Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-09-30 / 78. szám

78-ik szám. jsfrírvidék. 1915. szeptember 29 5 — Hadifoglyok részére pénzküldemények: A Nyírvidéki takarékpénztár részvénytársaság igazgatósága értesiti a t. közönséget, hogy intézete (Vay Adám-utca 7 szám) az összes ellenséges államokban internált hadifoglyok részére készséggel eszközöl átutalásokat, illetve továbbit pénzküldeményeket és pedig oly feltétel mellett, hogy csak a felmerülendő dij és esetleges egyébb kiadásokat számítja fel és ezt is csak önköltségben. 228-3-1 Talán ? .., i. Lakatos István kinek harminc éves koráig összes életfunkciója abban ált. hogy reggel ballábbal kelt föl és este részegen jött haza, most igy szólt az asszonyhoz: — Megyek! . . . Értetted ? ! . . . Megyek! . . — Hová mégy ? — Hová? hát akárhova ... a vonathoz . . . — Bámulni a katonákat mi? — Na persze . . . Maholnap én is az leszek, hát csak megnézhetem őket ? — No csak menj — mondta az asszony — bárcsak pakolnának fel, ozt vinnének a harctérre. Legalább tanulnál egy kis becsületet . . . Lakatos István nem sokat hederített az asszony beszédre, hanem szaladt a vasúthoz. Nem szeretett otthon tartózkodni. Valami fojtott gyűlölet kegyetlenül ü'dőzte valahányszor a feleségére nézett. Ei az asszony olyan kegyetlen volt hozzá. Már négy éve éltek együtt és mégsem voltak boldogok. Hogy miért, azt nem lehetett tudni. A szomszédok magyarázata szerint Lakatosnak az fájt, hogy az Isten nem áldotta meg gyermekkel. Pedig Lakatos Istvánnak az volt legforóbb óhaja. Már éppen azon gondolkozott, hogy fogja f^épnél hagyni az asszonyt, mikor hire jött, < ogy kitört a háború. Lakatos István agyában megvillant a mentő gondolat: elmegy katonának ! II. Mikor Lakatos István másnap reggel bódultan tántorgott hazafelé, ugy gondolta, hogy fele se tréfa a dolognak. Besoroztatja magát ő is kitesz magáért . . . Hiszen annyi barátját vitték már a tűzbe, csak ő lézengett otthon. Az asszony éppen az udvart sepregette, mikor a kapun belépett. Látszott iajta a felindulás. Egy éjszaka gyötrelmei forrtak benne ós alig várta, hogy férje megszólaljon. Majd eimondja ő a mondókáját . . . — Früstököt asszony! — kiáltotta Lakatos olyan hangon, melyből felesége rögtön felismerhette szokott haragját. Megállt a férje előtt, egy darabig komoran nézett maga elé aztán felülkerekedett benne a méreg és dacossan vágta vissza neki: — Na keed ugyan jól csinálja. Bár ment volna a fenébe a katonákkal ! . . . — No no csak ne kerteljünk annyit, itt hagyom én kendet még ma is ha kell . . . — Csak adná az Isten ! Mégis adja, csak előbb kend adja meg nekem a früstökömet . . . Ezután nem beszéltek többet . . . Lakatosné érezte hogy ez ismét egyike azon napoknak, melyek egész életét boldogtalanná teszik. Ilyenkor a némaságig hallgatott és elmerengett házasságuk szomorú történetén . . . Mért is voltak oly boldogtalanok? Hiszen házasságuk első éveiben ugy megértették egymást, olyan boldog családi életet éllek ; de mióta Pestre jöttek lakni minden megváltozott. Férje rossz társaságba keveredett. Kezdett kimaradozni és ezzel megszűnt a szeretet kapcsa közöttüe. Most is ilyenforma gondolatok foglalkoztatták. A szenvedés pedig arra ösztönözte, hogy leszámoljon a férjével. Vagy megértik egymást, vagy örökre elválnak! Férjétől való félelme visszatartotta önuralmát, elfojtotta a fájó panaszt és néhány könnycsepbe öntötte panaszos szavait. Lakitos István nem sokat hederített az asszonypityergésre. Minden gondolatát jövőjének szentelte és előre örvendett a nagyszerű diadalutnak, mikor felesége szemeláttára fogják vinni virágos vonaton. És Lakatos, aki egyébiránt nagy mester volt a szószegésben, most megtartotta szavát. Besoroztatta magát s mikor délbe ebédelni jött, kissé gúnyos kérkedéssel dicsekedett az asszonynak: — Bevettek 1 Holnap beiükkolok! Mégis legény vagyok én a talpomon! Lakatosné egykedvűen halgatta végig a szavakat azután — csupa unalomból — odavetette a férjének: — Hát csak eredj 1 Az Isten is áldjon meg! De szavaiban volt valami bánatos, valami rejtett, mely a férjnek csakhamar eszébe ötlött és azt súgta nek': ez az asszony küzd magával, ez az asszony mégis csak szeret engem. És valóban, Lakatosné küzdött saját lényével. Utóvégre is férje volt. Hátha odavész ? ... Ki lesz az eltartója? A rokonokra nem igen számithatott. Mióta feleségül ment Lakatoshoz minden összeköttetést megszüntettek vele. Még Julis huga is cserben hagyti. Ilyen körülmények között mégiscsak szerette férjét és örömmel gondolt vissza falusi életükre, amikor az élet küzdelmei közepette néhány boldog órát töltöttek egymással. Most is, hogy eljött a búcsúzás órája elfelejtett minden sérelmet s a szerető feleség képében borult az urára : — Hát csakugyan elmégy ? ! E gyöngéd kérdésre Lakatos is megváltozott. Szánakozó pillantást vetett az asszonyra. Egész valóján erőtt vet az ember és könnyes szemmel felelt az asszonynak : — Hát bizony most már el kell mennem. Az asszony zokogva boialt a válára. — Na, talán még meg is sirat ? ! Hiszen olyan rossz férj voltam. Kár azér'a sok könnycseppért. Soh' se busuljon kend talán még megjavulok mire haza kerü'öi! Többet már nem beszéltek. Lakatos könynyes szemmel ölelte magához az asszonyt, az pedig görcsösen kapaszkodott férje válába s néhány szót rebegett a fülébe, mire elváltak. Az asszony sirva borult az asztalra s mikor férje után becsapódott a kapu, egy fájó sóhaj repült el ajkból: — Talán!? . . . III. Talán ? . . . Öt hónap óta imává szövődött e fájó sóhaj és Lakatosné mindvégig bizott az urában. Hátha megjön ? . . . Hátha él még? . . . És mennyi minden megváltozott ez idő alatt. A rokonok megszelídültek. Gyakran meglátogatták. Hogyis ne ? . . . Hiszen gyermekágyban feküdt s mikor megszületett az utód, Lakátos István uram minden reménye, mindannyian komaságra pályáztak. Közbe rossz hirek is járlak. Hamis nyelvek azt sugdosták, hogy Lakatos már régen elesett, a merészebbek pedig házassági ajánlatokkal látták el az asszonyt. De az nem engedett. Akármilyen szépek, csábítóak voltak a szavak, melyekkel elhalmozták, ő megmaradt elhatározásánál s mikor már-már hajlott a szavakra, egy gondolat futott keresztül agyán: Hátha mégis él ? Hátha egy szép napon betoppan és ő . . . . a kicsi gyermek . . . mások kezében? . . . Nem, nem. Ez lehetetlen! És visszarettent még a gondolattói is. Nem, nem, becsületes asszony marad mindvégig. Inkább özvegyasszony marad. Nem is tudta másképp elképzelni. Aztán meg a férje umugy is visszajön. Ennyi szenvedés után csak boldog házas élet következhet Egy reggel Julis huga szaladt be hozzá s örvendezve, szinte kiáltva mondta: — örzse levelet kaptál a férjedtől ... Na mi az . . . talán nem is örvendsz neki, hogy olyan szomorú képet vágsz ?! — Dehogy nem örvendek! Csakhogy nincs azon csodálni való, hiszen én tudom azt, hogy egyszer majd csak kapok birt felőle! De annál nagyobb örömmel olvasta a le« velet, mely számára a boldogság kezdetét jelentette: Édes örzsém ! Megyek! . . . Most már ne kérdezd, hogy hova. Haza megyek ! Egyenesen hozzád drágám ! A hiboru nagyon jó embert faragott belőlem. Itt a kórházban is annyira szeretnek, hogy alig birok tőlük megmenekedni . . . Hát mit gondolsz, hogyan sebesültem meg? Egész egyszerűen történt . . . Két nap óta harcoltunk az oroszokkal. Az átkozottak annyian voltak, hogy alig birtuk keresztültörni a sereg egyik oldalát, amit az urak ugy neveznek, hogy jobbszárny. A kapitány ekkor megparancsolta, hogy támadjuk meg őket utóljára. ö maga adott példát a hősiességre . . . Mint az eke elől elszabadult lovak, ugy rohantunk a tengernyi népnek és ekkor vettük észre, hogy milyen kemény dióba vágtuk a fejszénket. E*y huszárra husz kozák is jutóit ... A kapitányra egyszerre hárman is szaladtak. Segítségére mentem. Ekkor az egyik felém fordította lándzsáját s üvöltve rohant felém ! — Vigyázz Pityu! — kiáltották utánam a fiuk, de én már se láttam, se halottam, csak futottam a kapitányomhoz. Most hozzám ért a kozmák s én nem tudtam mitévő legyek. Magamat védjem előbb, vagy a kapitányt mentsem meg ? — Ej mit! — gondoltam — első a kapitány! s azzal ugy sújtottam fejbe az egyik kozákot, hogy menten elterült . . . Hogy ezután mi történt, azt már nem tudom. A muszka lándzsája ugylátszik mégis csak eltalált, mert most itt fekszem a kórházban, őrmesteri ranggal, számos kitüntetéssel és — ami a fő — épülő egészséggel! . . . ... De most már megyek drágám ! A világ összes kincse sem tart itt tovább . . . Tudod úgy gondoltam, hogy ott hagyjuk ezt a Pestet és visszamegyünk falura lakni. Olt talán jobban megértjük egymást . . . Lakatosné nem tudla tovább olvasni. Szemei telek voltak könnyel. Ami e'.után követk • zett az már nem érdekelte. Amit várt, az megvolt . . . A szomszéd szobából gyermeksirás hallatszott. Lakatos István minden reménye a kis Pityu felébredt álmából. Lakatosné szinte kábultan f'itott be hozzá. Ránehezedett a kis bölcsőre és halkan az örömtől szinte önkivüli á

1lapotban altatni kezdte : — Aludj fiam, aludj! Haza jön az apád! És feje fölött utolszor repült el a sóhaj ; — Talán? . . . Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: JÓBA ELEK. Apró hi:pd©tések. Legjobb a Hoffmann-féle pörkölt kávé. 37-7-3 Eladó ház. Egy három szoba, konyha, éléskamra, pince 8tb. mellékhelyiségekből álló ház eladó. Értekezhetni lehet Vásártérköz 11. sz. a. Kiadó lakás. Kállói-utca 23 szám alatt 2 szoba és mellék helyiségekből álló udvari lakás aug. 1-től kiadó. Sóstói-ut 10. szám alatti ház, mely áll 2 szoba, 1 konyha, 1 kamara, 1 fáskamara, sertés-ól kettős udvarból azonnal kiadó. Értekezhetni Nyirviz-palota, Szilvássy Mihálynál. 3—1 Eladó egy tesjesen uj aszlal-takaréktűzhely Vasgyárutca 11 sz. 63—1—1 Sóstói uton lévő, az Ószőllő-utcára átnyúló szőllő terméssel együtt eladó. Értekezhetni Körte-utca 5. szám alatt a tulajdonosnál. 3i8-?-i