tüzarcot lángol elém, mint egy hatalmas bálvány—isten. A szinek zivataros pompája az alkony, ég alatt s ájult tobzódása egybeszaladása a Tarkői vár romjainak szikláin. Minden ég, kéken-pirosan s a lelkem végig fut benne, mint csodás ezer billentyűn. A csönd játszik a billentyűkön, belehajlik a lelkembe s remegve hajtom le a fejem, megalázóttan a Szép előtt. Visszatérek e valaha?! Belém döbben a furcsa idegen szó, amit a cseh katona döfött a szivembe. Elbizakodott, büszke diadallal zuhant rám a szó: , — To sitke nase... sitke nase... — Ez mind a mienk... mind a mienk. — És félkört kanyarított a kezével. A vetés lágy hullámokban harsogta zöld színét s a folyó ölelve úszta körül, magával sodorva az ég kék-arcát s a felhők fehér árnyékát. — To sitke náse... A katona már rám se nézett. Szelíd/ szőke arca nyugodt, elégedett kifejezésü volt. Ott volt, idegien és még is otthon. Ur. volt. Neki szabad volt mondani is, amit érez. Nekem csak gondolni volt szabad. Gondolni. Szép jövőbe látások hazudtak nekem, vagy igazat mondtak. A reménység belém lobbant. To sitke nase... zuhant rám újra a szó, de egy sóhajtással leráztam a nyűgöt, a fojtó döbbenetet s a pillantásommal átöleltem a mezőt a folyót, az eget.. — A mienk!... A mienk!... ...Langyos nyári alkonyat... Fehér libák mennek hazafelé tötyögve, jóllakottan s néha leütve fejüket a fűbe. A Tarca tiszta vizteste nyugtalan erővel fodrozik, a lapos hullámok egymásba omlanak s mélyében a szines kavicsok sodródnak. A kis libaörző lányok ráteszik a hullám hátára a kezöket s engedik, hogy a viz vigye, mint apró rózsaszínű hajókat. Egy, parasztasszony közeledik a Túlsó parton, zajda a hátán. Térdig emeli a ruháját s belegázol a vízbe. A viz az alkonyati ég vörös aranyát hordja magán s megbotlik az asszony fehér lábában. Az asszony, áttér s tovább megy a parton a falu felé. Én nézem... Az asszony a napba megy, melyj vörösen körül folyja alakját. Istenem.. Mi ez?? Könny... s ki lez az asszony??... Élesen körvonalozva sertéten halad a nap felé... ki ez, ki lehet? Emlék... ^ Fregoli. Modern Kölcsönkönyvtár az Ujságboltban