Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-04-22 / 32. szám

32-ik szám. 1915, április 22. 3 Óh, vannak az itthon levő férfiak között is gyávák, kik rejtik azt, amivel szolgálhatnának, akik remegnek minden hirtől, mely a határról jő, — de maguk egy lépéssel sem mozdítják elő a katonáink elé helyezett célt: az itthonnmaradotlak nyugodt életét. De az aszszonyok közt aligha akad olyan, ki ne érezné, mily tehetetlen azzal a vágyódással szemben, amellyel harcban levő férje reá és itthonhagyott gyermekére gondol; az asszonyok, kiknek valamelyik hozzátartozójuk a harctéren kockáztatja mindenét, vagy pihenő helyzetében hazagondol: azzal viszonozzák ezt az őket körülövező gondolatot, hogy távol tartják magukat a léha, a vihogó, zsurozó és kártyázó társaságoktól, — odamennek a betegekhez és arra gondolnak, hogv bár hozzátartozójuk épen kerülne vissza! Oh vannak asszonyaink, kiknek nincs is közelállójuk veszélyben, de érzik, hogy az életveszély közös és ez teszi őket — még szórakozásaikban is komollyá, érzéseikben is emelkedetté, életmódjukban is — rászorultság nélkül — tartózkodóbbakká. Óh asszonyok és leányok! Higyjétek el, hogy most, ebben a korszakos pillanatban, akkor vagytok szépek, hóditók, varázslatosak, ha érzésteiket, magatartástokat a sokat, főleg a feleséget, az otthont, a kicsi gyermeket, a testvért oly régen nélkülöző férjetek, testvéretek érzéséhez teszitek arányossá és méltóvá! A művészet A szuperorganikus társadalom egyik igen fontos szerve a művészet, amely mint ilyen, szükségképen részt vesz az egyetemes fejlődésben. Ezen fejlődés egyetemessége azonban nem zárja ki a művészetnek önálló, relatíve független, előrehaladását, sőt ismerve a szuperorganikus formák természetét, hogy tudniillik annak részei különvált (discret) egészet képeznek, a művészetnek fejlődése elsősorban a bennerejlő tényezőktől függ, míg a társadalmi és egyéb külső hatások csak másodsorban jöhetnek figyelembe. Ezek után nem fogadhatjuk el Taine-nek a művészetek fejlődésére vonatkozó nézetét, mely szerint három tényezőtől ftgg a fejlődés iránya: a faji sajátosságoktól (race), a természeti környezettől (milieu) és a már meglévő kultűrproduktumoktól (moments), hanem megállapíthatjuk, hogy a művészet fejlődése különösen két tényezőtől függ: elsősorban az alkotó művész^egyéniségétől (individuum), s ebben benne vann a Taine race-a is, mert hiszen minden egyénnek alapvonásait a faji tulajdonságok adják meg, másodsorban pedig a társadalomtól (societas), mert mint emiitettük, a művészet a társadalomnak szerve, s így azzal organikus összefüggésben van, tehát érthető a társadalmi hatásoknak a művészetre való fontos volta. A természeti környezet fontossága, különösen a kultúra mai nívóján, s épen a 'fejlődést illetőleg, számba sem jöhet, legfeljebb lokális színt adhat a művészeti termékeknek. Ami pedig a meglévő kultűrproduktumokat illeti, arra csak annyit jegyzünk meg, hogy minden fejlődés egy bizonyos fokú előbbi, már meglévő állapotot tételez fel, s így a moments-nak külön tényezőként való felsorolása szerintünk teljesen fölösleges, annyival is inkább, mivel az a societas általános fogalmában benne van azokkal a harmadlagos tényezőkkel együtt, amelyeket részben ide, részben pedig az individuum körébe sorozhatnánk, de amelyeknek felemlítése nem szükségképeni, s így mellőzhetők. A művészet fejlődésében követi az egyetemes fejlődés törvényeit, bár az egyes müvészetágak fejlődési fokozatai időnként nagyon elütök. Ezen fokozatbeli különbségek az idők folyamán mindinkább csökkentek. Igy a görögszobrászat virágzása idején a zene még csecsemőkorát élte, míg például a festészetben és zenében a naturális irány fellépése közti idő alig tesz ki egy évszázadot. Mi az a titkos erő, ami előbbre viszi a művészetet? Mi az, ami sarkalja, ösztökéli az alkotó művészt, hogy gyakran fizikai áldozatok árán is, lendítsen egyet a haladás szekerén. Sokan a szükség és hiányérzettel igyekeznek magyarázatot adni ennek a problémának, mások meg azt állítják, hogy a művészi ambíció impulzív oka pusztán az egyéni hiúság. A szükségérzet kétségkívül primár indító oka a művészetnek, s ezenkívül ^sok mindennek, hiszen a művészet első nyomait az ősember kezdetleges szerszámain és edényein, egyszóval első szükségleti cikkein találjuk. A hiúságérzet csak későbben, bizonyos társadalmi formák kialakulásakor lép fel, mint a szükségérzet társa. Még később, a fejlődéssel járó differenciálódásnak azon a pontján, amikor a művészet már kezd önálló lenni, ugyanekkor, vagy talán már megelőzőleg, az ember lelkülete, amelynek fejlődési párhuzama a művészettel, illetve az egyetemes fejlődéssel nyilvánvaló, is meggazdagszik egy új érzelemmel, az igazi művészi ihlettel, ami ment minden külső szükségtől, hiúságtól, anyagiasságtól, s aminek maga az alkotó művész is rabja, ez nyűgözi le s ez sarkalja munkára. Hogy lényegében mi ez a lelki jelenség, az természetesen a pszichológia problémái közé tartozik. Van valami benne a Fáraók piramisépítő ambíciójának királyi fönségéből, a hadvezéreknek történelmet vérrel írni akaró szomjuságából és még több 6van az emberi természetnek abból a sajátosságából, amely minden egyént arra ösztönöz, hogy individuumának folytonosságát utódaiban konzerválja, ami csakis az utódokra kiható, s teremtőjének egyéni jellegét magánviselő produktumok megalkotásával lehetséges. Joggal tekinthetjük tehát az individuum ezen alkotásra törekvő tulajdonságát a fajfentartási ösztön magasabb dimenziójú megnyilvánulásának. Ezek azok az impulzív okok, amelyek más, szorosan ide nem tartozó biologiai, vagy egyéb okokkal együtt örök biztosítói a mindenkori fejlődésnek. Magának a művészetnek fejlődése csak látszólag különbözik a társadalmi tevékenység más fejlődési jelenségeitől. Ennek oka talán a művészettel való foglalkozásnak más filiszteri foglalkozástól való izoláltságában van, mely izoláltság annak az igen alapos nézetnek az eredménye, hogv a művészi pályára való készség valami különös tehetségétől, rászületettségtől függ. Kétségkívül épen a művészi pályán igen nagy fontossága van a rátermettségnek, sőt az alábbiak fentartásával, abban egyetértünk Hennequinnel, Taine szigorú bírálójával, hogy a lángész, tehát valamely művészetágra különösen rátermett individuum, adja meg a fejlődésnek az igazi inpulzitást. Azonban a fejlődés lépésről-lépésre való egyenletes haladása a zsenialitással kevésbé megáldott individiuumok halmazatának munkája. A spanyolországi rénszarvas-vadászok lapockára vésett alakjaitól az egyptomi távlatnélküli képekig, vagy a görög silhouette-ektől a quatrocento távlatáig, vagy pláne Edouard Manet en plein-air festéséig óriási lépéseket tett az emberi társadalom s a kultúra országútján minden ilyen herkuleslépést mértföldkő módjára egy-egy lángész neve jelez. Pedig, ha közelebbről vizsgáljuk a művészet fejlődésének menetét, azt találjuk, hogy ott is, mint minden fejlődésben, nincsenek ugrások, nincsenek egymástól szorosan elválasztott korszakok : apró, észrevétlenül kicsiny lépésekben halad előre a művészet is a maga útján, de az emberi skatulyázó természet szeret mindent osztályozni, egymástól elkülöníteni s így természetes, sőt jogos, hogy minden ilyen részt egy-egy lángész nevével hoz közelebbi összefüggésbe. Nem akarunk semmit levonni a zsenialitás nimbuszából, csak megállapítjuk, hogy azok a hatalmas lökések, a melyeket a különös rátermettséggel megáldott individuumok adnak a művészet fejlődésének, nem egyedül a zsenalitásból folyó illogikus tények, hanem szoros okozati összefüggésben vannak a fejlődésnek ilyirányú s fokozatosan fejlődő egyéb fázisaival. A lángész csak koncentrálója a névtelen individiumok halmazatának évtizedeken át folytatott munkássága eredményeinek. Ezen koncentrálásban összegyűjtött anyag átformálódik a lángész egyéniségének izzó kohójában s az így megszületett remekműre rányomódik az ő indvíduumának különös jellege. Az itt elmondottakban összeegyeztetni véltük Taine-nek a Spencer környezet elméletén alapuló nézetét Hennequin lángész-teóriájával, mely utóbbinak kizárólagosságát próbáltuk mérsékelni. Bár a csábító environment-elmélet könnyen Taine követőjévé avathatja az olvasót, mégsem szabad figyelmen kivül hagyni az ósdi, de szilárd elveken fölépült lángész-teóriát sem. Igaz, hogy mindakettő természetszerűleg logikusan igazságtalan a dolgok valódi állásához képest, de ez ősidőktől fogva minden elméletnek hibája volt. Diogenes. • • üzenet. legnap tietek volt minden virágszálunk, Nem maradt kertünknek egy rózsája sem ; Könnyű volt a búcsú: csak egy csöppet várunk — S visszajöttök büszkén, győzedelmesen '. . . Miénk a becsület, velünk az igazság, Szent ügyünket maga az Úr veszi fel, S diadalmunk napját bárhogy halogassák: Minekünk e harcban nyerni, győzni kell! Ma tietek lelkünk minden nagy mélysége, Féltő aggodalma, szívverése mind ; Belekiáltunk a fojtó messzeségbe : Tűzben-fagyban rajta, drága véreink ! Mintha keblünkön a vad pokol tiporna, Mindegyik vitézünk százért vérzik el . . . És ha száz reményt ránt magával a porba: Minekünk e harcban nyerni, győzni kell! Holnap tietek lesz könnyeinknek árja, Gyásznak és gyönyörnek hirdetőjeül. Mert a békeünnep szilaj mámorába Győztes és legyőzött egyként elmerül . . . Hivtak minket, mentünk, mindent odaadtunk ; Életünk-halálunk sorsa dől ma el; Ég szakadjon ránk, vagy föld zengjen alattunk: Minekünk e harcban nyerni, győzni kell! Dr. Vietórisz József. Lapunk zártakor érkezett. (A „Nyirvidék* eredeti távirata.) Konstantinápoly, április 20. Utólag teljes bizonyossággal megállapítottuk, hogy négy aknakutató is volt ama hat ellenséges torpedónaszád kíséretében, amelyek tegnapelőtt éjjel megkísérelték a Dardanellákba való behatolást. Megállapítottuk azt is, hogy az a két ellenséges hajó, amelyet — mint jelentettük — lövedékeink eltaláltak, a tengerszorosban elsülyedt, a sötétségben nem tudtuk megkülönböztetni, vájjon torpedónaszádok vagy aknakutatók sülyedtek-e el. A többi hadszintérről nincs különösebb jelenteni való. (Miniszterelnökség sajtóosztálya.) Kreisler Simon utódai céghez Nyíregyházán, a legdivatosabb brassói férfi-kelmék dús választékban már megérkeztek.