Nyírvidék, 1921 (42. évfolyam, 48-72. szám)

1921-03-20 / 65. szám

Ára 3 K március 20. Vasárnap ILII. ivfoifiBl 65 flx*m

t SHWietési árak: bolyban egása évre 820 K, Mlévr* »0 K, nagyodóvre 80 K, éfcy hónapra 80 K, vidéken: •gósz évro 320 K, félévre 180 K, negyedévre 80 K, egy hónapra 80 K. — Egyes uára ára 2 korona. Alapította JÓBA ELEK Felelős szerkosztd Dr. S. SZABÓ LÁSZLÓ Szerkosct&ség ós kiadóhivatal: SZÉCHENYi-UT 8. SZÁM. Telefon sxira 188. Posteofoejue Kéziratokat non adunk vlsssa. SZABOLCSVARMEGYE ÉS NYÍREGYHÁZA VÁROS HIVATALOS NAPILAPJA Az egységes Magyarország Ady Lajos dr. előadásából A nagy alasz böltö, Dante mondja valahol az „Isteni Színjáték"-ban, hogy „nincs nagyobb fájdalom annál, mint mikor valaki a nyomorúság közepette fölidézi a hajdani boldog idők emlékét." Ha ez igaz — pedig mennyire igaz! akkor a szegény magyar huszonnyolc hónap óta ezt a legnagyobb fájdalmat szenvedi egyre, szivbemarkoló keserűsége fojtogatja öt napnap után. Ha bomlik kifelé a tavasz s vidám hegyi patakok csevegve rohannak alá: a magyar ember szivébe belesajog a fájás, hogy a Vág harsogása, a Rima szelid zúgása, a Szamos, a Maros, a Küküllók és az Olt tavaszi csobogása már csak volt a mieiik. Ha a nyár áldott és érlelő melege elközelget a magyar ember lelken újra csak bán&tborong: hisz a Bánát a Csallóköz és a Kisalföld arany kalásza már nem nekünk ringa tózik, a Tátra fenyveseinek organabugása cseh melódiára szól, Kalotaszeg és a Barcsság vadvirágos rétéit oláh bocskor gázolja le. Mikor aztán hűvösre fordul az idö s dér esi meg a sárga avart: a szegény magyart uj ból csak fájdalom fogja el. Hiszen a nyájasan kéklő hegyormok, amelyekről az őszi verőfény ben lefele úszik a fehér bikanyál vagy aláomlik a köd gomolygó szürke palástja, most idegen országok stratégiai pontjai: az őszi éjszakákon messze ellátszó világosság sem a méla pásztortüzek lobogása többé, hanem roszlelkiismeretö rabló népek katonai jeladásai. S ha végül zúzmarától fehérlenek a fák, s a napfény a Kárpátok havas, fehér turbánján szikrát hány: a magyar keserűség, a magyar gyász' a magyar bánat erre is újból felfakad; hiszen még a téli förgeteg is, meiy a megmaradt tenyérnyi, már és koldus Magyarországon végig süvít, már idegen országból, alszakitott letépett, drága vidékekről tör alá . . . S a fájdalom, a gyász, a keserűség nincs időszakhoz kötve: éles szúrással belenyillalik az a szivekbe lépten nyomon. Ha egy történelmi könyvet nyitsz fel s olvasni kezded, a harmadik sornál keserűen ejted öledbe, hfsz minden lapja, minden sora arról szól. ami már csak volt. Ha térképre téved tekinteted, s kivirit arról a Kárpátok koszorúzott földrajzi egység, amit nemrégiben ugy hivott még Patagoniában is a geografia hogy Magyarország, arcod hirtelen elborul, tekinteted elkapod a térképről, nehogy össze-vissza szabdalt, csonka-bonba, torz országocskának a kontúrjai vigyorogjanak rád a hajdan való nagy és szép Magyarország a közepén. Ha emlékeidnek akarod magad átadni, vakációs kedvesemlékü nyári kóborlásaidat idézed vissza, csak egy két perc, szivén döf a zord valóság: koronázó Pozsony, kuruc Kassa város. Thököly Késmárkja, Kincses Kolozsvár, Szent László Váradja, a Hunyadiak Temesvárja, a Zobor szenthegye, Kriván és Lomnicz felhőbe vesző orma, a hepehupás vén Szilágyság enyhe balmai, a mezőség hullámos vidéke a Cenk-diadému Brassó, az erdélyi folyó, völ gyek álomszerüen szép vidékei, a Kazán szoros zordon szépsége, minden név, minden kép, minden emlék egy egy érzékeny, fájdalmas kelés, amelyhez, ha hozzá érsz, ha mindjárt az emlékezés gyöngéd, tündéri ujjaival ir, felszisz szensz a fájdalomtólDe mélyen tisztelt Közönség, ez igy van jóll Semmink nem maradt, mindent elraboltak tőlünk; de a miénk — s ezt el nem vehette tőlünk még az entente sem 1 — az égő fájdalom, mely nem enyhül; a gyász, amelyet az idő sem vigasztal; a könny, melynek patakzását a nr.uló hónapok nem csendesíthetik; a megalázottság, amelv a vért minden pillanatban az arcunkba kergeti; s a gyűlölet, amelynek tüzét nem oltja, de éleszti az elsuhanó szürke napok langy permetege... Amig a fájdalom a gyász, a könny, a megalázottság és a gyűlölet ott lobog a szivünkben, az idegeinkben, az arcunkon és a szemünkben, addig én njugodt vagyok affelöl, hogy az integer Magyarország nem ködös fantazmagória, nem optimista önálltatás, naiv és oktalan reménykedés, hanem maga a szent Bizonyosság, a bekövetkező Valóság. Csak hadd fájjon hát a magyar sziv, csak hadd hulljon bát a gyász forró könnye, hadd kergesse a szégyen a vért fel az arcunkba, ht>dd szikrázzék a magyar szem az olthatatlan, engesztelhetetlen gyűlölettől, hadd lihepjen a bosszú érzete: mert ma még csak ezek a mi fegyvereink. Ha azonban ezeket a fegyvereket is letesszük, hiába várjuk az időt, mikor igazi fegyverek zördülhetnek meg az integer Magyar országért. * Van egy kedves legenda arról, hogy miért olyan kanyargó a Tisza folyása. Mikor ugyanis az Úristen a világot megteremtette és elrendezte, a folyók közül már csak a Tisza vize felejtődött ott egy sarokban. Hát te veled most már mit csináljak ? — kérdezte az Ur. Végül is ugy oldotta meg a bérdóst, hogy egy szamárt állított az ebe elé, s az utána nyílott barázdában engedte le a Tisza vizét. Csakhogy a szamár, amint sz eke előtt ballagott, itt is látott egy egy bogáucsot, meg amott is — már pedig a bogáncs tudvalevőleg kedvenc étele a szamárnak — tehát hol nagyon jobbra tért ki, hol meg egéczen balra, s ettől volna olyan kanyargós a Ti8/.a medre. Hát mélyen tisztelt Közönség, ha egy pillantást vetünk a térképre, meiy Csonkamagyarországot ábrázolja, nyomban tisztába vagyunk vele, hogy ennek a hatarait is, akár a Tisza folyását, csak — szamarak csinálhatták. A hatarcsiná ás úgynevezett „elve" a néprajz lett volna, ám a gyakorlati kivitel során az eke előtt ballagó szamarak itt is megláttak a tiszta magyar nyelvvidéken egy egy pompás bogáncsot.. akarom mondani: egy egy értékes magyar várost, amott is megláttak egy másik bogáncsot egy fontos vasúti vonalat s a maguk szamár fejével és mohóságival annak vitték ez ekét, am dőn az u n utódállamok és Csonkamagyarország közös határait megvonták. Mi azonban nem vagyunk olyan szamarak, hogy ezt a határt komolynak, véglegesnek tartjuk. Da ha még olyan szamarak volnánk is, hogy a trianoni békét és anrak maliciózus, rosszindulatú és falánk szamarak átal kijelölt határait „jó fiuk" mfdjára komolynak, szentnek és sérthetetlennek tartnók. igen hamar reá foguük jönni, hogy hatalmas, komoly törvények nem engedik meg a becstelen trianoni békének becsületes megtartását. Nem az igazság, az erkölcs tőrvényére gocdolok s egyáltalán nem érzelmi okobra, érvekre célozok. Ezúttal máBró/, egészen másról van szó: a lehető legreálisabb dologról, — a gyomor kérdéséről. Vázlatos fejtegetéseim során talán sikerült nagyjában igazoioi azt, hogy sz ország területe és az azt birtokló lakosság szamaránya között bizonyos harmóniának, törvényszerűségnek kell lenaie a hogy ezer éven át ez a harmónia, ez a törvény csak egy ízben zavarodot meg. borult föl: ezelőtt mintegy száz évvel s a Síkor is Idegen, rosszindulatú beavatkozásra s hogy ebből is már-már gazdasági katasztrófa származott. Pedig az akkori beleavatkozás Mária Terézia gyarmatpolitikája csak olyan forma volt, mintha valakire igen feszes ruhát adtak, ugy, hogy benne nehézkes a mozgás. Ma azonban egészen más, sokkal súlyosabb a helyzetünk : ma s ezért az igazságos és méltányos entente politikusoké az érdem ! — baiunbon és lábunkon erős zsineggel s husbavájó rántással alákötötték organizmusunk vérkeringését. Igy élni, megélni lehetetlenség: egy darabig csak a vérkeringési zavarokat érezzük, de a helyzet egyre rosszabodik, testrészek fognak elhalni, megüszkösödni, » végül tönkremegy az egész szervezetünk. Nekünk épen ez okból nem kell mesterséges uton irredentizmust szítani: elvégezik azt helyettünk a trianoni úgynevezett „békének" gyalázatos, szívtelen, ember.elen és oktalan határozmáuyai, amelyek ha tartósan megmaradnak. a meghagyott torz Magyarország is idővel belepusztulna. Mi tehát, vagy visszaszerezzük történeti határainkat s vele együtt a gazdasági éa erre épülő kulturális feltételeket, vsgy — elpusztulunk. Harmadik eshetőség nincs! A megaláztatásunk miatt érzett égÖ fájdalom, a nemzet nem enyhülő gyásza, a rabtestvéreinkért leperdülő köny s a lobogó gyfilölet csak azért szükséges hogy hatá aink viszszaszerzését ne engedjük olyan távoli időpontra, amikor már az országtestnek alákötött részei 5 — az edőlyi, felvidéii, déli és nyugatmagyarországi magyarság — elnaltak s az ország törzsét is beteggé tette az a gyalázatos megkötözöttség, melybe az ingyen győzelemhez jutottak megmaszlagosodott mámora juttatott.; Ezért csak — ha még ugy táj is — álljunk naponta a térkép elé; olvassuk minél sűrűbben a magyar história sok gyásszal, siralommal telt, de mégis dicsőséges lapjait; gondoljunk a nap minden órájában a rabságban sínylődő magyar testvérekre; legyen előttünk mindig az elszakított részek minden drága helyének képe; — mert ez a megtermékenyítő fájdalom fogja odaérlelni az eseményeket, hogy egyszercsak a tavasz lehelete „újra a négy folyam és három bérc honában" fog kilebbenni! Dr. Ady Lajos. — A tisetviselő-telep ügye. A városi együt tes szakosztályok legutóbbi ülésükön tárgyalták a tisztviselőknek a telep ügyében beterjesztett kérelmét. A szakosztályok a telep-ügyében valótárgyalás megkezdését egy bizottságra bízták. A bizottság tagjai: dr. Kovách Elek, dr. Prok Gyula, Hunyady László, Pisszer János, Paulusz Márton, Adorján János, Nagy Elek dr. Vietóriia István. Ara 3 *bp<