Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 53-104. szám)

1914-07-19 / 58. szám

2 58-ik szám. MYIESTIDÉK. 1914. julius 19. Az uj polgári perrendtartás 317. §-a.*) Az uj polgári perrendtartásról szóló tör­vénykönyvet már bizonyára minden jegyző át­lapozta. De vájjon megakadt-e szeme egynek is annak 317. szakaszán? Érdemes azt figye­lemmel elolvasni és gondolkozni rajta. Mert hiszen kit érdekel jobban egy uj törvénykönyv, mint minket jegyzőket? És különösen érdekel bennünket a fentemiitett szakasz, mely mint egy kapzsikéz, elragadni készül előlünk a sótar­tót — vagy legalább is annak egy részét, — melyből sovány kenyerünkre eddig egy kis ize­litőt hintegettünk. Az ügyvédi kar alaptalan kenyéririgységtől hajtva az utóbbi időkben országos akciót indi­tott ellenünk a magánmunkálatokat illetőleg, melyből, amint mondják, dus jövedelmet vág­tunk zsebre. Elgondolkozva ez uj törvénysza­kaszon érthetetlennek tűnik fel előttem ez' az ügyvédi fegyverkezés. Avagy az ügyvéd urak még eddig nem vették maguknak azt a fárad­ságot, hogy elolvassák az uj perrendtartást? Pedig már január elsején életbe fog lépni. Igen. És sajnos, bármennyire is jogos a kívánságunk, hogy a törvényhozás ne csak elismeréssel legyen ami munkásságunk iránt, (hiszen ez is igen szép,) hanem egyszer már véglegesen is ren­dezze viszonyainkat az anyagiakat és erkölcsie­ket illetőleg, mégis mit látunk ? Egy ujabb tör­vény lép életbe és elveszi tőlünk azt is, amit eddig adtak. Mert bizony jelentékenyen meg­rövidíttetünk ama szakasz által. És a karpótlás ? Az otlion alussza téli álmát (és ki tudja, még meddig fogja aludni ?) a minisztérium iratszek­rényében porlepetten. Legutóbb leporozták ugyan; nagy lármát csaptak felőle azonban — amit most már teljesen bizonyosnak vehetünk, *) E cikk nem fedi minden tekintetben a mi állás­pontunkat. Ha mégis változatlanul közreadjuk, annak oka az, mert a cikkben foglalt panaszok a nagy- és érdemes jegyzőikarnak igen nagy része osztozik. A szerk. — újra visszakerül régi helyére várván egy ujabb feltámadásra. De nézzük tehát azt a bizonyos szakaszt és elmélkedjünk felette egy kissé. Az uj polgári perrendtartás 317. §-ában ugyanis ez áll: A magánokirat, ha valódisága nincs kétségbe vonva, vagy be van bizonyítva, az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy kiállítója az abban fog­lalt nyilatkozatot magáévátette (3) ha a kiállító aláírása, vagy kézjegye az okiraton bíróilag vagy közjegyzőileg hitelesítve van. Hát ez az a pont, melynél megütközve és keserű mosolylyal áll meg az ember. Tehát mi (amellett, hogy alapósan meg­röviditetünk) nem vagyunk, illetve nem leszünk eléggé megbízhatók arra, hogy egy magán­okiratra (adásvételi szerződés, osztályegyezség, kötelezvény stb.) a mi hitelesítésünk mellett nyomja rá kézjegyét az analfabéta atyafi. De, hogy merték ránk bízni és hogyan merik to­vábbra is kezünkben hagyni az anyakönyvet, mely pedig közokirat ? És az aratási, dohány« kertész és más hasontermészetü szerződések nem birnak oly fontossággal, mint például az adás-vételi szerződés ? Mert remélhetőleg eze­ket nem érinti a kérdéses törvényszakasz, amennyiben azokat külön speciális törvények egyenesen a községi elöljáróság elébe utalják. Avagy ott van a végrendelet. Nézetem szerint eléggé komoly okirat és azon mégis igazolhatjuk a kézjegyzést. De meg hát ha már ennyire nem meg­bízható a jegyző, ugyan minek bizzák rá az adókivetést ? Mert hiszen ez nem egykét magán­embert érdekel, hanem legfőképpen az állam belső zsebét. Hát mért nem bizzák ezt is a közjegyzőre? Jó, hogy az adókönyveket és lajstromokat is be nem cipeltetik velünk min­den évben hozzá hitelesítés céljából. És az utóbbi időben kiadott miniszteri rendelet az adófőkönyvi kivonat hitelesítését mért nem a közjegyzőre bizta, a községi biró helyett csú­fosan lesajnálva a jegyzőt ? Akkor mégis csak érthetőbb és enyhébb lett volna az a lesaj­nálás. Érdekes a fentemlitett szakasz ugyanazon pontjának a folytatása, mely ugyanis azt mondja, hogy az irni igen, de olvasni nem tudó, vagy az okirat nyelvét nem értő fél előtt annak tartama, a két jelenlevő tanú (tehát nem b ;ró, vagy közjegyző !) által a fél által értett nyel­ven megmagyarázandó és ennek megtörténte az okiraton tanúsítandó. Mindez azt jelenti, hogy a felolvasást, megmagyarázást, illetve annak megtörténtét igazolhatjuk, ellenben a kézjegyet nem. Szóval az már nem olyan fon­tos, hogy a fél meggyőződött-e az okirat tar­talmáról, vagy nem, de a kézjegy, az igen. Olyan fonákság ez, amin az ember — egyebet nem tehetvén — kénytelen elmosolyodni. Menjünk tovább. Ha tehát egy félvékás földet el akar adni Analfabéta János bátyánk, hát szedje fel a sátorfát feleségével, Vevő ko­mával és annak feleségével együtt és kutya­goljon be költség, rengeteg időveszteség és fáradtsággal 20, esetleg 30 km. távolságra a járásbírósághoz, vagy a közjegyzőhöz, illetve majd (kifelejtettem) az ügyvédhez szerződést csináltatni. Majd ott jó olcsón megcsinálják. Köztudomásu dolog, hogy a falusi nép szegényebb rétege áll épen hadilábon az írás­mesterséggel, mert hiszen, ha meg is tanulták azt az elemi iskolában, a gyakorlat hiánya folytán elfelejtik, nem ugy, mint az olvasást, mrt ha nem egyébről, az imádságos könyvből ismételget, de akkor is csak a nyomtatott írás ismerete marad meg nála, — tehát őket, (kik a legutolsó fillérhez is igen keservesen jutnak,) őket sújtja e kérdéses törvény­szakasz. Pedig odafönn igen szép szavakkal és poétikus érzelmektől áthatva beszélek mosta­nában a falusi népről, a nép érdekéről és annak védelmezéséről. De hát a szó csak szó Eétszáss forint. Irta Nagy Endre. Zsán! Zsán! A fiatal báró még egynéhány kísérletet tett, aztán türelmetlenül ment az előszobába. Zsán ott sem volt. Ellenben, mikor lelépdel a kopott gránitlépcsőkön, a kastély mögött, a kerekes kut tövében rábukkant. Ingujjban volt és fát aprózott. Mert Zsán csak a végső szük­ség esetén volt inas. Egyébként a szakácsné mellett végzett konyhai teendőket, amióta a tanyáról belső munkákra berendelték. A fiatal báró ráförmedt: — Az ördög vigyen el, hogy sohasem lehet rád találni! Huzd fel gyorsan a libériádat és jelents be a grófnőnek. A grófnő a fiatal bárónak édesanyja volt és ugy, reggeli után, a pesti újságok elolva­sása közben szokta a családi ügyeket elintézni. A nap többi részében a gazdaság kötötte le. A grófnő kíváncsian pillantott fel újság­jából lorgnettjén keresztül, amikor a fia komor és ünnepélyes arccal belépett hozzá. — Csókolom a kezedet, mama! — Jó reggelt. Nos ? A fiatal báró előbb körülfutotta szemeivel az ódon és éppen nem összeválogatott búto­rokat és miután még a sima, fehér menyezet tanácsát is kikérte, kissé remegő hangon, de elszántan mondá : — Pénz kellene, mama! A grófnő összeráncolta erélyes szemöl­dökét. — Pénz ? Nincs. Azt hiszem, azt maga éppen ugy tudja, mint én. — Kérlek, mama, azt jól tudom, de most muszáj. — És mire kell, ha szabad kérdeznem ? A fiatal báró egy hosszas pilluntással bú­csúzott el a cipője hegyétől, azután sötéten mormogta: — Hiszen tudod mama. A szigorlat. — Lári-fári. És mennyi kell ? — Kétszáz forint. — Maga ugy látszik, ma tréfálkozó ked­vében van. Kétszáz forint! De, mama, a szigorlat. — Eh, hát szigorlatozik később. Ugy sem lesz magából fiskális soha. Remélem, erre csak nem gondol egy Révy báró ? Most csend lett egyelőre. A színműírók kínos szünetnek szokták jelezni az ilyesmit. Azután a fiatal báró egy elszánt lépést tett előre és felvetette fejét, amint hogy Derblay Fülöp szokta vasárnap délutánonként a Vas­gyárosban. — Mama, most már megmondom őszin­tén, hogy nem szigorlatra kell a pénz, hanem valami sokkal fontosabb dologra . . . — Valóban kíváncsi vagyok erre az ujabb verzióra. — Nos, Járay grófék nagy pikniket ren­deznek holnapután és engem is meghívtak. Hát mondd, mama elmaradhatnék én onnan ? A grófnő kételkedve nézett a fiára. — Piknik ? — Igen, mama, a levelet is megmutatha­tom. Remélem, hogy nem kételkedel egy Révy báró szavában ? — Piknik . . . piknik,. . . Az persze egészen más. És olcsóbban nem lehetne ? —• Hova gondolsz ! Tudod, hogy Járay grófék mennyire szemmel tartják az embert. Igazán keveset mondtam, amikor kétszáz forintot mondottam. A grófnő izgatottan állott fel székéből és töprengve szorította a lorgnont ajkához. Az~ után szilárdan szólott : — Estére meglesz a kétszáz forint. És most hagyjon magamra ... De miért is nem mondta mindjárt, hogy piknikről van szó ? A fiatal báró kezet csókolt és melankoli­kusan távozott a szobából. Csak a hosszú és alacsony folyosó túlsó végén kezdett bele egy vig ütemü induló fütyülésébe. A grófnő pedig ugyanakkor az inasnak csengetett. — János, hivja fel rögtön Rozsda urat. Csak válságos időkben szókta Zsánt Já­nosnak nevezni és a válságos idő most elkö­vetkezett. Rozsda ur udvari kovács volt és azonkívül hihetetlen sokoldalú mindenegyéb. Be volt avatva a legkényesebb „udvari 8 tit­kokba és az előkelő hivatás boldog tudatában » Wmü fényképező gépek, lemezek, papírok és veg^sze E NTŐ 5 Z E tuduuJiikttuiu Viióiii Ermann 23 és 53 korona, a legszakszerűbb összeállítása 6 koronától feljebb. Sérvkötő, Haskötő mérték szerinti készítése BLUMBERG JÓZSEF SSSBS. Gummi cikkek főraktára.

Next

/
Oldalképek
Tartalom