Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-11-07 / 89. szám

Nyíregyháza, 1915. november 11. Csütörtök XXXVI. évfolyam, 90. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre S K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 139. POSTACHEQUE 29558. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számíttatnak. Legolcsóbb hirdetM 1 K. Hivatalos hirdetések sora 90 f. A nyilttér soronként 80 f Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Gyengeség jelei. A háború tizenhatodik hónapjának elején vagyunk, térbeli helyzetünk pedig az, hogy mig a háború kitörésekor Németország és Ausztria-Magyarország magukbau küzdöttek a túlnyomó számban levő ellenségeinkkel, előbb Törökország, majd legutóbb Bolgárország csatlakozásával gyarapodott a központi hatalmak ereje. Igaz, közben ellenségeink tábora is megszaporodott Itáliával, de ezzel szemben viszont egész országokra való értékes területeket hódítottunk el ellenségeinktől. A háborúnak ilyen stádiumában alakilódik át a francia köztársaság kormánya s az uj miniszterelnök, Briand, kiáll szónokolni a francia tőrvényhozás elé s úgy beszél, mintha a háború eleje óta minden úgy történt volna, ahogyan az entente kívánta. Briand szerint Szerbia ellen való támadó fellépésünk nem egyéb, mint leleplezése a többi harctereken nyilvánvalóvá lett tehetetlenségünknek, s hogy Németországban az elernyedés, gyengülés jelei kezdenek mutatkozni. Igazán csudálatos természetet adott a gondviselés a francia népnek és vezéreinek. Subiectivításuk valósággal gyerekes. Ahogy a gyermek valóságos paripának érzi és tudja a maga nád paripáját, s mikor tulajdonképen maga vágtat, prüszköl, ugrál és toporzékol, paripáját képzeli szilajnak, megfékezhetetlennek: úgy van Briand úr is. Nem lát egyebet, mint azt, amit egy mai vezető francia államférfiunak tényleg jó volna elérnie, hogy a saját fejét s a nemzet becsületét megmentse. Azzal ellenben, hogy mindez csak elképzelt dolog s a valóság mindennek ellenkezőjét mutatja, nem bíbelődik, nem törődik. Briand ur csak annyit gondol el egyszerre eszével, hogy jó volna, ha a német nemzet nem birná tovább a harcot; a másik pillanatban már átveszi szerepét a gallus fantázia és megállapítja, hogy a német nemzet már lankad, már roskadozik s mint igazi francia fantáziához illik, megcselekszi mindezt, a nélkül, hogy a térképre tekintene, anélkül, hogy ügyet is vetne arra, hol állanak szemben egymással németek és franciák, hány francia offenzíva fulladt már vérbe, bár minden támadás megkezdése előtt maga a francia fővezér állapította meg hivatalosan a francia és angol hadak háromszoros, sőt négyszeres számbeli fölényét. Az ilyen fantasztákkal természetesen nem lehet vitatkozni; de arra nincs is semmi szükség. Nekünk jó az elsősorban, ha ellenségeink olyan elfogultak, hogy a valóságot nem képesek látni. Jól esik továbbá megállapítanunk azt, hogy mi igenis a valóságban látjuk ellenségeink gyengülését, ernyedését. Ha mi ígértük volna oda Ciprus szigetét Görögországnak, akkor a franciák és angolok mulathatnának rajtunk, de Anglia maga igérte óda egy kis segítség fejében. Hát nem gyengeség az, mikor segítséget keresünk mindenhol és minden áron, még öncsonkítás árán is. Avagy talán a duzzadó erő cselekedetének minősítsük azt, hogy Oroszország Besszarábiát kínálja Romániának, ugyancsak segítség fejében, s hogy Franciaországból azért nem kapott Szerbia kellő időben segítséget, mert a francia hadvezetőség félt attól, hogy a keletfranciaországi frontot gyengítse ? Csak vágtasson Briand ur szilajnádparipán s szónokoljon a béke ellen, amennyire neki jól esik, el fog azért jönni a béke, de nem az a béke, amit ő francia békének nevezett, hanem olyan béke, amelyet se franciák se angolok nem zavarhatnak többé. A rokkantkérdés megoldása. Irta: Dr. Battlay Dezső. Kezünkbe került Krassó-Szörény vármegye alispánjának előterjesztése a törvényhatósági közgyűléshez, — és kezünkbe került a közgyűlésnek erre hozott lélekemelő határozata. Üdvözöljük az alispánt, akié az eszme, s üdvözöljük a vármegye közönségét, amelyé az eszme megtestülésének érdeme. Nagy horderejű esemény ez! Az első percben teljesen át se érezhető. A rokkantkérdés teljes megoldása ez — a társadalom által. Az által a magyar társadalom által, melynek ez becsületbeli kötelessége volt. Reájöllűnk végre, hogy rokkantjaink nem csak a hazát védték emberfeletti harcaikban, de védték egyúttal a magyar társadalmat is — védtek minket is — saját életük, saját testi épségük feláldozásE

1 írán is. A kormány már megtette és meg fogja tenni a maga kötelességét, — amennyire az ország gazdasági helyzete megengedi. Tovább azonban nem mehet. De, .tudjuk a múltból, hogy amit az állam nyújthatott, arra volt legfeljebb elegendő, hogy a rokkantak életüket nyomorúságosan, mások alamizsnája mellett eltengethessék". „A mult idők háborúi pedig nem követeltek annyi áldozatot, mint a mostani, ugy hogy eleve látjuk annak lehetetlenségét, hogy az állam segítsége olyan legyen, amely teljesen biztosítja a nyugodt megélhetést." Pedig rokkantjaink ezt legalább is megérdemlik. A magyar társadalom becsületbeli kötelessége, hogy az állami segélyhez hozzáadja azt a pluszt, mely szükséges, hogy a mi rokkantjaink abba a gondtalan, nyugodt anyagi helyzetbe kerülhessenek, amely megengedi, hogy minden keserűség, minden panasz nélkül, büszkén, önérzettel gondolhassanak vissza a nagy harcokra, nélkülözésekre, szenvedésekre, — saját rokkantságukra. A megindult társadalmi mozgalmaknak néhol egyenesen elkápráztató eredménye a tanúbizonyság amellett, hogy társadalmunk felfogta ezt a szocíilis, egyben nemzeti és hazafiúi kötelességet, s kész lelkes adományaival lelket, melegséget, szeretetet önteni az állami akcióba. De eddig még nem az egész társadalom mozdult meg. A nagylelkű adakozók mellett akadtak még egyesek, főleg a falvakban, akik szükkeblüségből, s szent kötelességük felreértése miatt még mindig nem rótták le rokkantjaink iránt önkénytes háláikat. Hogy ezek is kénytelenek legyenek leróni hálájuk adóját, azt célozza Krassó-Szörény vármegye alispánja, és ezt valósítja meg a közgyűlési határozat azáltal, hogy 50 évre 1Vj% pótadót vet ki polgáraira, azokra, akik e célra már áldoztak, s azokra is, — s ez a fontos — akik a társadalom nemes felbuzdulásától magukat ridegen távol akarták tartani. Még csak ebben az egy vármegyében valósittatott meg az eszme. De hisszük, hogy nemsokára utánzásra talál a példa a többiben is. A gondolat oly szép, hogy megérdemli a követést. S hogy a nemes példa hivó szava szerte hangozhasson az egész országban, ezért irtuk e szerény pár sort. A fa. Hetek, sőt hónapok óta állandó panasz tárgyát képezi a mindjobban fokozodó fahiány, mély egyre érezhetőbben sújtja a város közöDségét. A panasz tárgya az, hogy egyrészt nincsen elegendő készlet, másrészt oly hallatlanul magas árban kerül a meglévő famennyiség forgalomba, mely immár csak a legvagyonosabb emberek számára teszi lehetővé azt a költséges fényűzést, hogy a mindjobban érezhető hidegben otthonukat meleggé, barátságossá tehessék. Határozott tudomásunk van arról, hogy még a folyó év nyarán a város polgármestere megtette mindazon szükséges intézkedéseket, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy a közönség tüzelőanyag szükségletét biztosítsák. Tudomásunk van arról is, hogy a polgármester nem áilott meg a kezdet utján, hanem minden erejével arra törekedett, hogy a mindjobban jelentkező szükséglet kielégítését siettesse. Ha a polgármester ebbeli törekvésének mindezideig nincs meg a maga remélt és kellő sikere ennek oka nem az ő buzgóságában, hanem egyrészt a körülményekben, másrészt abban leli magyarázatát, hogy a háború utolsó hónapjaiban egyes lelketlen emberek minden, szeméremérzetet félredobva arra törekesznekó hogy amár végéhez közeledő háborúnak utols napjaiban biztosítsák maguk számára azt a jogtalan hasznot és vagyoni gyarapodást, amelynek jogi meghatározását a büntető tőrvénykönyv egész fejezetekben adja meg. Korántsem vonatkozik ez a panaszunk az itteni kereskedőkre. A fahiány előidézésében épen ugy részes a termelő, mint a közvetítő kereskedelem, amely arra törekszik, hogy a készletek visszatartásával a szükséglet mértékét a lehetőségig fokozza, s ezáltal az emelkedő ártendenciát s azt, hogy a közönség bármi áron is kénytelen legyen tüzelőanyag szükségletét kielégíteni, kikényszeritse. Emellett azonban a mi kereskedőink sem teljesen ártatlanok. Hibásak elsősorban azért, mert nem gondoskodtak kellő időben, kellő mennyiségű készlet beszerzéséről és leszállításáról, annak dacára, hogy írásbeli bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy ők a szükséglet kielégítését nemcsak vállalták, de azt is állították, hogy még a nyár folyamán tényleg oly készletet raktároztak össze, amely a fahiány bekövetkezését ki fogja zárni. Hibásak továbbá abban, hogy még mindég nem gyakorolnak elegendő felügyeletet és ellenőrzést arra, hogy a közönség által megvásárolt fa tényleg olyan mennyiségben vagy súlyban juthasson a vásárló közönséghez, mint a mily mennyiségért vagy súlyért a vevő becsületesen megfizetett. Ugyancsak írásbeli bizonyítékok vannak arról, hogy a fakereskedők akkor, amidőn arról