Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)
1916-03-16 / 21. szám
Nyíregyháza, 1916. március 16. Csütörtök XXXVII. évfolyam, 21. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán él szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Felóvre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. SzertfesiEtÓ^ég ós Kiadóhivatal t SZÉCHíUVI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 13S. POSTACHEOUE 2966«. Kéziratokat nem adunk vissza. • . *• ' • « m ii —r— —^ Hirdetése* árssUMU iz«iiat iz&raittatsait. Legolcsóbb hírdeM* 1 X Hivatalos hirdeiéMk »or» 10 I. A nyltttér toronként 80 f Apii> hfrdotíaok tO aaólg 1 R. minden további 8*6 5 HlMtr. Vastag bfitöv»l is«ddtt fcáuzsresen számit. A márciusi ifjúság. A magyar tavasznak legszebbik virága március tizenötödike, szabadságunk újjászületésének napja; s március tizenötödikének legigazabb megtestesülése nemzetünk legszebb reményfakasztó tavasza, a lelkes ifjúság. Mindnyájunk lelke megifjúl e nagy nap évforduióján, mintha meg se érezné a gyorsan múló időnek változó viszontagságait; s mig egyfelől örök hálával tekint a múltra, másfelől törhetetlen bizalommal pillant a jövőbe. A márciusi ifjúság mert akarni akkor, amikor másokban csak a vágyak lobogtak; tudott talpra állani akkor, amikor mások tétován ingadoztak; kész volt mindent kockára tenni akkor, amikor mások mindent féltettek. Ez az ő nagy érdemük, ez a mi nagy dicsőségünk. Vér nélkül ment végbe a forradalom első napja; bűn nem terheli, szenny nem csúfítja a szabadság, egyenlőség és testvériség nemes és tiszta eszméinek bimbópattanását; a nagy nekilendülés mindenütt fölébreszté a nemzet szunnyadó életerejét. Mérhetetlen jelentőségű dolog volt ez abban az időben, akár a kezdeményezés elszántságát, akár a következmények súlyát gondoljuk el. Elavúlt intézmények megrendüllek, vastag falak meginogtak, régi bálványok megdőltek; a nemzet helyzetét, a kor szellemét, a hivatás szózatát megértő lelkek egybedobbanása végig viharzik hazánkon, s ha nem ér is el mindent, amire törekszik, teljes diadalt arat abban, hogy visszaadja nemzetünk önbizalmát, s megteremti az új élet lehetőségét. És megindúl az új élet, megmozdúlnak a tagok, megfeszül a kar. Gyanú fogadja, csel leselkedik rá, ostor korbácsolja, vérözön kiséri. Célja boldogság, útja szenvedés, jutalma bilincs. Bilincs a kardforgató kezen, bilincs a nagyratörő lelken ... Hosszú idők, súlyos idők, felejteni való idők! Aztán felszáradtak a könnyek, elhaltak sóhajok; ifjúvá serdült a gyermek, férfiúvá izmosodott az ifjú. Nemzedékek mentek el, új nemzedékek jöttek; a világosság erőt vett a sötétségen, az élet diadalmaskodott a halálon. Megkezdődött a munka, a nemzetfenntartó küzdelem. Fokról-fokra, lépésről-lépésre, az egészséges haladás és természetes fejlődés útján érvényesítettük erőnket, gyüjtöttük nemzeti kincseinket, fáradoztunk szebb jövőnk biztosításán. Tapasztalataink nem mindig voltak kellemesek; sokat reméltünk, sokat csalódtunk. De minden évforduló hangosan emlékeztetett arra, hogy ami csorbája van a szabadságnak, ami tökéletlensége az egyen lőségnek, ami hiányossága a testvériségnek, mindazt megjavítani, kiegészíteni és pótolni igyekezzünk. A márciusi ifjúságra gondoltunk, példájokból erőt merítettünk, emlékük hatása alatt emelkedni próbáltunk. Ez az ő dicsőségük, ez a mi kötelességünk. És most, másfél emberöltő után, amikor vetésük már-már kalászba kezdett szökkenni, életünket akarják elvenni tőlünk. Nem azt az életet, amely a szabadság nélkül boldogtalan, nem azt az életet, amelyet széppé csak az egyenlőség és testvériség tehet, hanem magát a lét kérdésével egyenlő értékű életet... Ránk törtek a bűn minden gonoszságával, a fegyverek minden hatalmával, a számítások minden aljasságával. Mintha a pokolnak valamennyi ördöge elszabadúlt volna, hogy ellenünk rontson, feldúlja határainkat, vérbefojtsa küzdelmünket, megsemmisítse nemzetünket. Több mint másfél éve álljuk a harcot, amelyben máról holnapra lett ifjú a gyermek, férfiúvá az ifjú; húsz hónapja győzzük lelkesedéssel, kitartással, áldozattal, hogy miénk legyen a végső győzelem. Ha nem csüggedünk, nem lankadunk, meg nem törünk, a siker oroszlánrésze, a jövő boldogsága, a nemzet hálája megint és mindig a tied lesz, te nemzetünk apraját-nagyját, fiatalját-aggját, minden gyermekét ma is egy gondolatban, egy akaratban, egy cselekedetben egyesítő erő : a márciusi ifjúság lelke! Ha — «a német aranynak a birodalmi bankban a helyes — az osztrák és magyar aranynak az Osztrák-Magyar Bankban a helye! L evéltöredék. Raska, 1916. II. 16. Ismét az Ibar völgyében haladtunk. Reggel 5-kor indultunk irtózatos hidegben, mely 10 óra felé elviselhetetlenné kezdett válni. Irtózatos északi szél kerekedett, mely a sziklákon felgyűlt havat ugv vágta az emberhez, mintha lapátolták'^volna. Az éles hókristályoktól az arcom, dacára hósipkámnak, valósággal kicserepesedett. A kezem, lábam irtózatosan fázott s a hideg, metsző szél ugy járt a csontjaimon keresztül, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Már meneteltünk ebben a szörnyű időben 15 km-t anélkül, hogy egy rongyos viskóra akadtunk volna. Minden emberen a csüggedés vett erőt, s muszkáimat kardlapozni kellett, hogy le ne üljenek. Mert, aki leül, az halott — az többé fel nem kell, megfagy! Soha még ilyen hideget át nem éltem, becsültem 25—30 fokra. Na dehát ez semmi! Most jön a dolognak a rémesebb része. Nyolcszáz méter magas szikla hegyek közt haladtunk egy másfélméter uton, ugy, miként tegnap. Jobbról emelkedik irtózatos meredeken a szikla hegység, balról pedig 100—150 méter mélységben az Ibar folyik, illetőleg vágtat most, mintha meg volna őrülve. Kisértetiesen zug, morog, s az uszó jégtáblákat irtózatos zajjal és erővel csapkodja a szikla falakhoz. Ott, ahol a kanyarulatoknál 5—6 méter magasra feltorlódnak a jégtáblák — ott aztán van miben gyönyörködni. Lovak hullái összekeverve emberi holttestekkel kővé fagyva, összepréselve! Ugy látszik azonban, hogy ezek a förtelmes hullák az Ibarnak féltett kincsei. Nem szereti őket mutogatni! Jön egy hatalmas áradat zajló jégtáblákkal, s egyszerre maga alá temet jégtorlaszt, embert, lovat. Borzalmasan és félelmesen szép ennek az őrülten tomboló folyónak vad játéka. Az ember fél, borzad tőle s még sem tudja róla levenni a szemét. Egész uton ezt néztem volna, mint emeli ki a hullákat medréből, s mint rejti cl őket ismét féltve a zajló jégtáblák alá, — ha nem kellett volna saját s embereim éleiére vigyáznom. Az úttól jobbra emelkedő szikla falról az irtózan dühöngő szél, mmzsás kőgörgeteket hengerített alá az útra lépten-nyomon, óriási erővel, rajjal, gyorsasággal s zuhantak le az Ibarba. — Láttam és felismertem első pillanatban, hogy ember halál nélkül ezt megúszni nem lehet — ha megállok és nem mozdulok tovább, annál kevésbbé! Magamat nem féltettem! Biztos voltam éberségem és ügyességemben; ellenben az agyonfagyott és agyonfáradt muszkáimat féltettem nagyon. Libasorba. 10—15 lépés térközzel meneteltettem őket, az őröket közibük állítottam, azzal a paranccsal, hogy amelyik lemeri venni a szemét a szikla falról, azt azonnal kardlapozzák! Szörnyű menetelés volt. Rettegni ugy a magam, mint lovaim, marháim és embereim életéért, szembenézni a folytonosan nyitott szemmel az irtózatosan dühöngő széllel és éles hókristályokkal, a szük és rossz uton futni, félre ugrani, meg-megáüni a zuhanó kőgörgetegekhez alkalmazkodva lépten-nyomon, őrületes mulatság volt, mondhatom! Négy órát meneteltünk igy, embert felülmúló erőfeszitéssel, a mikor jön hátulról a jelentés, hogy egy foglyot a lezuhanó kő agyonvágott. Megtörtént, amitől féltem, még csoda, hogy. 4 órával később és hogy Csak egyet. Most aztán meg kellett állni — temetni! Nem volt lelkem a szerencsétlent az Ibarba dobni. — Megállottam tehát az egész századdal. Alig álltam 2 percet, egy málhás lovamat lapitott agyon egy kődarab s a következő pillanatban egy. tinómat. Lehetetlen maradni. Ponyvába tétettem a hullát, s elrendeltem a menetet. Az idő még förtelmesebbé váltott. A szél a szük völgyben iivöltett, jajgatott, sirt, az Ibar zúgott, morgott, a kövek dübörögtek, jobbra-balra félelmetesen. Az uton már — különösen a kanyarulatoknál bokán felül ért a hó, mit a szél
