Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-01-28 / 8. szám

2 8-ik szára. JSÍYÍR¥IDÉK. 1915. január 28. Nagyméltóságod a munkácsi hegyvidéki kiren­deltség utján felhatalmazást adott. E felhatal­mazás alapján a felügyelőség a már 1913. év őszén az elöljáróságok összeírása alapján éle­lemre és vetésre 75000 korona értékű termé­nyeket vásárolt és osztott ki. Kiosztatott pedig élelmezésre: 454 m. buza mm.-int 152230 mm. burgonya mm.-int 5 korona 20 fillér árban, vetés céljára pedig: 5 85 buza mm.-int 21,132.74 m. t. rozs mm.-int 18,208 m. árpa. mm.-int 14 kor 20 fillér, 243.50 m. zab mm.-int 14 kor. 60 fil­lér, 468 tengeri mm.-int 14,1853.51 m. bur­gonya mm-int 5 kor. 20 fillér és 103.75 m. bab mm.-int 21 korona árban. A felügyelőséget a beszerzés és a kiosztás e nem könnyű munkájában az illető községek elöljárósága igazán elismerésre méltóan támo­gatták és ennek tudható be, hogy bár az en­gedély március hóban jött meg, mégis a szük­séges termények idejekorán kioszthatók voltak. A kiosztott terményekkel a gazdák mindenütt meg voltak elégedve és annak minősége ellen kifogást seholsem tettek. Ezenkívül főispán ur ő méltósága közben­járására a m. kir. belügyminiszter ur 10000 koronát bocsájtott az ínséggel küzködő lakos­ság segélyezésére, ki a felügyelőség meghallga­tásával illetve javaslatára a fenti összegen ke­uyérliszt kiosztását látta célirányosnak és annak beszerzésével és elszállíttatásával a felügyelősé­get bizta meg. Elszállíttatott: 160 mm. 31 kgr. , 28 , a kisvárdai járás részére a dadai felsőjárás részére 59 a dadai alsójárás részére 22 „ 57 „ a nyirbogdányi járás részére 2 , 96 „ a tiszai járás részére 120 „ 29 „ összesen tehát 365 mm. liszt osztatott ki, ezen­kívül a főszolgabirák saját járásokban gyűjtöt­tek az ínségesek segítésére és tekintélyes ösz­szeget osztottak ki. Ugyancsak főispán ur ő méltósága Polgár község jégkárosult gazdaközönsége részére szük­séges őszi vetőmagvak részben fedezésére a felügyelőségnek a még a segélyezésre rendel­kezesre álló 2568 koronát átadta és ez össze­gen őszi rozs vetőmag szereztetett be és osz­tatott ki. Tagosítás. A felügyelőség kiszállásai alkalmával a „Tagositsunk* cimü népies kiadványt az elöl­járóságoknak a szükséges számban mindenkor rendelkezésére adta kiosztás végett és ha las­san is, de a kisgazdaközönség kezd megbarát­kozni a tagosítással, kezdi megérteni annak a gazdálkodás vitelére való áldásos hasznát. Ennek eredménye, hogy a f. évben már 3 község Nyírkárász, Nagyhalász és Kemecse gazdaközönsége közül akadt, ki a tagosítás iránti kérelmét benyújtotta. Mindhárom köz­ségben az 1908. XXXIX. t.-c. alapján a hely­színi tárgyalás megtartatott és ennek alapján Nyírkárász általános és Nagyhalász részleges tagosítását nagyméltóságod által engedélyeztetett is. A további intézkedés tétele vegett Nagy­halász községből a kérvény a nyíregyházi kir. törvényszékhez benyujtatott. Községi népkönyvtárak. A felügyelőség kiszállásai alkalmával amennyiben az lehetséges volt, a községi könyvtárakat megvizsgálta és pedig az első félévben 32 község könyvtárát vizsgálta meg. E vizsgálatok alatt meggyőződést szereztem, hogy a népkönyvtárak mai kezelésök mellett a Nagyméltóságod által kitűzött cél eléretni nem fog. A gazdasági irányú könyvek általá­ban felvágatlan, teljesen uj állapotokban azt igazolják, hogy azt nem szívesen olvassák. Regényeket, költeményeket tartalmazó müve­ket vesznek ugyan ki, de azt sem a nép ol­vassa, hanem a községben lakó néhány intel­ligensebb embernek szolgál szórakozásul. A könyvtárak kezelése általában igen sok kívánni valót hagy bátra. Első sorban minden község könyvtárában selejtezést kellené megejteni és azután állapítani meg az uj leltárt, mert igen sok a hiány és a hiányos könyv. A hiányzó köteteket törölni, vagy pótolni kellene. Szük­séges volna az egyöntetű vezetés végett leltári és kiadási nyomtatványokkal a könyvtárakat öllátni, egyes községekben általában semmiféle nyilvántartást nem vezetnek és ennek tulajdo­nitható a kint lévő hiányzó könyvek nagy száma, A hiányok pótlására a kezelőket min­denütt utasítottam. Célravezetőbb lenne a könyvtárakat mindenütt az iskoláknak adni és a tanítót bízni meg a kezelésével, néhány községben, hol a tanitó kezeli a könyvtárt, a könyveket is inkább olvassák és a kezelés is rendesebb. Az elöljáróság igazán sokoldalú el­foglaltsága miatt, a rendes könyvtári napok betartására, főleg pedig a könyvtár rendben­tartására alig képes. Szabolcsvármegyében ezideig 128 község­nek adományozott Nagy méltóságod nép­könyvtárt. II. Állattenyésztés. Az 1913. évi abnormális időjárás káros hatása állattenyésztésünkre is kihatott, ugyanis a tavaszi állatösszeirás adatai szerint várme­gyénk állatállománya 3450 drb. szarvasmarhá­val, 44666 drb. sertéssel és 8094 drb. juhval apadt. Az anyagiakban megszorult takarmány­nyal nem rendelkező, különösen kisgazda kö­zönségünk kénytelen volt állatait piacra vinni, ezenkívül az apadáshoz hozzájárult a szarvas­marháknál az 1913. vizes esztendő alkotta mételykór és a sertéseknél a pestis nagyobb­mérvü pusztítása. A vármegye törvényhatósága által a fel­ügyelőség javaslatára alkotott vármegyei sza­bályrendelet a szarvasmarha, juh és sertés te­nyésztésről Nagyméltóságod által jóváhagyat­ván, az 1915. év január hó 1-én lép életbe. E szabályrendelet merem hinni, jótékony ha­tását pár év múlva állattenyésztésünkben ész­lelhetjük. Különös fontossággal bir az a pontja, mély a községeknek egy apaállattartási alap létesítését rendeli. A hadi A hadban levő katonák államsegélye kér­désében olyan kevés helytálló érvekkel támo­gatott cikkeket olvastam a legutóbb megjelent számokban, hogy a hadban levők és családjaik iránt érzett meleg érdeklődésem, sőt kötelesség érzete is arra serkent, hogy ezen közsegélyezés kérdését más oldalról is megvilágítva, gondo­lataimat s tapasztalataimat közreadjam. Azt hiszem, hogy a kormány intenciója a hadban levők hátramaradott családjainak segé­lyezésével az volt, hogy ezen családok meg­élhetése ugyanugy biztosítva legyen, mint az itthon levő családfők családjai. Ha igy ezen szempontból bíráljuk el a kérdést, akkor tegyünk összehasonlítást például egy gazdasági béres, vagy kocsisnak a munka­adó gazdájától járó javadalma és egy más ilyen hadban levő cseléd családjának járó átlagos államsegély értéke között. Mit fogunk találni ? azt, hogy az államsegély havi összege, mely átlagosan 40 koronára tehető (egy anya s 2—3 gyermek részére) nem több mint a gazdaság által kiszolgáltatott kenyérnek való (buza és rozs) mostani ára s hogy abból ezen csalhatat­lan számítás szerint a segélyezett család csak a kenyeret szerezheti be. Pedig a kenyéren kivül még sok szükséglete van a legszegényebb embernek is. Ugyanez a számítás megálhat a hivatásos napszámos, az 1—5 holddal s a saját házzal biró zsellér s a vagyontalan iparos, sőt a 10—20 holdas, de adós család megélhetési viszonyaihoz mérten is, mert ezek a férfi ke­resete hiányában a kenyérnek valót biztosan nélkülözik s annak megszerzése államsegélyüket felemészti. Ha tehát van is olyan asszony, ki azt mondja, hogy örül férje távollétének s a há­ború folytatásának, az az asszony csak olyan lehet, ki férjének keresetéből nem részesült még kenyérnek valóra sem, hanem azt a férfi korcsmára költötte. Az ilyen züllött férfi családja, elismerem, sokkal jobb helyzetben került, mint azelőtt volt, de ha ez igy is van, nem szabad sajnálni tőle azt már csak azért sem, mert példákat hallunk, hogy az ilyen sehonnai emberek a harctéren sokszor megbecsülhetetlen szolgálato­kat tesznek s főképpjn azért sem, mert az ilyen fajta emberek családja sokszor évtizedekig tartó szánalmas életet él a rossz természetű férfi bánásmódja miatt. Az ilyen családokat a segélyezés szüksé­gessége szempontjából különben is teljesen fi­gyelmen kivül kell hagyni. Az elbírálásnál egyedül irányadó szempont csak az lehet, hogy tisztességes és legalább olyan megélhetése van-é az árván hagyott családnak, mint a velők hasonló vagyon s ke­reseti viszonyok között levő olyan családnak, melynek feje itthon van. Én is és velem együtt minden hatósági személy látja azt, hogy egy-két asszony többet megenged magának, mint a mennyit szabad volna, de egy-két ilyen költekező természetű asszonyért nem szabad minden segélyezettről hasonló véleményt táplálni. Minden esetre jó lenne egy olyan intézkedés, hogy az ilyenektől megvonassék a segély. Megvallom őszintén, hogy én mint községi jegyző a segélyezési javaslatoknál a mi külön­leges, rossz viszonyainkat is mérlegbe téve — szabadabb elvet követtem s abban a nézetben, hogy a harctéren szenvedő embertársunk csa­ládja az itthonmaradottak minden áldozat ho­zatalára érdemes. — Olyan családokat is java­soltam segélyezésre, a kiknek talán szorosan véve a kenyerük meg is van — de nem tapasz­taltam azt, hogy a segélyezés az illető csalá­ládokat dologtalanságra, vagy szertelen költe­kezésre csábította volna. Ellenben azt látom, hogy szerényen élnek s legfeljebb a férjükhöz való pakolás és uta­zásba mennek tovább mint kellene, de ezt jól megfontolva nem is lehet rossz néven venni. Talán a megjelent cikkek s ahoz hasonló vélemények szülték az 1914. évi XLV. tcikket, mely a segélyezésre vonatkozó 1882. évi tör­vényt módosítja s a mely már a katonai, vagy más hadi szolgálatra igénybe vett népfelkelő, de szolgálatáért díjazott egyén családjának se­gélyt nem nyújt, csak nagyon kivételes esetben. Tapasztalatom azt igazolja, hogy az em­lített egyének felruházása s egyéb életszükség­lete a katonai igazgatás részéről adott napi­dijakat felemészti s az itthon maradt családnak gyámolitására abból nem jut semmi, ezért is módot kellene keresni a végrehajtó hatóságok­nak arra, hogy az ilyen szolgálatra rendelt egyének családja megérdemelt mértékű segély­hez jusson. A segélyezés miatti nagyarányú panaszko­dásoknak elejét venni úgy lehetett volna, hogy ha a segélyezés iránti javaslattételre hivatott községi elöljárók a segélyezési munkálatok előtt bizonyos megállapodást létesítettek légyen — a segélyezendő családok anyagi helyzetének mér­tékelését illetőleg. Miután meg nem történt, a panaszok nem fognak megszűnni hamar még a háború befe­jezése után sem, annyival inkább, mert a had­ban levők s családjuk levelezéséből úgy tűnik ki, mintha a katonai parancsnokságok a segé­lyezés közhirrétételénél azt mondanák a legény­ségnek, hogy az minden családnak jár. Kötelessége minden hivatott hatóságnak azért, hogy úgy most, mint a háború végezté­vel a közhangulat is minél előbb lecsilapodjon — a lehető legnagyobb igyekezettel azon mű­ködni, hogf a segélyezés igazságosan legyen eszközölve, a nagyközönséget pedig hassa át ezen ügy mérlegelésénél olyan meleg érzés és olyan határtalan áldozatkészség, mint a minőt érdemelnek harcban szenvedő katonáink s azon családok, kiknek övéi szenvedésük után jelte­lenül pihennek a harctéren — azért, hogy éle­tünket, s vagyonunkat megvédelmezzék a galí­ciaihoz hasonló pusztulástól. Kflrthy Ferenc.

Next

/
Oldalképek
Tartalom