Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-11-25 / 94. szám

93-ik szám. JNTÍOTIDÉK: 1915, november 21. 3 lom annyira elvonja gazdaságuk intenzív irányításából és egyébb, nagy utánjárást igénylő ügyeik vezetésétől, hogy a saját akaratukon kivül szerzett, illetőleg a hazától áldozatul kívánt C3aládfentartó nemlétében keletkezett bonyolult ügyeiket nagy fáradtsággal és még nagyobb költséggel tudnák csak rendezni, mi pedig a család existencialis érdekeit veszélyeztethetné. Ezek kikerülése, illetőleg megakadályozása végett kívánatos volna valamply állami, vagy törvényhatósági, népjóléti, társadalmi intézmény létesítése, mely a fennti ügyekben tanácscsal, útmutatással és támogatással szolgálna az arra szorult é3 érdemes hozzáfordulóknak. Legcélszerűbb lenne azonban e cél megvalósítására a jelenleg müködö ,Hadbavonultak pártfogó irodája" megfelelően átalakított, elnevezett szervezettel és hatáskörrel. Szóljanak hozzá azok, akiknek hatalmukban és módjukban áll, hogy az e fajta kérdésekről intézkedjenek. Gesztelyi Nagy László. Elia Spakovszky. — Egy bonvéd naplójából. — A szőke Tisza kanyargós folyását láthattuk a szegedi felsőkereskedelmi iskola helyiségeiben berendezett ,K. u. k. Reservespital Gruppé No. IV." utcára néző, egyik emeleti szobájából. A folyam zavaros vizét az éppen vásározó Szeged forgalmas hajójáratai fodrozták, s az Újszegedre átvezető hatalmas vashídon állandóan nyüzsgött az emberek sokasága és élénken csilingeltek az át- és visszasiető villamos vonatok. Közvetlen a kórházi épület alatt, csinos park feküdt, délutánonként telve sétálókkal és játszó gyermekekkel, melyeknek hangos kacaja túlmuzsikálta az alkonyati vidám katonazenet. Esténkint a parkból hazatérők zajos csevegése beleolvadt a szomszéd kávéház cigány hegedűinek édes bús nótáiba, miközben az Eifel által épített, híres szegedi vasúti hidat vizsgáló őrszemek reflektorának fénye a cikkázó villám minden síínével ragyogott a hömpölygő folyam hullámos felületén s megvilágította a halászbárkák, uszodák és rakparti hajók himbálódzó sötét tömegeit. Elia Spakovszkyt, a 23 éves oroszt, a délelőtti órákban, a gyakorlótérről ruganyosan hazatérő bakák nótája minden nap az ablakhoz vonzotta. Aztán ott maradt továbbra is az ablak mellett. Belebámult szótlanul, némán az előtte ismeretlen, idegen világba és nézte az életet. Nézte a kurjongva daloló bakákat, a Tiszát, a járókelőket. Délután a jatszógyermekek futkározásában gyönyörködött. Este pedig hallgatta a katonazenekar, majd meg a ciganybanda muzsikáját. És mikor a reflektor fényétől a Tisza ragyogó hullámain elkáprázott a szeme, megtörölgette és lefeküdt aludni. Ez volt az ő rendes programmja, melyet egy napon egyszerre megzavartam. Oda mentem hozzá. Nehezen, ahogy tudtam, beszélni kezdtem vele, egy kicsit szlávul, egy kicsit németül. Megértettük egymást. Megtudtam, hogy géplakatos, hogy szer vezett munkás és, hogy Szebasztopolban dol gozott éveken át. Beszéltünk az orosz szellemóriásokról, Tolsztojrol, Turgenyevről, meg a többiekről. Majd félve kérdezte tőlem, hogy ismerem e Gorkijt? És örült, hogy ismerem, mert az az ő bálványozott írója. Pár nap után teljesen tisztában voltunk egymással és igyekeztünk ahogy úgy kicserélni gondolatainkat. Elfelejtettem, hogy katona vagyok és a sebesült-fogoly Spakovszkyt megszerettem. A lelke szép volt nagyon ennek a dúrva kezű, szőke, kékszemű fiúnak. Nagy eszmék, nagy célok álma és vágya égette szívét és agyát. Nem orosz volt, hanem orosz proletár. Ismerte Marxot, Bebelt, meg a többi germánt, akik nagyok lettek, és nem gyűlölte őket. Egyszer egy délelőtt, épp akkor mentem beszélgetni hozzá, mikor a hazamenő, nóiázó honvédeket nézte. Láttam, hogy a gipszbe tett jobb karját tartó háromszögű kendőnek egy kicsi részét szemeihez emelte és megtörölte vele mind a kettőt. Mikor észre vett, elvörösödött és azt mondta „nagyon szépen dalolnak." Akkor abba hagytuk. Nem beszéltünk to vább. Délulán hozzám jött és diskurálni kezdtünk. Volt a szomszéd teremben egy zsolnai takács, ki jól beszélt tótul, magyarul. Ezt előkerítettem tolmácsnak, hogy jobban boldogul junk. És Spakovszky kiöntötte szíve minden érzését. A szabadságért, jobb jövőért rajongó ember á'szelleműlve, extázisba jött és háborgó lelke felindulásában arcizmai szinte remegtek, mikor a vérről, gyászról, szenvedésről és cárizmusról beszélt. Elmondta, hogy a Jekatiero no szlavszki guberniban élő 60 esztendős apjinak és 50 éves édes anyjának gyámolitója volt, mikor a 134-ik gyalogos ezredbe katonának vitték. És most nyomorultul, fogoly kenyéren, megalázkodva kell élnie — és csak néznie lehet az életet, a szabadon jövő menő emberek seregét, gyermekek játékát, mindent, mindent . . . Elmondta, hogy a muzsika hangja mellett állandóan hallja az ágyuk dörgését, fegyverek ropogását ; s a sélálok kacaját elnyomják benne a halálhörgés hallásának viziói. Befejezte aztán azt is, amit delelőtt akkor mondott, amikor megleptem és abba hagyott: „A bakákat minden nap látom, minden nap hallom a nótájukat. Hany baka van ott, akiket dalolni hallok ma, holnap, holnapután — és nemsokára néma marad majd dalos ajakuk." Azt mondtam erre neki, ne törődjön velük, hiszen azok magvarok ő szemeit reám meresztve válaszolt: emberek! . . . Ez volt a diskurzus befejezése. Nemsokára felhangzott a térről kórtermünkbe a katonazene. Majd besötétedett és kigyulladtak a lám pák. A kávéházi cigányok szárazfá iának méla hangjait hallgatva ismételgettem Spakovszky délután mondott szavait, melyek állandó-n fülembe csengve összefolytak lelkemben a bús muzsikaszóval. És hallani véltem en is a muzsika mellett az ágyuknak, a fegyvereknek gyilkos dörrenését. Az ablakra könyökölve, hangtalanúl néztem a hömpölygő Tisza reflektortól bevilágít ott csillanó, fodros felületét . . . Lent a parkban emberek jártak, nevetgéltek. Én meg csak néztem . . . nézten az életet ugy mint Spokovszky szokta minden este. Mikor pedig a reflektor fényetői elkáprázott a szemem, megtöröltem en is — és ket könnycsepp olt maradt a puha kendő egyik sarkában. Talán Spakovszky is így járt minden este. * A „K. u. k. Reservespital Gruppé No. IV."-et pár nap múlva el kellett hagynom. Spakovszkytól érzékenyen búcsúzva valtam el, mert tudtam, hogyha szembe is állította öt velünk küzdeni a zsarnok hatalom, az ő lel kében sohasem égett irántunk ellenséges érzület. ő tudja, hogy mind, akik most egymással hadakozva szemben állunk — emberek vagyunk és tudja, mi a célja az ember-nek, amely cél elérésének útján h'ladva, bekében ő maga is ott munkálkodott, ahol én és velem együtt sok más százezrek — kik a mai idők súlyos terhe alatt görnyedezve új kálváriát építünk, melyen keresztre feszíttetnek majd azok, kik letértek az igázok útjáról. K. K. — A munkaalkalmak bejelentése. A Feministák Egyesülete azzal a kéréssel fordul a társadalomnoz, legyen kegyes az összes munkaalmakat, házi- és mezei munkától — a jobb alkalmazásokig, az egyesület irodájának, — Iskola-utca 6. — bejelenteni. A társadalmi segitség nélkül nem képes az E^ye>iilet a jelentkező munkanélküli tömeget elhelyezni. AB Egy esület előre is hálás köszönetet mond az ilyen irányú támogatásért. Damjanovics Tivadar installációja. Vasárnap, e hó 21-én délelőtt folyt le a görög katholikus püspöki templomban a hajdúdorogi egyházmegye első nagy prepostjanak installációja. Az uj nagyprépost, bár városunkban kevés idő óta lakik, egyike azoknak az izig-vérig való magyar papoknak, kiket csak szeretni lehet. Eddigi működésében mindenütt rokonszenvessé tudta magát tenni nemcsak hívei és paptársai köreben, hanem a másvallásuak közölt is. Mint amerikai missiólelkész, valóságos atyja és jóltevője volt az Amerikába szakadt magyarságnak, kik ügyes-bajos dolgaikban szivesen fordultak hozzá. Templomok épitése, iskolák alapítása, szervezése fűződik minden helyhez, hol valaha működött. A királyi kegy már egy évvel ezelőtt kitüntette, amikor olvasó kanonokjává lett a a hajdudorogi egyházmegye első székeskáptalanjának. Hogy mennyire bevált s uj méltóságában mennyire kiérdemelte az illetékes körök elismerését, annak bizonysága volt a vasárnap teljes csendben lefolyt installáció. Egy rövid évi működés után az eddig betöltetlen hagyott nagypréposti stallumot adta neki a királyi kegy. Az installációt maga a püspök végezte, reggel 9órakor a parokiális mise előtt. Az uj nagyprépost es az egyidejűleg szintén előléptetett két kanonok Bányay Jenő és Mitrovics Elek aranyszövésü egyházi diszben a templomajtoig eléje jöttek a bevonuló püspöknek. A püspök kit titkárja Melles Győz.ő irodaigazgato kisért a templomajtóban violaszín templomi diszt öltött s koronaval és pásztorbottal a püspöki trónushoz ment, honnan a népre áldást adott. Ezután Melles irodaigazgato felolvasta a Damjanovics nagypréposti kinevezését és a kanonokok elöiéptetesét tartalmazó királyi adományleveleket, melyeket a nep allva hallgatott meg. Ezekután a három főpap letette az előirt esküt. Eskütétel utan a püspök néhány percig tartó beszedben, — melyben az egyházmegyéhez való viszonyukat s kötelmeiket jellemezte — az újonnan kinevezett nagyprépostot és az előlépett kanonokokat installáltaknas jelentette ki. Mijd ismét áldást adott s kivonult a templomból, mire a rendes mise vette kezdetét. A nyomorgó diákokért. Beöthy Z^olt, a budapesti egyetem ezidei rekt >ra, megrázó szavakban emlekezett meg megnyitó beszédében a szegény, ehező diákokról. Hiszen a háborús körülmények a társadalom minden réteget súlyosan érintették, de mégis a legtöbbet szenved a szellemi munkából elő középosztály, amelynek alig van keres.te, vagy a bekes viszonyokhoz mért fizetése sehogy sem elég a rettenetes drágaság okozta kiadások fedezésére. Még nyomasztóbb azonban a helyzete azoknak, akik arra készülnek, hogy szellemi munkával keresik meg majd kenyerüket. Nem titok, sőt sajnos nagyon is nyilvános, hogy a hadba nem vonult egyetemi ifjúság nagy része nyomorog, éhezik és rettenetes küzdelmet folytat a legegyszerűbb megélhetésért. Az érettsegizett ifjú feljön a vidékről a székesfővárosba, hogy itt egyetemre járva tanúljon és készüljön az élet nagy küzdelmére, a haza és a társadalom javára szogáló munkára. Szüleitől pénzt alig kap, vagy csak oly keveset, amiből épen az első betekben megél| het. Mindegyik arra számit, hogy a nagyváros-