Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-09-14 / 73. szám

Nyíregyháza, 1916. szeptember 499. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 75. szám. Szabolcsvármegyei Községi jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM TELEFON SZAM 139. POSTACHEQUE 29558. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. Legolcsóbb hirdstés 1 K. Hivatalos hirdetések sora 60 f. A nyilttér soronként 80 fApró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. A Ha van fájdalmas sors a világon s méltó arra, hogy részvéttel kisérjük, bizonyára menekülő testvéreink sorsa az. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan érezzük a háború terhét, amely napról-napra nehezebbé válik; munkaerőnket egyre őrli a megélhetés gondja, pihenésünket lehetetlenné teszi az aggodalom. Mégis van egy megnyugtatónk: a biztonság érzete; van egy reményünk: hogy előbb-utóbb csak vége lesz már a megpróbáltatásnak. De mennyi testi és lelki szenvedést kell kiállania annak, akit földönfutóvá tett a szerencsétlenség! A váratlan meglepetésre nem számíthattak, a kegyetlen csapásra liem készülhettek, puszta életüknél egyebet meg nem menthettek. Őket sújtotta a maga teljes egészében az a végzet, amelyet mindnyájunknak szánt a könyörtelen ellenség. A legkevesebb, amit adhatunk s meg is kell adnunk minden menekülőnek, a magyar vendégszeretet, amelyet két kézzel árasztottunk az idegenre is; mennyivel inkább kötelességünk, hogy ne érezzék magukat idegenben saját véreink, akik miértünk is szenvednek! Egyetlen szobánkat, egyetlen falatunkat is meg kell osztanunk velük, ha méltók akarunk lenni arra a bizalomra, amellyel hozzánk jönnek s oltalmat keresnek. Minden erőnkkel támogatnunk kell a halóság munkáját, szivünk egész melegével kelt megalázkodás nélkül elfogadhatóvá tenni az adományt. Mindez azonban csak egyik része a ránk váró feladatnak; a másik és sokkal fontosabb része az, hogy számukra elegendő és megfelelő munkaalkalmat nyújtsunk. Kettős hasznot érünk el ezzel: egyfelől segitünk a minden téren jelentkező munkáshiányon, másfelől módot adunk a tisztes kenyérkeresetre. Az ő óhajuk kielégítésével tehát a magunk érdekét is szolgáljuk. A mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, sőt az értelmiségi pályák mindegyike egyaránt rászorul a távollevők pótlására s könnyen elhelyezheti a kínálkozó munkaerőt. Rájuk nézve pedig áldás lesz az, hogy nem lesznek szinte ráutalva a szüntelen tépelődésre s elviselhetőbbnek fogják találni rettenetes sorsukat. Segítség az élelmezés, segítség a ruházat is, és talán nagyobb mértékben, mint gondolnók, mert hiszen ehhez juthatnak a legnehezebben. Nem kisebb segítség a gyermekek iskoláztatása, amelynek mindenesetre díjtalannak kell lennie. De legnagyobb segítség a munka s ezzel a kereset biztosítása, mert ezzel önbizalmát adjuk vissza a csüggedőnek, s nem kényszerítjük arra, hogy emberi méltóságáról legyen kénytelen lemondani. Pont. Az erdélyi menekültek között. A városi szegényház pavilonjainak falai között még sohasem volt olyan mozgalmas az élet mint most. A hozzánk érkezett erdélyi menekültek hontalan hajléka lett ez épület. Ez egyszerit helyen menedékre lelt gyermekek, serdülő hajadonok, ifjak és gondoktól barázdált homlokú felnőttek: apák, anyák róják egymás után az unalmas, száraz napokat. A kiállt izgalmak és szenvedések után pillanatra feledik itt jó honfitársaink bújaik terhét, bajaik százát. Egy pillanatra feledik nincsetlenségüket. Egy pillanatra neiíí érzik fájdalmukat — melyeket az otthontól való elszakadás idéz fel zaklatot lelkükben. Látni őket, beszélni velük, tudni sorsukat, menekülésük kálváriáját — egyegy tragédia. Talán nem is érezheti mindezeket igazán át csak az, aki már belekóstolt, beleharapott az élet keserűségeinek falataiba. Talán csak az tudhat magának igazi fogalmakat alkotni helyzetükről: akinek valamely rettenetességben része volt már; mások, a tiszta fogalmak helyett csak képzelni tudnak valamit, valami olyat amit a fogalmat alkotó nem képzel, hanem érez. Igy vagyok én. Érzem. Átérzem a hatgyermekes apa, a 15 kilométert gyalogoló kétnapos anya, a férjétől utolsó levelet 1914. szeptemberében kapott asszony, a menekülő vonatban ujszölöttet keresztelő lelkész érzését. És belereszket a lelkem. A toll megakad kezemben. Nem tudom leírni, nem tudom szavakban kifejezni ezeket az érzéseket. És szenvedek velük, akik e megrázó históriákat átélték. Óh nem akarom feketébbre festeni a fekete fátum útját. Nem. Csak, hogy bánni tudjunk a menekültekkel; csak hogy a képzeleteket fogalommá gyúrjam át, elmondok e helyen röviden, szárazon egyetmást, amit a városi szegényházban az erdélyi menekültek között tudtam meg. Tehenekkel egy kocsiban. A B) pavilon 1. számú szobájában lakik Kandel Dávid kereskedő, gődemesterházi lakos. A román hadüzenet utáni kedden este dobolták ki községükben, hogy : meneküljenek. Ő feleségével és hat gyermekével szerdán délben indult el. Szászrégentől velük egy kocsiban utazott három gyermekével Klein Ignácné, kinek férje a"hadjárat eleje óta a fronton küzd. Rajtuk kívül kocsijukban még sokan voltak. Ezek között olyanok is akadtak, kik férje a hadjárat eleje óta a fronton küzd. tehenüket és sertéseiket ugyanebben a kokocsiban szállították el. Utazásuk 11 napig tartott. Egy anya két napos fiával 15 km. utat gyalogolt. E szoba egyik sarkában sápadt arcú, barna asszonyka, emlőjén tart egy pici babát. Férje mellette ül. Komoran tekint maga elé. Feléjük megyek. A fiatal nő blúzával betakarja mellét. Köszönök. Érdeklődök. Ők Brassóból jöttek. Molnár (Markó) Béla és neje. Molnár Nyíregyházán született. Vasutas volt az atyja, vele került el, 20 évvel ezelőtt Brassóba. Bokkant katona. Senkije sincs itt. De mert itt született, ide menekült. Brassóból a hadüzenet utáni hétfőnek az éjjelén indultak el. — Botfaluig 15 kilométer utat gyalogoltak. Ő kis holmijukat a hátán cipelve, felesége pedig, ki beteg ágyból kelt fel, két napos kis fiát a karján hozva, lóhalálban tették meg az utat. A nő kínjait az izgalmak, különösen a felrobbantott hidak detonációi tetemesen fokozták. Tíz napig tartott ütjük. A nő folyton betegeskedett. Molnár (Markó) Béla lakatos, mechanikus, vizsgázott soffőr. Már keresett munkát, de nem kapott. Tudja, hogy visszamegy Erdélybe. A B) pavilon 2. sz. szobájába menve, Nagy János erdőszentgyörgyi állami iskolai igazgató tanítót és családját üdvözöltem. A «nemzet — e hü — napszámossá»-nak deresedő fürtjei sejtetik, hogy sok derék székely fiú — most szuronyt forgató baka — lelkébe oltotta bele a honszeretet soha el nem alvó izzó parázsát. Szép családjával, 8-ad magával indult neki a menekülés utjának, otthagyva mindenét Erdőszentgyöi'gyön, hol 20 esztendeig élt. Gyümölcsössé, most hozta volna első termését. A jó öreg úr nincs elcsüggedve. Bízik a magyar szuronyok erejében, s szentül vallja, hogy visszamegy Erdélybe és, hogy Erdőszentgyörgyre oláh nem teszi be a lábát.... Esőben, egy szenes kocsiban 97-en indultak útnak. Keresztelő a vasúti kocsiban. Az igazgató-tanitó szomszédságában lakik: Mihály Jenő, makfalvai ev. ref. lelkész, édes anyjával és nővérével. Menekülésük napjának estéjén az ég alját már bevilágították a román határon égő magyar falvak. Tövisen, a vasúti kocsiban két ujszölött gyermeket keresztelt meg.... Útjuk nyolc napig tartott, mely idő alatt meleg ételhez jutni nem tudtak. 10 kilométert 64 éves lábakkal. A C) pavilon 1. sz. szobájában Szász János, görgényszentimrei lakossal és feleségével beszéltem. A férfi 60-, a nő 64 esztendős. Szászrégenig 10 kilométert gyalogoltak. «1914. szeptemberében írt utóljára.» Itt lakik Csíki János is beteg feleségével, menyecske lányával. Ennek férje a hadjárat elején katonának ment. Az utóisó levelet 1914. szeptemberében irta. Azómit sem tudnak róla... Egy és fél éves kis fia nagy szemeket meresztett a szomorú menyecskére, miközben az sírva beszélte el sorsa keserveit. «Járt a gólyó a községben.)) A 2. sz. szobában Palotailváról menekült Csuda Tamásné és Sántha Albert