Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-08-20 / 66. szám

Nyíregyháza, 1916. augusztus 20. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 63. szám. ITIDEK. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 t. — Tanítóknak félár. SxMemtiMI «s Kííuóhmuau . )&r«n«MMc »««*» eseriw msfíisBW. hlroaMM SZSCHENY1-ÜT 8. SZÁM. i «.. Níviuun-« itrnMwi tor» «0 1. A b/í!»tr Míaeidwt » * TELEFON SZAM WS. PG8TACN80US iluíi. ! Aw® áira«wj»li 59 asttc 1 R. turxbM n« 5 fltMr. Kéziratokat D<a» suiuim víssza. j Vu^; ftcvi>sl sjwícc: iLAusreMi uíx:-. A gyermek joga. A mindenféle jogkövetelések idején, amikor szinte osztályharccá fajul egyfelől a jogbirtokosok féltékenysége, másfelől a jogfosztottak előretörekvése: itt is, ott is sokan figyelmen kivül hagyják a legnagyobb, mert legtermészetesebb jogok egyikét, a gyermek jogát. Azt senkise tagadhatja, hogy a társadalomnak és államnak egyaránt igen nagy érdeke fűződik ahhoz, milyen lesz a jövő nemzedék; de hogy e nemzedék életbenmaradása, fölnevelése és további sorsa idejekorán jelentkező és előrelátó gondoskodás tárgya legyen, azzal keveset törődünk. Nem azokról a gyermekekről van szó, akiket szülőik Isten áldásának tekintenek és véres verejték árán is boldogokká tenni igyekeznek, hanem azokról, akik úgyszólván hívatlanul jöttek e világra, vagy teljes árvaságra jutottak, s mindenkép nélkülözik a családi élet jótékony levegőjét. Minden gyermeknek veleszületett joga, hogy odaadó gondozásban, szerető bánásmódban, megfelelő nevelésben részesüljön. E tekintetben bármely hiány súlyos következményekkel járhat; mert vagy elpusztúl a gyermek s a semmivel nem pótolható emberanyag veszteségének rovatába kerül, vagy pedig elvadúl, s felnőtt korában hasznavehetetlen, sőt számos esetben veszedelmes tagja lesz a közösségnek. Ahol tehát nincs meg, vagy nem elegendő a helyes nevelés minden biztositéka, az államnak kell közbelépnie s a társadalomnak kell segítségül sietnie a közjó érdekében. Milyen reményekkel léphet az életbe az úgynevezett törvénytelen gyermek, akit mindenütt előítélettel fogadnak, holott semmit sem tehet származásáról? Anyakönyveink megbélyegzik, gyermektársai kigúnyolják; általában az élet minden viszonyai éreztetik vele, hogy nem jól választotta meg az édesapját. Mindezt nyilván a szülői felelősség laza felfogása hozza magával, mert a törvény csak az anyának biztosit valamelyes kárpótlást, de nem teszi az apának is jogos örökösévé a gyermeket. Bizonyára nehéz dolog összeegyeztetni a közerkölcsiségnek eléggé nem méltányolható szempontját a gyermek jogával; de ha azt tapasztaljuk, hogy a törvény szigorúsága nem csökkenti a természetes születések számát, inkább a szülőkre, mint a gyermekre kellene hárítanunk azt a terhet, amely egy egész életen át ok nélkül nehezedik az ártatlan szülött vállára. A mérsékelten megállapított tartásdíj nem lehet ennek a tehernek mindenben megfelelő ellenértéke. De kötelessége a társadalomnak is, hogy elfogulatlanúl olvassza magába a talán alkalmatlanúl kínálkozó, de nem egy esetben igen becses szaporulatot. Ha a katonai szolgálatnál s már közteljesitményeknél kérdésbe se jöhet a gyermek származása, mirevaló az idegenkedő, lenéző vagy elutasító előítélet, amely mindenáron szégyenbélyeget akar nyomni e szerencsétlen embertársaink homlokára?! Az árvák ügye is nagyobb figyelmet igényel mindnyájunk részéről. Az a mód ugyanis, amellyel ezeknek a sorsát intézzük el, nem mindig igazságos, gyakran nem is emberies. Vannak ugyan árvaházaink, amelyeket büszkén nevezünk az emberszeretet intézményeinek; kedvünkhöz és tehetségünkhöz képest talán áldozunk is fájok egy-két fillért, azt is inkább hiúságból, mint nemes érzésből. De van-e biztos menhelye minden árvának, aki támogatásra szorúl? S gondolunk-e arra, hogy az árvák a társadalomban ne ötletszerű elhelyezést nyerjenek, hanem a tehetségüket és hajlamaikat kellően mérlegelő megfontolás alapján szerezhessék meg életföltételeiket ?! Mennyivel helyesebb volna, ha gyermektelen házastársak és özvegyek, általában olyanok vállalnák magukra az árvák fölnevelését és ellátását, akik bármely okból elestek annak lehetőségétől, hogy a lelkük mélyén bizonyára meglevő gyermekszeretet érzelmét saját utódaikra áraszthassák. Óriási vérvesztéssel jár a háború: meg kell ragadnunk minden lehetőségét az emberpusztúlás ellensúlyozásának. — S elképzelhető-e szebb és nemesebb cselekedet, mint egy-egy hadiárva fölnevelésének elvállalása s az ilymódon magunkra veit szent kötelesség becsületes teljesítése?! Rendkívül nagyfontosságú dolog a rokkantügy rendezése, mert megjutalmazza a szolgálatokkal teljes múltat; de nem kevésbbé fontos a jog nélkül szenvedő gyermekek sorsának felkarolása, mert előkészíti a reményekkel teljes jövőt! Pont. — „Szeretetadományokat kér a Hadsegélyző Hivatal átvételi különítménye IV. Váci utca 38." Akik nem tudják, mit beszélnek. Mikor Cadorna ur a legnagyobb zavarban volt amiatt, hogy mivel is magyarázza meg talián honfitársainak seregei visszavonulását, kapta magát és egy repülő tisztjével röpiratokat szóratott délszlávok által lakott területekre. A röpirat e szavakkal kedődött: „A németek és magyarok hadat üzentek az egész világnak és rabszolgáikká akarják tenni a föld összes népeit." Ebből ugyan egy szó sem igaz. Cadorna maga is nagyon jól tudja, hogy az egész világ volt a hadüzenő, s akiknek az egész világ hadüzenetét vállalniok kellett, a magyarok és németek voltak. Csak egyet nem tudott a derék Cadorna, pedig mint katona embernek kellene tudnia, hogy mit jelentenek e szavak: „a németek és magyarok hadat üzentek az egész világnak." E szavak azt jelentik, hogy a németek és magyarok elég erőseknek érezték magukat arra, hogy felvegyék a harcot az egész világgal. Ez pedig a mai világban, amikor minden az erőtöi és bátorságtól függ, olyan dicséret, amelynél külömbet magunk sem kívánhatunk magunknak. Szegény Cadorna, ha tudta volna mit mond; ha átértette volna saját szavainak értelmét, bizony nem így beszélt volna, nem ezt írta volna. Azonban legyünk igazságosak. Azokról akik nem tudták mit cselekesznek, mikor a némot és a magyar népet halálraitélték és fegyverfogásra kényszerítették, igazán nem lehet elvárni, hogy ma, mikor érezniök kell, hogy vállalkozásuk, amilyen elvetemült volt, épen olyan veszedelmesnek is bizonyult, tudják, hogy mit beszélnek. Nem is szorultunk arra, hogy beszédeiket általában komolyan vegyük. De jellemzőnek mégis j elemző, hogy milyen pompásan el tudják néha szólni magukat. A legnagyobb rosszat akarják ránk mondani, és szavaik végső elemzéséből csak dicséret háramlik reánk. Ilyen elszólások csak azoktól telhetnek ki, akik véghetetlen sokat hazudnak, mert végtelenül fonák, szégyenletes helyzetben vannak, s ezt a reájuk nézve teljesen szégyenletes helyzetet hazugságok áradatával akarják szépíteni. Minekünk az esetleges balsikereken sincs szégyenleni valónk. Harmadik esztendeje, hogy tényleg az egész világ ellen küzdünk, csataterenként néha tízszeres túlerővel szemben. És hogy milyen sikerrel álljuk a harcot, annak az ellennéges nyilatkozatok a legékesebb szavú hirdetői. Két hónappal ezelőtt kezdődött az angoifrancia-orosz offenzíva, amelyről ellenségeink, heteken át azt kürtölték, hogy végzetes lesz reánk nézve és mi még ezen a'nyáron kénytelenek leszünk békéért esedezni, amelyet azonban csak akkor kapunk meg, ha már alaposan megbűnhődtünk. És íme : ők keresnek most is új szövetségest, új támogatót Romániában, mig mi legfeljebb új hadüzenet elhárításán dolgozunk. Vájjon, ha biztos volna abban Cadorna urnák egész világa, hogy képes lesz bennünket legyőzni, keresne-e új társat, új részvényest a majdani nyereséghez? Bizonyára nem. Hát csak szónokoljanak tovább. Legújabb