Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)
1916-08-03 / 61. szám
2 61-ik szám. 1916. augusztus 3. „tisztességes iiaszoif-ról. Erről ma már annyival is inkább lehet beszélni, mert hiszen a „tisztességes haszon" fogalma, minden relatív volta mellett is, megállapítást talált, ...persze — Németországban. A németek és mi közöttünk az is a különbség, hogy ök fejlettebb iparral és igy fejlettebb kereskedelemmel bírnak s az ő birodalmuk a miénknél kevésbbé jogállam-, valószínű tehát, de talán el is fogadható, hogy a haszonnak, a nyereségnek tisztességes voltát helyesebben tudják megállapítani, mint mi. Ez azonban nem zárja ki, hogy a nyereségek tisztességes voltának ö általuk megállapított definicióját, vizsgálódás tárgyává tegyük. A németek azt mondják, hogy az a haszon tisztességes, amelynek mértéke nem múlja felül a békében elért hasznot. Az a haszon tehát, amely ezt a mértéket felülmúlja, már nem tisztességes. Ez az ő definíciójukból önként következik. Egyik fővárosi napilapunk szerkesztői üzenetei között a következőt olvashattuk: „Abban igaza van, hogy a porosz katonai hatóságnak a tisztességes hasznot megállapító azon rendelkezése, mely szerint a háborús haszon valamely árún nem lehet több, mint a béke idején elért haszon, dacára a magasabb előállítási árnak, nem helyes, mert a kereskedő, illetve iparos tönkrejutásával jár, ugyanis egyrészt a háborús iorgalom csaknem felével, vagy még sokkal többel kisebb, mint a békében elért forgalom, másrészt a kereskedő, illetve iparosnak szükségletei is drágábbak, mint a békében voltak, minélfogva létét fönntartani nem képes. Ennélfogva vita tárgyát alig képezheti, hogy a helyes Ut éppen az lett volna, amit a porosz katonai hatóság elvetettet t. i. a percentuális haszonszámitás, amely a békében a szabad verseny folyamán képződött és amely ilyenképen amúgy is minimális volt. Csak az, ami ezen minimális percentuális hasznot felülmúlja, tekinthető tisztességtelen háborús nyereségnek. " A két vélemény eléggé élénken bizonyítja, mennyire nem tiszta a felfogás e kérdés körül. Amikor tehát ezen gondolkodunk, ott kell kezdenünk, hogy vájjon mi okozta az eltérést a békében vett nyereségek és a háborúban számított haszonráták között? Vájjon beszéltünk volna „háborús nyereség"-röl, ha az előbbi kérdésben foglalt okok elő nem állanak ? De azon is gondolkodhatunk, hogy vájjon mi rejlik a porosz haszonráta megállapítás mögött, nem-é lenne okos dolog magunknak is rátérni arra az útra? A békés és háborús haszonráta között levő különbséget az élelem megdrágulása okozta. Nem titok, hogy legelőször a termények ára emeltetett fel 100—150%-al. Ezt követte a husnemüek árának emelkedése. Ezek nyomán, mindenkinek józan belátása szerint emelkednie kellett a munkabéreknek, következésképen drágulván minden élelmi cikk, az ipari és kereskedelmi üzemtulajdonosok megélhetése is kedvezőtlenebb viszonyok közé kerülvén, a haszonráta is nőtt. Nem teszem tűzbe a kezemet azért, hogy mindezek a növekedések arányosak és helyesen számítottak voltak-e, avagy csak amolyan „szemmértékre" voltak-e alapítva a pontos számítások. ? Az is kérdéses, hogy mi jogon emelkedett a raktáron volt portékák haszonrátája? Erre ugyan azt lehet felelni, hogy a terményár emelkedések jogán. De bármeddig is kutatjuk az okokat és bármenyire is igyekeztek a merkantilisták és az agráriusok azon, hogy egymásra kenjék a drágaságért a felelősséget, minden vita vége csak az lehet, hogy a kenyér, a mindennapi kenyér drágulása idézte fel a drágaságot. A kenyér, igen a kenyér drágulása okozta a háborús nyereségeket és az a határtalan rendszertelenség, amely a háborús nyerészkedések minden útját, minden lépését iránytalanitotta. Ha tehát nem lehet tagadni, hogy az élelmiszerek drágasága okozta a háborús nyereségek fogalmát, akkor második kérdésünkre igen könnyű a felelet, az t. i. hogy ha az előbbiről nem lett volna szó, ugy akkor a háborús nyereségekről sem kellene ma beszélnünk. Ámde benne vagyunk a drágaságban. A drágaságot vissza kell fejlesztenünk, amint ezt „Az uj termés ára" cimü cikkemben kifejtettem. Ugyanott szólottam már arról, hogy az árleszállításokat nem kerülhetjük el, bármint is erőlködnénk ellene. Ebből folyólag hiszem, hogy a németek már az árak visszafejlesztésére irányulólag hozták azt a rendeletet, amely a tisztességes haszonról szól. Ennek a rendeletnek mögötte tehát az rejlik — igen szerény véleményem ezerint, — hogy a poroszok ezen az uton kívánják a háborús gazdasági életből a békés gazdasági életbe átvinni a német gazdasági életet. Ha elolvassuk Naumatm Frigyes-nek még a mult év áprilisában „Középeurópa" címmel megírt könyvét, ebben a könyvben a háborús állapotból a békésbe való átmenetre vonatkozólag, jóslásnak mondható kijelentést találunk a következőkben: „Föltehető azután, hogy a háború után minden téren óriási áremelkedés fog beállani, ugy, hogy az állam a fontos szükségleti cikkek törvényes ármaximálását csak pénzáldozatokkal fogja fenntarthatni." Naumann bizonyára jobban tudja mint mi, hogy miért gondolta az óriási áremelkedést bekövetkezhetőnek. Annyit azonban talán mégis meglehet állapítani, hogy az említett német rendelettel, épen a jóslat ellenkezője látszik kialakulóban lenni. De Naumann is előrelátja a normális viszonyok helyreálltát, csupán a terminust teszi háttább. Pedig az volna a helyes, ha a békével együtt a gazdasági nyugvópont is eléretnék. Hihető, hogy a német rendelet is ide céloz, a „tisztességes haszon" fogalma ebben az értelemben, — helyesnek mondható. Ha összehasonlítást tennénk a német és a magyar gazdasági viszonyok között, azt találnók, hogy Németországban a legtöbb ár kisebb mint nálunk. De még Ausztriában is alacsonyabbak az árak jóval, mint nálunk. Okok után ne kutassunk, szűrjük le azonban azt az igazságot, hogy olyan viszonyok mellett, mint Németországban és Ausztriában is vannak, a békés árakra való áttérés sokkalta könyebb lesz, mint nálunk; ott közelebb állanak az árak a normálishoz, mint itt. Ott ilyenek a fogalmak a tisztességes haszonról. Ebből a nézőpontból nekik van igazuk! Ott jobban féken tartották az árakat, azok nem ficánkolhattak annyira korlátlanul, mint itt nálunk. Nekünk tehát kettőzött, vagy még többszörös figyelemmel kellene lennünk, hogy az átmenetet simává tegyük. A nemzetközi forgalomba bele kell sodródnunk; hiszen talán a fegyveres béke első feltételeinek egyike lesz a gazdasági béke is. Rendkívül széles perspektíva nyilik e kérdések fejtegetése kapcsán. Meggyőződésem az, hogy az árakat le kell szállítani, a békébe átmenetet simává kell tenni; ha ez másként nem menne, ugy a hadiköltségek terhére is. Be itt az ideje, hogy e gondolatokkal megbarátkozzunk, bármily fájdalmasak is azok!! Nekem, a magas árak fájnak nagyon! — Nagyon !! Pisszer János. Kisvasúti menetrend. Bessenyei-térről indul: Délelőtt 630*, 734, 807, 900. i()00, 1100. Délután 1215*, 115, 230, 300, 410, 510. Este 600*, 700, 720, 815, 930 Sóstógyógyfürdőről indul: Délelőtt 602, 724*, 809, Q30, 1130. Délután 1250*, 1250, 208, 330, 410, 430, 530. Este 632*, 720, 751, 8^0, 1000. A vastagabb betűkkel nyomatott idő adatok távolsági vonatokra vonatkoznak, a csillaggal jelölt vonatok a Szőlőtelep-hegyközségig, illetve onnan közlekednek. Eli terhel e felelősség ? Ki felelős a világháborúért? Ez a kérdés ma éppen úgy napirenden van, mint volt ezelőtt két esztendővel s ha valamiről, úgy erről fognak igazán sokat elmélkedni és irni háború után. A történettudósok követelik maguknak a szakértői tekintélyt az ilyen kérdésekben azon a cimen, hogy ök a tudomány képviselői s mint olyanok szükségképen pártatlanok, részrehajlatlanok. Azonban volt egyszer egy történetíró, úgyhivták hogy Friedrich Schiller, aki történettudósi kötelességeit oly komolyan vette, hogy jenai egyetemi tanár korában a költészetet csak mellékfoglalkozásként művelte, pedig hát — miként a gyengébbek is tudják — tulajdonképen a szó legnemesebb és legmagasztosabb értelmében költőnek született. Költőnek abból a kiváltságos igazi költői rendből, amelynek tagjai nem azért neveztetnek költőknek, mivelhogy igazi vagy tettetett érzelmeiket, valóságból vagy képzeletből merített elbeszéléseiket verses alakban, vagy legalább is szép prózában adják elő, hanem azért, mert lelkük a legérzékenyebb mérleg az erkölcsi értékek felbecsülésére, mert a visszásságok, ferdeségek,® igazságtalanságok egész óceánjából is kitudják (halászni a pár szemnyi igaz gyöngyöt, amely benne hánykolódik ; s viszont a legnagyobb fényben is meglátják a legparányibb árnyakat. És Schiller a harmincéves háború történetében gyönyörűen fejtette ki, hogy Wallensteinnek a neve azért lett gyűlöletes majdnem az egész világ előtt, mert közel kétszáz esztendeig csak győztes ellenfelei irtak róla. Kétségtelenül igy lesz ez a mi háborúnkkal is. Miként ma, úgy az elkövetkezendő béke korszakában is egészen más lesz a háború okainak, lefolyásának beállítása ellenségeinknél, mint minálunk. Az ember szinte szédül, ha elgondolja, milyen lehetetlen feladatot vállal magára az a jóhiszemű történetíró, aki a háborús emlékiratokból és diplomáciai adatokból próbálja majd tisztázni a világháborii megindításáért, a lefolyása alatt oly rettenetes méreteket öltött embertelenségekért való felelősséget. Mert miként a múlt háborúit illetőleg történt, úgy lesz ezzel is: perdöntő jellegű adatok is fognak részben hiányozni, részben egymásnak ellentmondani. Azonban, reméljük, megmaradnak és nem fognak elhomályosittatni azok a tények, amelyek a tiszta és pártatlan előtt már ma világossá teszik az egész helyzetet. Az egyik oldalon az óriási túlsúly pénz és lélekszám dolgában egy olyan hatalmi csoportulás részéről, mely már a háború kitörése előtt évekkel együtt volt és nem csak a felől volt teljesen tisztában, hogy tagjai egymás iránt mire kötelezték magukat, hanem azzal is, hogy a megtámadandó ^kisebbség a háború folyamán el fog áruitatni a szövetségébe tartozó egyik állam részéről. Bajosan fogja józan ember valaha elhinni, hogy Németország és Ausztria-Magyarország kereshették volna az alkalmat arra, hogy egyszerre szálljanak harcba úgyszólván az egész világgal. Ott van azután az a tény, hogy ellenségeink a háború kitörésekor ép úgy mint most, az orosz támadás részleges sikereinek idejében, „az ellenség megsemmisitéséről" irnak és szónokolnak egész hivatalosan. Az ellenséget legyőzni, békére kényszeríteni minden harcoló félnek célja, az természetes ; de megsemmisítés, a föld színéről való eltörlés olyan háborús célok, amilyenekkel még Xerxes sem indult Görögország ellen. Ö csak meghódítani akarta Görögországot s nem kiirtani a görögséget, amely oly sok borsot tört volt a perzsa királyok orra alá. Vagy üres fogalom az emberiség és igazság, vagy nem. Ha nem üres fogalom, úgy az ellenség megsammisitése ép oly barbár, alávaló gondolat, mint a jóbarát elárulása.