Nyírvidék, 1917 (38. évfolyam, 1-66. szám)
1917-01-06 / 2. szám
2 2 ik szára. jStYímriDÉK 1917. január G. gyenesen befogadta volna. Egy álló évig küldözgettük okmányait eredmény nélkül. Pécsre még kedvezményesen felvették volna, de ehhez sem volt tehetségünk. — Szegény családos emberek voltunk, mi sem nagyiéi küsködhettünk havi 33 forint összjövedelemből... Otthon is maradt a fiu — a magyar kulturának nagy dicsőségére — s járta tovább az ismétlő-iskolát. Ide már nagyon kedvetlenül járt. El-el maradozott az órákról, hanyag és rossz magaviseletű lett. Alig lehetett vele birni. De annál jobban szeretett éjszakánként kártyázgatni a rossz cimborákkal és pajtásokkal. Egyszer csak végleg eltűnt a faluból! Ugy elment, hogy senki sem tudta: hová hová ment! Nyolc év múlva adatam rá egy napilap hasábján — a törvényszéki rovatban. Mint nemzetközi szélhámost, — Bécsben elfogták s hamis kártyázásért 5 évre elitélték. Azóta mindig sajnálom azokat a tehetségeket, akikről már eleve tudom, hogy nem tudnak kiemelkedni sivár környezetükből az anyagi eszközök hiánya miatt. A gyenge tehetségű gyermekekről már van hatósági intézkedés. Ehhez hasonlólag kellene a kiváló tehetségekről is gondoskodni. Együvé terelni őket, ahol módjuk és alkalmuk volna tehetségeiket fejleszteni, gyarapítani. Hiszem és vallom, hogy a tehetséges egyének száma ily módon hamar megszaporodna. Hol vagyunk mi még ettől? Hol van még az az iskolatypus, hol vannak a hozzá való anyagi eszközök?. Mindez csak jámbor óhaj és kivánat marad mindaddig, mig valami jószivü emberbarát e célra is nem hagyományoz valami összeget. Bostonban már 10 éve zajtalanul működik egy olyan nemes célú intézet, mely kizárólag csak a tehetségek fejlesztésével foglalkozik. — Mi ehhez szegények vagyunk! Az államtól nem lehet és nem Iszabad még ezt várnunk akkor, amikor még elemi népiskolát nélkülöző gyermekeink is szép számmal vannak! De nem is kellene nekünk egyszerre ennyi; azzal is megelégednénk, ha a tehetségek szándékos mellőzésével felhagynának, s az ösztöndijak, kedvezmények osztogatásakor — egy-egy morzsát nekik is juttatnának. Ml* Vasúti menetrend. Nyíregyházáról indul : Szerencs-felé reg. 7 1 0,* d. u. 4 ( ,s Debrecen-felé reggel 5Ü, este 9S CSap-felé reggel 6 5 8, d. u. 3-w«***« Mátészalka-felé este 8 4 5. Yásárosnamény-felé este 8 5 0. Polgár-felé este 5^. Nyíradony-felé este 7ü Nyíregyházára érkezik: Szerencs-felől d. u. í 2 2, e. 82!.**** Debrecen-felől reg. 6 3 3, d. u. 3 3 3. Csap-felől reggel 6&3, este 8E Hátészalia-felől reggel 6 0 5. Yásárosnamóny-felől reggel 6 3 0. Folgár-felől reggel Nyíradony-felől reggel 6 5 1. Budapestre induló gyorsvonathoz van csatlakozása; Budapestre érkezik délután 1 óra 05 pkor. **** Budapestről jövő gyorsvonathoz van csatlakozás; Budapestről indul d. u. 2 órakor. **""* Csatlakozással Ungvár felé. Takarékosság és dúsfcáiás? Avagy talán igy is cimezhetnők e sorokat: «Szükség és bőség?> Amit ugyanis Karin Michaélis, az ismert dán irónő a Politikenben, az osztrák császárvárosban szerzett tapasztalatairól elmond, —• egy kevés összehasonlítással mirólunk,— azt bátran nevezhetnők a szükségről és bőségről szóló mesének. Node nem mese az! Tapasztalatokat ir le; ezek pedig élő valóságok kell, hogy legyenek. Arról van szó, hogy megjárta Bécset. Érdekelte a háborús Bécs élete. Azt találta, hogy a hires bécsi kedélyesség nem szűnt meg, pedig a szűkös élelmezési viszonyok között a társaságban való lakomázások megszűntek. Az emberek azért gyűlnek társaságokba, hogy elbeszélgessenek, elcsevegjenek egyről, másról; de a legérdekesebb beszélgetések is hirtelen for dulattal arra térnek át, hogy az élelmiszerek közül ezt, vagy amazt hol lehet beszerezni. «Minél magasabb társadalmi körökhöz tartoznak az illetők, annál szerényebi) életmódot lehet megfigyelni.*) — Volt például gróf Berchtold volt külügyminiszternél, ahol fehér viaszkosvászon abroszon terítettek és papirosszalvétát adtak, jó példaadás kedvéért, mert a szappan nagvon drága és a mosással spórolni kell!. Amit ezután mond a dán irónő, az bennünket is érdekel, mert igy folytatja: Néhány nappal későbben, egy ebéden gr. Dessewffynél Budapesten túlontúl dúsan teritett asztalt találtam. Csodálkozva hasonlítottam össze ezt az ebédet a gróf Berchtold dinerjével, ahol a gazda és 'a háziasszony mosolyogva mondogatták: — (Félesztendeje barna viaszkosvászon terítőn étkezünk. A fehér viaszkosvászonnal Önt akarjuk megtisztelni. Bennünket szabolcsiakat talán azért érdekel egyrészt ez a leírás, mert hiszen jól ismerjük a Dessewffy-ekel, tudjuk róluk, hogy a takarékosságot ők is gyakorolják abban a mértékben, amelyben bármely osztrák főur. Épen ezért a dolognak erről a részéről nem is kell sokaimon dánunk. Mégis különösnek találjuk, hogy az «ismert» tehát nevesnek mondható dán irónő, most, a háború alatt ilyen összehasonlításokat tesz, és azokat ilyen rikító sziliekben állítja egymás mellé. Talán ide sem tartozik, de azért nem árt arra jgondolni, hogy talán a magyar főúri (ház, amikor egy «ismert külföldi írónőt lát vendégül házánál, akkor mással is megtiszteli azt, mint «fehér viaszkosvászon teritő»!-vel. S h|a a dán irónő isüneri a Wien-i fidel und lustig»-ot, nem ártott volna egy kis ismeretséget szereznie a régi és még híresebb magyar vendégszeretetről is! Ez pedig nem a «fehér» vagy a «barna» viaszkosvászon teritők alkalmazásában szokott kifejezést találni! Ezt a magyar vendégszeretetet ismerni kell, ha arról olyan összehasonlítás keretében beszélünk, mint az (ismert irónő. De amikor szóvá tesszük a Politikenben megjelent cikket, erre bennünket más szempont is inspirál. Nem ritkák azok a vádak, hogy amig odaát a császárvárosban és a monarkia túlsó felében szűkösen élnek az emberek, addig nálunk a legnagyobb bőség van. — Hogy ezeket a vádakat most a háború alatt, nem az irántunk érzett határtalan szeretet mondatja, az talán valószínűnek lehet találni. Azt azonban, hogy ezek a vádak nem mindenben állják meg a sarat, mi jobban tudjuk, mint azok, akik rólunk ilyeneket költenek. Elég e tekintetben a magyar és az osztrák vendéglők étlapjain szereplő árakra hivatkozni, ahol azt találjuk, hogy amig a magyar vendéglők nagy részében alig fizethetők meg az árak, addig ezek szomszédainknál 50 százalékkal is alacsonyabban állanak. Ebből is lehet képet alkotni, arról, hogy merrefelé 'van szükség és merre a bőség. Ha azonban ezek a vádak még csak szomszédunk és mi közöltünk vannak meg — még hagyján. De minek ezeket kivinni a külföldre? — Hiszen mi tudjuk, hogy e vádaskodások értéke nem túlságosan magas. De egészen más szemmel nézi azt a külföld! Ebben belső egyenetlenséget láthat, ami pedig nincs! Másfelől azonban ugy találhatjuk, szol gálatot tett az «ismert> irónő,... persze nekünk. Mert amig ((túlontúl dúsan teritett» asztalokat is lehet erre mifelénk találni, addig ántántosék ugyan hiába acsarkodnak a mi kiéheztetésünkre! Az «ismert» irónő azonban nemcsak a gyomor kielégítése terén szerzett ((tapasztalatokat.» A ruházkodás kérdését sem hagyta ki megfigyelései köréből. Itt is el van ragadtatva a bécsi takarékoskodástól. A bécsi grófné, magakészitette ruháját is megmutatatta, mint «Kissé gyengén sikerült'takarékossági ruhá»-t, ehhez kissé mo solyogva. Egy jótékonysági ünnepélyen is volt, hol a lányok magukvarrta ruhában jelentek meg a színpadon. A lakomához magukkal hozták az ételeket, no meg a tányérokat is, hogy olcsóbb legyen minden. És amig ezreket áldoznak a jótékonyságokra, addig foltozott cipőkben járnak és czérna-keztyüt hordanak, mert ez olcsóbb, mint a bőrkeztyü. Csak egyet felejtett cl tapasztalatai körébe vonni az előkelő idegen irónő. Azt ugyanis, hogy erre mifelénk a ruházkodáshoz szükséges cikkeken annyit keresnek a császárváros iparosai ós kereskedői, hogy könnyen adhatnak ezreket a jótékonyság oltárára az ő lányaik; és hogy a nálunk nem maximált bőröket és egy időben még a ruhanemüekhez szükségeseket is szomszédaink vásárolták össze, talán csak ama szeretetből fakadólag, hogy azokból ruházati cikkeket készítsenek és óh jótékonyság! — azokat nekünk adják el, no természetesen, nem valami potom áron. Szóval: lehet a bécsi takarékosságot más szemüvegen át is látni! Fájdalom, nem élünk mi oly jól, hogy túlontúl dúsan legyenek terítve asztalink. De nem is telik nekünk sem többre, mint foltozott cipőre, meg talán ócska ruhára. De ha vendéget látunk házunknál, akkor nem akasztjuk ki az ócskások cégtábláját, pláne, ha az a vendég dán, tehát külföldi és még hozzá előkelő és idegen. Mi nem vehetünk friss viaszkosvászon teritőket, megelégszünk az ócska vászonteritővel is, mert a viaszkosvásznat drágán mérik odaát. De ha a vendégek részére van magunktermelte ennivalónk, ezzel vendégeljük meg őket! Hogy ehhez a dán irónő nem ért, — azon ugyan nincs mit csodálkoznunk Annyi bizonyos, hogy vagyunk mi olyan takarékosak, mint szomszédaink, ezt tehát nem kell a Politikenen keresztül megtanulnunk. Sajnos: szegények vagyunk mi, de — még jól sem élünk! Ha azonban vendéget fogadunk, tudjuk mi a becsület. Hogy ezt azzal hálálja meg az előkelő és «ismert» idegen irónő, hogy rikitó ellentétet állit fel, bennünket még a háború szűkös viszonyai között is lukullusi természetüeknek mondván «durch die Blume», az máiigazán áz ö dolga. Különös!! Az a magyar vendéglátó házba fogadott «ismert> irónő,... nem tót,... hanem — dán! Pedig azt hittük, ebben van különbség??!!... Ugy látszik van, de... a tót javára!!?? Pisszer János.
