Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 53-104. szám)

1914-07-05 / 54. szám

2 54-ik szám. JáYÍRFXBBK. 1914. .julius 5. lálkozni. Pedig ezek ránk nézve, nagyobb jelentőségűek, igen sok elméleti ismereteinknél. S amily ismeretlenek vagyunk, saját énünk életműszerveinek létfeltételeivel, épp oly ismeretlenek vagyunk, az emberi társadalom, e nagy test létfeltételeivel is, amely hatalmas, polipkarjaival összetömörit, magában egyesit bennünket. Nem tudjuk, nem akarjuk megérteni, hogy az emberi társadalom is, éppen olyan élőszervezet, mint az állati test. Amint a7, állati test parányi sejtekből áll s e sejtek abban különféle szervekké tömörülnek, éppen ugy kicsiny sejtekből és különféle létfenntartási szervekből áll az emberi társadalom is. Amely sejtek, szervek egészségének, egyenlő munkaképességének fenntartásától függ, a társadalmi élet egészsége, nyugalma, jó közérzete. Az állati testben egy-egy s jt nagyon kicsiny. S tudomást sem veszünk azokról, mig valahol bajok fájdalmak nem lépnek fel. De ha csak egy parányi tövis fúródik bármely helyen azokba, vagy valamely betegség csirái, avagy baktériumai vernek abban tanyát s kezdik azokat bomlasztani, felfalni: jajszó tör fel ajkainkon, a gyötrő kinok és fájdalmak miatt. Ilyen betegség csirák, ilyen kínt, gyötrelmet okozó baktériumok, éppúgy pusztítanak a társadalom testén is, amelyek itt-ott a nyomor, máshol a tudatlanság, ismét máshol a gonosz indulatok melegágyaiból indulnak el fertőző, romboló utjokra. S bár legtöbbször csak kisebbméretü, de elég gyakran szédítő, borzalmat keltő bűncselekményekben törnek ki. S ki az, aki ezek pusztitásaitól, teljes biztonságban éreztetné magát ? Senkire sem közömbös dolog tehát, hogy annak a társadalomnak • tagjai, amelyben él, amelynek ő is egyik sejtparánya ugy, testi, mint lelki egészség tekintetében, mennyire megbízhatók. Mert hiszen ettől függ mindnyájunk testi, lelki nyugalma. S ha itt vizsgálódunk, sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy a társadalmi élet egészsége, nyugalma, tekintetében nagyon sok a kivánni való. Tapasztalnunk kell, hogy az önzés, az egymás iránt való kötelességeinek megszegése miatt, nemcsak egyes emberek vergődnek nehéz, gyötrelmes helyzetben, hanem egész társadalmi osztályok. Mintha kizökkent volna sarkából, ami társadalmi életünk. Mintha akaratunk ellenére is uj életirányok felé, uj életviszonyok közé sodortatnánk! Dr. Jósa Andrástól hallottam, hogy jó néhány évvel ezelőtt, eljött hozzá Herman Ottó nagyhírű tudósunk, hogy legyen segítségére, a szabolcsmegyei pásztorélet tanulmányozásában s a található kulturkincsek összegyűjtésében. Még akkor nem hasogatta gőzeke a szabolcsi rétek, nádasok, legelők talaját; de a régi, művészettel megalkotott pásztorkunyhók, aminők szinről-szinre látása is vonzotta, ami tudósunkat, már eltűntek. Rótták a réteket, legelőket. András bátyánk, akinél ezt a vármegyét jobban senki nem ismeri, aki maga is hasonló kincsszomjjal indult útnak, minden arra érdemes helyet felkutatott; de a tudós, alig talált egykét pásztorkunyhót, amelybe méltónak látta betérni. S amidőn a harmadik, negyedik összegányolt kunyhóban is, a remélt kulturkincsek helyett esernyőt, zománcozott vaslemezedényeket talált: nagy keserűséggel abba hagyta a tudományos kutatást s önmagából kikelt dühvel támadt András bátyánkra, hogy micsoda pásztorélet ez ? Hát Szabolcsvármegyében, ilyen rongy, talmi pásztorélet van már? Bizony, ezt András bátyánk sem remélte! Kölcsönös kesergések között, nagy nehezen összebékültek s leszűrték a nagy tanulságot, hogy az olajmécsessel, az élet egyszerűsége, mesterkéletlen természetessége, nemcsak a falvakból, \ de a pásztorkunyhókból is eltűnt; s erről egyil kük sem tehet. De nagyobb baj ennél ez, hogy kialudt a • családi tűzhely is. Szomorú dolog, de ugy van, hogy ma már csak hajlékok vannak. A családi tűzhelynek azt a melegséget, azt a lelket megnyugtató zsolozsmás varázsát is hába keressük. Az apa, az anya, a gyermekek ma már nem érnek rá, édes, boldogító melegséggél egymás kebelére borulni. Ma már mindannyian pénztőke rabszolgái. Nem oly messze fekvő idő pedig, amikor a termelés csak a család szükségleteinek kielégítésére szorítkozott. Igen csekély rész került abból a piacra. Ma, megfordítva van. Mindenki a piac, a tőke számára termel. S azokat a fogyasztási cikkeket, amelyeket azelőtt a családok házilag állítottak elő, a tőke kezéből kell visszaszerezni. S a tőkének ez a zsarnok uralma, uj életviszonyok közé állította a családokat átalakította a társadalmi életet s tetszetős s könynyen hozzá férhető termeivényeivel felcsigázta, még a legalsóbb rétegek igényeit is. A zsarj nokság pedig, mindig elégedetlenséget, szenvedést és fájdalmat szül. S ez az elégedetlenség, l ez a szenvedés egyes osztályok szociális mozi galmaiban, olykor-olykor téves, szinte rázkódtató kitörésekben nyilatkozzék meg. Tisztelt Közgyűlés! Most veszem észre, hogy nagyon is elkalandoztam eredeti célomtól, amidőn én, a társadalmi életről beszélek, holott az elhagyott és züllött gyermekek s fiatalkorúak érdekében kívántam szólani. Da visszatérve hozzájok rámutatok, hogy ezek is annak az emberi társadalomnak tagjai, sejtjei, amelyről imént beszéltem s amelyben mi is élünk. S ők korántsem okai annak, hogy ebben a nagy társadalmi átalakulásban, verejtékes küzdelemben összetörtek, vagy végkép kihűltek azok a szivek, amelyek nekik életet adtak; vagy az élet nehéz harca megbénította jóra tehetetlenné tette azokat az ölelő, melengető karokat, amelyek bölcsőiket rengették. Nem okai annak, hogy a nyomor tanyáján, bűzhödt levegőben láttak napvilágot s nemcsak testöknek kellett undorító szenyben fetrengeniük, hanem lelköknek is. Nem okai, hogy nincs szerető szív, nincs szerető kéz, amely felfakassza bennök a szeretet melegét. Elhagyatva, mindenkitől megvetve, a szükség nyomorúságai között az életösztön által sarkaltatva csoda-e, ha létfenntartásukért az eszközökben nem válogatnak? Ez a tudat az, amely pártfogó egyesületünket életre hivta. S éppen az a célunk, hogy a támogatásunkat igénylő gyermekekkel, ifjakkal, akiket az életforgataga, a szeretet melegétől megfosztott, éreztessük a szeretetnek azt a melegét, amelytől egyedül remélhető, hogy szívben, lélekben megujulnak s a társadalomban nem mint fertőző kóranyagok vergődnek tovább, hanem annak egészséges, hasznos sejt-» jeivé fejlődnek. A társadalom, a nagy átalakulás nyomán fakadt súlyos kinövéseket, betegségeket, a napnap mellett megnyilatkozó különféle szociális mozgalmakkal igyekszik orvosolni, ellensúlyozni. De sok esetben, ezek a mozgalmak vadságig fajulnak s fájdalmasan kell látnunk, hogy az orvosság veszedelmesebb a betegségnél, mert a gonoszt, gonoszszal igyekszik legyőzni. A társadalmi bajoknak egyedüli orvossága az egymást megértő, egymást támogató, egymást boldogító, törekvő és semmi körülmények közt nem lankadó közszeretet. A társadalmi élet isteni mestere, a Jézus Krisztus azt tanította: »szeressétek még ellenségeiteket is, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. S ekként búcsúzott tanítványaitól: „uj parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek !" Nemde, nagy a baja, ha a testünket alkotó sejtek között nincs meg az egymást támogató harmónia ? sőt, ha valamelyes fertőzés tájról, hogy ma már nemcsak a pletykáknak, de még az igazságoknak sem hisz senki 1 Ám a tajtékozó kávétenger fölött keményen, mereven és fenségesen állott a gentleman. Csak azt volna jó tudni, hogy mennyiben állt mellette a szépszemű, a hallgatag comtesse ? Mennyi és milyen volt a grófkisasszony akarata és erélye, büszkessége, vagy ellágyulása ? Hogy sirt-e örömében, amikor szerelmesének párja lehetett ? Vagy könnyezett-e bánatában, amikor elvált, hogy császárné lesz, mégsem az, csupán hitvese az urának és osztályos társa. Vannak nők, akiknek csak fele szivük a szerelemé, a másik fele a positióé. Vájjon ezek közé tartozik-e a jövő magyar királynéja és fog-e még sok keserves könnyet sírni azért, mert szép és derék fiai lesznek és nem adhat közöttük egyiknek sem koronát. * Estei Ferencz Ferdinánd megesküdött, hogy egyik gyermeke sem fogja örökölni trónját. így kívánta tőle a király, a Habsburgház szelleme, amely nem akar engedni semmit a negyvennyolcból, részint okosságból, részint babonaságból. Házi törvények és változatlan tradíciók, a régség és az állandóság tekintélye nekik ugy erkölcsileg, mint anyagilag hasznukra vált. Azt kell hinniök, hogy konzervativizmusokban van életünk legtöbb ereje. Ha nagyon muszáj, eltérnek tőle. Ha nem okvetlen kell, jól teszik, ha maradnak a jó régiek. Inkább kedves az bennük, hogy ellentállanak a kornak. El kellene aludni ebben az unalmas monarchiában, ha ők nem lennének. Az egyetlen érdekes család, melynek a tagjaival mindég történik valami dolog. Különösen az utolsó évtizedekben, amikor a katonabluzok alatt hangosan dobban meg a költői szivük. Volt idő, amikor világoskékszemü, higvérü, a rangnak és a vagyonnak élő embereknek nézte őket Magyarország. Most azonban már egészen másképp gondolkozik róluk, így: „Eh, ezek nekünk valók és ha már egyáltalán egy családnak kell uralkodni az országon, igen helyes, hogy ők azok. Tartsunk velük, ugy is mieink lesznek egészen, nemsokára. Szeressük őket, mert megérdemlik és nekünk hasznunk lesz belőle!" * Ki mondja ezt, az urát adni bizony nem tetszett vissza, amikor a Habsburgok ki sem hirdetett házi törvényére eskették föl Magyarország leendő királyát. Csináljanak, amit tudnak, végre ők rosszat nem akarnak. Csak megállítani a napot. Tegyék, ha tudják! Azt azonban, hogy Zsófia grófnő magyar királyné ne legyen, azt megállítani nem tudják". Mert nekünk ő tetszik — azonfelül, hogy a törvényeink ugy akarják — mert nekünk éppen ilyen királyné kéli, aki nem német „Standesherr" ágyékából való, egy szép uri leány, aki tud bánni a férfiúval, megmutatta. * Mondják, hogy a trónörökös mily boldog volt, mert Magyarországon lelkesedéssel fogadták a házasságát. Megszereztette az országos, sőt a vidéki lapokat is, melyek vezércikkelyekben ünnepelték az ő valóban szép és férfias cselekedetét. Ez az érdeklődése is szeretetreméltó és biztató. Örülni kell neki, mert jó jel, azt bizonyítja, nem él fölöttünk rideg magasságban, hanem együtt van velünk szokásainkban, osztja érzéseinket, velünk van még kedves hiúságainkban is. A hála érzése — mondják — fölragyogtatta méla szemét. Képzelhető, mily hálás lehetett még ahhoz, aki kitalálta a módját, hogy elveheti a feleségét, a király beleegyezésével. Hogy a párja csak a király hitvese lesz, megaláztatás még nem éri. Minden elégtétel megadatik neki anélkül, hogy a trónnak egy kis barrok cirádája is csorbát szenvedjen! Első pillanatban abszurdnak látszó, lehetetlen gondolat —: az ósdi morganatikus házasságnak a modernizálása. Hogy valaki méltó legyen az urához és egyben méltatlan is! Első hallásra kábulva halotta az ember, hogy lehet férfi, uri ember, aki kitalálja annak a formáját, hogyan lehet egy uri nőt megalázni, egy anyát előre megbélyegezni. Csakhogy az első benyomások — ugy-e ? — rendesen rosszak. Meg kell nézni a dolgot közelről és ugy értékelni. Földi törvények és világi erkölcsök szerint ez a dolog meg nem Ítélhető. Itt a trónról van szó és dinasztiáról. Meg kell erőltetni az alantas felfogásunkat és azonnal látjuk, hogy mily gyönge gondolat ez! A király hitvese! Lap- és nyomdavállaiatunKat Széchenyi- JÓM ELEK (Vasúti) út 9. szám alá helyeztüK át. könyvnyomdája, szerkesztősége és kiadóhivatala