Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-01 / 10. szám

4 10-ik szám. JStYÍRVIDÉK. 1914. február 1. elérte a lovag várudvart itt holtan esett össze. Heine is felgolgozta ezt a mondát. Egy rövid előadás keretében nehéz befoglalni mindazt, amit Szkénéről még érdemes elmondani. Szkónénak tanulmányozására méltó saját iró és művészköre van. Az irók között ott látjuk Ola Hansont, a szociális költőt a szilaj életű zseniális Wilhelm Ekelundot aki a svéd törvénynyel dacolva Kopenhágában irja könyveit, Anders Osterlinget, a szkónei drámaírót stb. A szkónei parasztudvarok és mezők nagyszerű grafikusa Ernst Norlind, Axel Ebbe szobrász, Trulsson tájkép és portrétfestő. Mind ismeretlen nevek még a magyar közönség előtt, pedig tanulmányozásuk föltétlenül sok érdekes tanulságot nyújtana. Ha talán Norrland néma fensikjai, lakatlan erdői, ahol mérföldekre sincs semmi nyoma az emberi létnek, ha talán Svédország közép tartományai Wármland és Dalarne tengernek látszó tavaikkal, melyekben sötét hegyek és fehér templomok, vörös faházak tükröződnek vissza, vonzóbbak a messze délről kiránduló idegenek előtt, mégis nem helyeselhető, hogy ezek a minél messzebb északra vágyó turisták csak sietve robognak át Svédország legdélibb tartományán. Hiszem ezen előadásból meggyőződhettünk, legalább vázlatosan, hogy Szkóne igen sok agrár népnek, talán nekünk szabolcsiaknak is hasznos példát nyújthat, mint lehet megélni boldogan, megelégedetten abból a kis darab földből, amelyet őrükül kapott, vagy amit maga szerzett. (Vége.) A csodadoktor! Irta: Dr. Spányi W6za. Délután 4 óra ! Dr. Sárga Elemér, az összes gyógytudományok tudora egy nagyot nyújtózkodott, és lassan, mint a téli nap, — kelt fel a puha ottománról, a melyen immár 4 hónapja aludta napról-napra a legistenibb nyugalomban ebédutáni kis szendergését „nur ein viertelstündchen* 2-től 4-ig; ez volt t. i. a rendelő órája és soha zavartalanabbul ember fia még nem aludt e földön, mint a mi doktorunk — épen rendelő órájában. Ezen pedig nem szabad nevetni t. hölgyeim és uraim, mert ez nagyon szomorú dolog. De tulajdonképen nem is ezen kellett volna kezdenem, hanem inkább hősünk fiatalabb évein, még precízebben gyerek korában, mikor is az orvosi pályára való hivatottságot fedezték fel benne. Erről a hivatottságról érdemes egy keveset elmélkedni; sok ember választ tévesen pályát és én meg vagyok győződve, hogy a mint sok ügyvédben vagy adóhivatalnokban kiváló operatöri tehetségek vannak, mert az érvágástól a bélkiszedésig fájdalom nélkül minden műtétet elvégeznek, azonképen bizonyára sok orvos is van, a kiből esetleg elsőrangú bankigazgató vagy talán borpince felügyelő lehetett volna. Elemérünk még csak hat éves volt, mikor már is érdeklődött a természettudományok iránt és pedig ez a nagy tudásvágy a legkülönbözőbb téren nyilvánult meg ; pl. felmászott egy öreg almafára és egy fészekből a kistojásokat kiszedve, azonmód nyersen elfogyasztotta; ki ne látná meg e tett mögött a leendő nagy belgyógyászt, aki diétás kúrákat rendel, vagy abban, hogy Elemérke nővérének aranyhalas üvegjébe tintát öntött, lehetetlen egyébet látni, mint intenzív búvárkodást a halak ellenálló képességének meghatározása körül. Atyja ugyan ezeket a búvárkodási hajlamokat legszívesebben atyai szeretettel kipofozta volna belőle, de akkor én a leendő csodadoktor tetteit nem örökíthettem volna meg; igyse ez volt az oka, hanem Elemérke anyja, aki egyetlen fiának minden csirkefogóskodásában egy felsőbb lény sugallta megnyilatkozást látott. Elemérke nagyobb lévén, már komolyabb vizsgalatokkal is kezdett foglalkozni pl. legyek, cserebogarak és lepkék gombostűre húzásával. Azután hosszas gyakorlat után sikerült neki egyszer atyjának a nyakkendőcsiptetőjét a macskájuk tarka végére rácsiptetni oly fényes eredménynyel, hogy a szegény állat, a melynek úg> látszik sokkal kevesebb érzéke volt az ilyen természettudományos búvárlatok iránt, őrült iramodással a konyhába menekült és kínjában az összes összetörhető edényeket összetörte, a miben neki macskaszempontból véve a dolgot, tökéletes igaza volt, mig csak Máli, a vén szakácsné meg nem szabadította a csiptetőtől ! Szegény Máli! ha memoirjait valaha megírta volna, azokban Elemérke természettudományos buvárlatai bizonyára vörös betűkkel leltek volna megörökítve. Kezdve azoo, hogy a „spór* ba kapszlikat rejtett el, amik azután az ebéd főzésnél oly sortüzet adtak, hogy szegény Máli ijedtében elejtette a vert habos tányért és némán hápogott vagy egy félóráig. — folytatva azon, hogy a jó örsg lélek ágyának lepedője alá vadgesztenyéket rejtett el, persze zöldhajastól, tövisestől — és végezve azon, hogy vasárnapi ünneplő kendőjébe egy gyönyörű példány varangyos békát göngyölt — mindebből most már mi is beláthatjuk, hogy Elemérkének orvosi pályára kellett lépnie — a minthogy tette is. Ilyen és hasonló búvárkodások között nőtt fel fiatal hősünk előbb kisdiákká, majd nagydiákká. Az apró-cseprő gazemberkedések elmaradtak és mint minden diák a természettudományos fejlődés hosszú lépcsőjén a két legfontosabb fokon is athaladt — amely két fok közül — mint mi mindnyájan, a kik diákok voltunk — jól tudjuk — az egyik, az első cigaretta — a másik az első szerelem. A kezdő mindakettőtől eleinte kicsit rosszul lesz. E kettő nélkül nem válik férfi a diákból soha és ahogy bslesáppad az ifjú az elsőbe — ugy pirul bele a másodikba. És a mi Elemérünk már akkor megmutatta, hogy milyen okosan és doktorosaD gondolkozik — t. i. télen lett szerelmes, ami igen egészséges, — nyáron ábrándult ki, ami még ennel is egészségesebb, ősszel jött reá, hogy a lányok mind csalfák és egy doboz kuglert többre becsülnek, mint egy 16 éves férfi forró érzelmeit, ami a legnagyobb romlottság jele — és azután jöttek sorba a fiatalember életének összes fontos mozzanatai. És jött az első unokanővér — akibe minden jóravaló diák halálosan szerelmes, azután jö

ft jóval kevesebb boldogságot árasztva az első szivar és első berugás — végül az a tapasztalat, hogy az embernek a más unokanővére mégis csak jobban tetszik — mint a saját magáé. És ez mind — mind — akármit méltóztatnak gondolni — mégis csak természettudományos búvárkodás. Sárga dr. négy hónapja, hogy letette a doktorátust és minthogy mindig csinos, elegáns fiu volt és teljes tudatában volt annak, hogy egy oly kiállítású fiu mint Ö, csakis Posten tud karriért csinálni, undorral utasított vissza minden oly ajánlatot, mely neki egy vidéki körorvosi állást kinált és a fővárosban telepedett le. Egy körorvosi állás utóvégre is jó lehet egy parasztizlésü embernek, aki a kuglizáson és pipázáson kivül más szórakozást nem ambicionál, szereti a kutyaugatást és képes arra, hogy falun nősül meg és elveszi valami csizmás ember lányát, a kit még azonfelül bizonyosan Zsuzsinak hivnak és egyébről sem tud beszélni, mint libatömésről es legfeljebb arról a titokról, hogy hogy lehet megakadályozni a barack kompót megpenészesedését! Rettenetes! Neki bizony magosabb céljai vannak; elegáns praxis, fényes lakás, esetleg automobil, rang és kitüntetés, legalább is királyi tanácsosság — és már szinte látta magát, a mint bőkezűen osztogatta a királyi tanácsokat . . . Sárga dr. mint mondom, felkelt, a tükör előtt rendbe hozta frizuráját, megigazította félrecsúszott nyakkendőjét és benyitott rendelőjébe, a mely tényleg fényesen be volt rendezve. Nem hiányzott ott semmitéle műszer vagy készülék, kezdve az orrcimpamasszálótól egész a gyomorgörcsvasalóig — megvolt ott minden. Élvezettel nézte végig a műszerszekrény csillogó kincseit, a könyvtár hatalmas szakmunkáit melyek felvágva bár, de kifizetve nem sorakoztak komoly sorokban — elárulva doktorunk mélységesen mély tudományosságát. Kissé elmélázva állott meg íróasztala előtt, a melyen akkora irógarnitura pompázott, a milyent még talán Bismarck se használt a berlini szerződés aláírásakor. És egyelőre csekély tizezer receptpapir várta szerény fehérségben, hogy a doktor rájuk ontsa tudásának fekete betűkbe szedett súlyát. Szemei büszke örömmel pihentek meg a karosszéken, a mely hatalmas támlájával és valódi kafferbivalybőr bevonatával igazán oly impozáns volt, hogy egy ily székről rendelő orvosnak a páciens feltétlenül többet is fizetett . . . voina, mint egy másnak, ha lett volna tudniillik. A rendelőből benyitott a várószobába, ahol hűséges gazdasszonya ült felkötött arccal — ült rendületlenül 2—4 ig, ült nemcsak most, de mindennap, nem mintha valamije fájt volna, de mert a jó lélek mindenáron fellendíteni akarván gazdája praxisát, jobb ügyhöz méltó kitartással markírozott egy beteget, hogyha netalán — tán — de mégis véletlenül bebotlanék egy beteg — hogy hirét vigye, miszerint Sárga dr.-nak olyan jól megy, hogy várni kell az embernek, mig rákerül a sor. De ez a véletlen idáig 4 hónapon át még nem akart mutatkozni és a mi doktorunk sajnos egyebet, mint egy uj Ferenc-József kabátot az egész idő alatt nem rendelt. Náni — szólt a doktor a műbeteghez 4 óra van, nem rendelek tovább! kösse le a kendőt az arcáról, csak maradjon itthon és vigyázzon; én a kávéházba megyek — tudja, consilíumba hívnak, teszi hozzá komoly arccal, ka keres valaki, telefonáljon ériem, a beleget semmi körülmények között el ne engedje addig, érti ? Értem, nagyságos ur, felelt a jó lélek, csak már látnám azt a beteget, biz'Isten élve ki nem megyen innen, csak a holttestemen keresztül! Sárga dr. kalapját, ezüstfogantyus botját veszi, megelégedett pillantással nézi végig elegáns alakját a várószoba tükrében és indul lefelé a lépcsőn. Közben a kővetkező gondolatok kergetőznek szépen fésült fejében: először is: mégis csak disznóság, hogy egyetlen nyomorult beteg nem bir jönni 4 hónap óta, egy millió ember lakik a fővárosban, hiszen annyi kedvező alkalom van rá — hiszen nem kívánok én senkinek semmi rosszat és nem is kellene valami nagy dolognak lenni, de egy kis elcsúszás, egy gyönge kis bokaficam, mondjuk egy enyhe gyomorgörcs igazán jöhetne már — nincs az emberekben semmi belátás ; és ugy vigyáz magára mindegyik, hogy el ne csússzon, mintha örökké akarna élni. Tele van a ház gyerekkel, ordítanak, úgy, hogy néha aludni se lehet tőlük, de egy hitvány szálka nem tud a torkán akadni egyiknek sem, se egy rongyos kanyarót nem bír kapni egy sem, nyomorult komisz kölykök ! Ily gondolatok között nem a legjobb hangulatban ér ki a kapuba, egy pillantást vei aranybetűs tükörüveg rendelő táblájára és elindul a szokott Stamm kávéházába, ahol ha nem is consilium várja, mint azt gondolhattuk, de barátjai, kollegái — fiatal orvosok „kik egymást húzták fel és heccelték az örökös kérdéssel, hogy na — hogy megy a praxis? él-e még a beteg ? Igen ? dacára minden kezelésnek ? már ahogy fiatal doktorok egymást tréfásan boszszantani szokták. Most is együtt volt az egész társaság; leghangosabb volt köztük Dr. Pmty a fogász, aki óriási fölénynyel beszélt a többivel, mert már mindjárt első nap akadt betege ; igaz, hogy csak a házmester és annak is egy jó fogát húzta ki a mellette levő rossz helyett és a beteg borzasztó dühbe gurult, mikor meglátta a jó fogat és csak a doktor energikus fellépésének sikerült a dühöngő pátienst megnyugtatni avval, hogy azt egy laikus nem érti, hogy mi egy jó fog és mi egy rossz, és mikor a kárvallott most már kisebb hangon azt merte mégis mondani, hogyhát akkor miért fáj az, ami benn maradt, a doktor Jupiteri fölénnyel veregetett a vállára és azt mondta, barátom, ön ezt nam értheti, ez csupán autosuggestio, a fog kinn van, ami benn fáj az tiszta képzelődés, egyszerűen nem kell vele törődni. Épen századszor beszélte el Pinty a legendát, mikor Sárga dr. belépett és a társasag filé tartott. Servus csodadoktor ! üdvözölte Dr. Smonca, az ideg-specialista, mig Fürész dr. a sebész, szó nélkül nyújtotta felé kezét. Sárga az odasiető pincérnek előkelő mozdulattal adta át botját és kalapját, megrendelte citromos teáját, leült, óvatosan vonta ráncba kifogástalanul vasalt nadrágját a té de felett és kérdő arccal fordult az idegdoktor felé ! Miért csodadoktor. Kedves Smonca ? ugylátszik saját idegrendszered mondta fel még a szokottnál is jobban a szolgálatot? Nem, feleli Smonca, de rólad az a hir kering, hogy valóban csodás gyógyításokat viszel véghez, épen tegnap hallottam, hogy a gyomorcseppjeidet valaki tévedésből a felesége fájós fülébe cseppentette, a mitől azonnal jobban lett. A társaság hangos nevetésbe tőrt ki, mire Sárga dr. nyugodtan azt jegyezte meg, hogy az lehet, nála még az eltévesztett orvosság is remekül használ, de Smoncáról viszont azt hallotta, hogy idegerősitő balzsama nagyszerűen bevált, mint cipőkrém ; igy évődött a fiatal Aeskulapok tábora; egyik se