Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-05-27 / 42. szám

2 41-ik szám. INÍYÍRVIDÉK. 1915. május 2 Tág lelkiismerettel ugratják ezek a körmük közzé került, lobbanékony, elemeket, nem emberszeretetet, de gyűlöletet hirdetnek, nem lelki megnyugvást, de lelki disharmóniát idéznék fel, nem épitenek, de rombolnak. A szociálizmus nem az igényeket csökkenti, de neveli s igy nem megelégedést, lelkinyugalmat, de elégedetlenséget és nagyfokú türelmetlenséget idéz fel. Különféle államokban a nép műveltsége, erkölcsi ereje, a vezérek qualitása, az államforma stb. különféle jelleget adott a szociálizmusnak s mig az Egyesült-Államokban hatalmas, a Német-birodalomban józan, a Franciáknál őrjöngő, az Oroszoknál forradalmi jelző illeti meg, nálunk üzleti. Mig művelt államokban az egyén szempontjából nagy értékkel bir, mert anyagi, szellemi, sőt az ő felfogásuk szerinti erkölcsi értékkel gazdagit, addig nálunk kizsákmányoló, erőszakos, az egyént kénye-kedve szerint ideoda dobálo, de sohasem apostoli, vagy martir, mert a neppel nem vérez, nem szenved. Innen eredt, hogy a józan magyar földmives néppel nem értek célt az agitatorok. A csakis izolált társaság előtt érvényesültek, nern sikerült romboló munkájuk. A magyar nép reá jött, hogy 8 óra alvás, 8 óra szórakozás, 8 óra amerikázássai nem lehet a közt szolgálni s £ gyűlöletet nem lehetett nálok annyira szitani, hogy a főldmives munkás fellázadjon a köz ellen, mint a Menenius Agrippa meséjében, mert jól tudta, hogy a tétlen kar az éhező gyomor folytán ellankad, megsemmisül. A Royal-szállóban karvastagságú óraláncos, öklömnyi buttonos hölgyek hullattak krokodil könnyeket a nagy birtok által kiuzsorázott népért, jóllehet, mindenkinek az volt a vágya, hogy bár ő lehetne a kiuzsorázó, vagy talán máris bérlője volt egy-egy nagyobb birtok complexumnak. A nagy apostol rögtőn aprópénzre kívánta felváltani a sikert és gazdapárti programmal lépett fel ! Igy nem lehet agrár szociálizmust csinálni. Vagy Tolstojokat kérünk, vagy önzetlen, józan, az életet ismerő vezéreket, akik bele. látnak az élet százféle növevényébe, akik szeretetet, megértést, békét hirdetnek, akik megéheznek, mialatt a mások falatja után járnak s kivérzi talpukat a tüske, mialatt a mások baja után futkosnak. Ezeknek majd lesznek követőik s ezek fognak eredményt felmutatni. Akkor lesz boldog a társadalom, ha az igazak, az önzetlenek veszik át a vezetőszerepet. szg. Nyilt levél a Nyirvidék szerkesztőjéhez. Igen tisztelt Szerkesztő ur! Az ünnepi hangulaton tul lévén, beszélhetünk hétköznapi dolgainkról. Igazán sajnálom, hogy az alispáni jelentésből kifolyó egynémely megjegyzésem, főként a községi közigazgatás menetére vonatkozólag, nem talált kellő megértésre s a szerkesztői megcsillagozás és tiltakozás olyan gondolkodást tulajdonit nekem, a jegyzők lelkületére vonatkozolag, mely eszemagában sem volt. Én föltettem a Nyirvidék olvasóközönségéről, hogy gondolkodni szerető komoly emberek, kik az olvasottakban nemcsak szavakat és mondatokat olvasnak, hanem komoly dolgoknak komoly értelmét. A dolog értelme pedig nem az volt az én megjegyzéseimben, hogy a mi közigazgatásunkban munkáló hivatalnokok milyen lelkületű egyének, hanem, hogy az a közigazgatási gépezet, nagy gőzzel és nagy dohogással kevés magot ad, testi-, szellemi- és erkölcsi táplálékul és erősítésül; — hát a gépen kell javítani. Vannak a községi jegyzői karban igen értékes barátaim, a kik magok jajgatnak leghangosabban, hogy községükben szinte idegen hivatalnokok, másoló gépek, ostorcsapók. A községi közigaz gatásnak ez a rendszere, nem a b* =*lőhaladást szolgálja és egyik félnek sincs benne semmi haszna, ha belepusztul is az a falusi jegyző. Ez mindnyájunk életbevágó közügye s felette érdemes beszélni, hogy muszáj-e ennek igy lenni, vagv lehetne másképen is. Hát igazán nem értem a Szerkesztő úr tiltakozását s azt a nekem cimzett buji szántás históriát, mintha ellenem a saját falumból mutatná fel a nép iránt mindenkor atyáskodó indulattal viseltető minta-jegyzőt, fiát hiszen, ha a jegyzők személyéről volna szó, tudnék en még külömbet is mondani, akár a mi jegyzőnkről is. Vannak, hála Istennek, derék jegyzőink, — megmutatja a nyomát minden munkálkodó ember; de sajnálnám, ha kicsinyes személyi tekintetek miatt, mellékutra terelődnék a figye lem. Közös belátásra, közős jóakaratra van most igen nagy szükségünk. Terheink, föladataink növekszenek;, úgyszólván, minden izom- és idegmozgást a nagy közös veszedelem leküzdesére kell fordítanunk. Okos, belátó, erősítő közigazgatásra van szükségünk mindig, ma pedig fokozott mértékben. Ne legyen a falu és falusi egyszerűen lenézés, sokszor guny tárgya a maga elhagyatottságában, ügyetlenségében, szegénységeben, mert ez mindig a vezetők szegyené lesz és a vezetők felelősök is azért, ha a falu elerőtlenedik, — magára is, a hazára is. Holott most is bebizonyosodott, hogy a falu ereje, a haza ereje. Ezekről illik most gondolkodni és gondoskodni mindenkinek, a ki csak emberszámba jöhet. Azt mindenkor szívesen veszem, ha ténybeli tévedéseimből helyes útra segit jóakaratú embertársam. Kiváló tisztelettel Andrássy Kálmán. Panaszos asszonyok - hallgató asszonyok. Gyerünk csak, asszonyok. . . . Panaszra jött, fényesszemü paszabi asszonyok. Akiknek jól illik nagyon a széles,' ráncos, gazdag posztószoknya, a fejükön szépen kötött kendő és az ajkukról lesir a panasz, a szavukhoz idegen a siránkozás. ... És panaszra jöttek. Panaszra jöttek és a panaszuk önmagában idegen ugyan, mégis, hogy megnyitotta a szivüket és hozzánk nyitotta, értékes ezért. * . . . Ebben a nagy kavarodásban ím, mindenfelé összesimulások történnek. Az embereknek, az urnák-parasztnak, a falunak meg a városnak ős ellenségeskedése ím minden vonalon megpuhul. Az ur meg a paraszt a lövészárokban, a kórtermekben, a fogolytáborokban — s itt az asszonyok, a bekötött fejű ráncosszoknyás asszonyod, amint megtöltik a Feminisztikusok irodáját a panasztó szavukkal és rája teszi egy a kezét a karomra, hogy érzem a piros vére meleg lüktetését az én véremmel. . . . Panaszolnak. És a panaszok kedvesek emiatt. Önmagukban senkik és meg sem állhatnak, — de hogy hozzánk jöttek véle. Hogy a városhoz jött ím a falu, — hogy a gondolkozókhoz, az Eszmék hordozóihoz jöttek az ősiség letéteményesei. ... A panaszokat meghallgattuk, — a panaszok nyomán megindultunk, az elpanaszlott ügyeket megnéztük. Megláttuk. . . . Kiszállottunk ketten. Megnéztük a falut. A panaszra jött asszonyok faluját. A A szép söpört utcákat, a házakat, udvarokat, pelyhes libákat, a vérvörös taréju, hófehér pulykákat, gőndörszőrü, szőke malacokat, avasszinü bogly fákat. Ujjon bontott krumplisvermet, tyúkkal teli hijut, — pitarok sarkában, tiszta, mosott zsákban az őrletni valót, — mégis hogy megnéztük, mégis láttuk sorra. . . . Most bejöttek újra, megtudandó, mit vegeztünk az ő sorjuk felől, bejöttek most újra paszabi asszonyok. Gyerünk hát, asszonyok. . . . Mutatok valamit. Valami nagy ujat. Valami idegent, amit sotisem láttak Paszab falujában. . . . Asszonyt csak. A gyerekével. A házatájával. Háború sújtottat, segélyre szorultat, panasztalan, tűrő-, hallgató, városi szegénységet mutatok maguknak. Gyerünk csak, asszonyok. . . . Nem messzire megyünk. Közel csak, hogy a falu. által oly sokszor irigyelt városi nagy jólét félkarral nyúlhatna át, hogy ki-f emelje, — ha tudna róla, ha akarna tud;;. ... ne ijjedeznenek. Városon vagyunk mind. Ezek a kis házak, ki az utca felé hát'ab fordulgatók, — rogyadozós ereszüak, kiszakad dott kiskapuval, üvegtelen ablakgödrökkel, —mint a vakult ember — mind városi házak. Bár hiszen maguknak városi uljokban errefelé nem volt még járásuk soha. Azért ez is várqis. Sőt ez a város. Az igazi város. A városnál a talpa. A töviseskel tűzdelt, a véresre hasjgatott. A kérges, a bántott, a piszkos, a fekete. Amit eltakar a Város teste, a nagy, a lomha, ami csak az arcát mutogatja, az életsziojüt, a hazugot, a festettet, a kacagósat, cifrát. Az magasan van ennek fölötte, — és ez a földre fordított, —• fölféle nem látszik. Ugy kell faiegkeresni. Gyerünk csak, asszonyok. . . . Hogy csend van ezeken az utcádon ? Meghiszem. Nem ismerik maguk ezeknek az utcáknak gunyoros lánykérő nótáját: Gyere kislány gyere hozzám nem lesz semmi dolgod nálam. Nem í©g néked lud gágogni sem a tyúk kotkodákolni . . . Nem. Itt nem visítanak a malacok, — még a gyerekek is szótalanul ődöngenek a házak tövén. . . . Hogy ebben a házban nem laknak? Dehogy is. Épp ugy, mint a többiben. .Sőt sokan. Nagyon sokan laknak. Többen, i|iint ahányat maguk ismertek is eddig Paszab adujában. Itt lakik a Koravénség, a Nyomorúság Alázatossága, a Tuberkulózis türelme, az Utolsó percig való Robot, ami várja a nagy Jobbágyszabaditót. Hogy tiszteletlen azaz asszony, aki ül a csukaszürke posztóhalmaz között? Nem. Én hallottam, a szavát, amivel köszöntött, a mélyet, a döngőt, a fulladozót. Még fel is emelkedett, kissé csupán, mert nagy körötte a csukaszürke halom,,, ami közzé temetkezett, — amiből ássa magát,, ássa, kifelé a fényes kicsi tűvel. Közelébb jöhetünk hozzája, asszonyok. Ámbár ez a rogyadozós eresz nékie kicsinyt fáj. Ha rogyik, — nem az övé rogyik, ha rogyik, rá már nem rogyik. Százmillió kis tűk ásnakásnak az asszony tüdejében, — ásnak-ásnak, szorgalmatosabban, bizonyosabb, nagyobb eredménnyel, mint az asszony a fényes kis egy tűvel. Ne féljenek mégse. Azok a százmillió kis tűk bele sem is fognak kemény, erős, táplált falusi tüdőkbe, lusták azok es kényelemszeretők, elkészített, nekiknevelt, puhult, ványadt, éhezvenőtt asszonyok tüdejét kezdik ki« csak, látatlan hegyükkel. Álljanak melléje ennek a szegénynek panaszos asszonyok. Szeretem én az embereket igy egymás mellett látni. A panaszra jöttét és a szótlan türőt. Aztán próbálják meg, tegyék a lelkükben ennek az életét a maguk sorsához. Segítek is inkább. Asszonyok mind, kereső nélkül maradott, gyermekes asszonyok. A maguk urát elvitte a háború, emezé itt, csak ugy, mint ezeré szokott, a természet rendjén háborutlan ment el. Az eredmeny mindegy, — magukra maradtak. A körülmény mind más. Hasonlítsák össze. A maguk kis házát, az udvarát, vermét, óljait, kamráját, állítsák melléje ennek az egyetlen, egyablakos zugnak, ami szoba is, konyha is, udvar is, templom is, hiszen imádkozni sem bir messzebb menni — nem engedi veszni rohanó tüdeje e a városi asszonyt. S maguk panaszkodnak, vádaskodnak is gyöngén rejtett szándékkal a panaszos szavuk közt- igaztalansáííról, egyenlőtlenségről, a felsőbbség ellen? Mondják csak asszonyok, hová, merre menjen panaszos szavával e városi aszszony? Hol van a hely, hol panaszát orvosolni tudnák? A városi asszony ül a posztóhalmaz között, villog a kicsi tü, nézem a háztájat, kis szobát, amiben éhegér sem lelne egy lat kenyérmor-