Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-24 / 42. szám

Nyíregyháza, 1914. május 421. Csütörtök XXXV. évfolyam, 39. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 10 K, Fél évre 5 K, Negyed érre 2 K 50 f. Egy szám ára 10 f. Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hív. hirdetések sora 60 f. A nyilt-tér soronként 80 f. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 f. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit Az otthon. Ami az égi madárnak a puha fészek; ami a tépett ruháju, fáradt vándornak lombos erdők árnyas rejteke, az — sőt százszorta inkább az, a társasélet csendes boldogságát sóvárgó emberre nézve az otthon, a családi tűzhely ! Valósággal a földi boldogság megszentelt helye; a küzdő ember egész lényét felüdítő tiszta örömök mélységes kútfeje az otthon, hol évezredek óta hullámzik az élet azzal az áldásos erővel és tartalommal, melyből tenger kincset meríthet az egész emberi társadalom. Az isteni gondviselés által kitűzött cél, mely az otthon felett sugárzó csillagként lebeg, egyidejű az öntudatos emberi élet megindulásával; az eszközök, melyek a családért élő embert célja felé segítik, ma is épp annyira magasztosak, mint akkor, midőn az erőteljesebb lény, az őskorszakbeli férfi lihegő keblére ölelve szeretteit, kiomló vércseppjeinek az árán is megvédte őket a gonosz világ minden veszedelme ellen ! Az otthon, a családi tűzhely ma is, mint évezredekkel ezelőtt, az egyéni élet bölcsője, leghívebb dajkája; ha időközben ment is át változáson, az is inkább a kényelem, a gondtalanabb élet biztosítása végett történt; nem pedig azért, hogy talán az otthonból fakadt érzelmek lényegesen megváltoztak ! A szüle és gyermek; a férj és a feleség viszonya most sem bensőbb, most sem mélyebb, mint akkor volt, midőn a műveltségnek nem állott ugyan azon a magas fokán, mint a mai család; de azért a vérség kötelékeiben rejlő viszonyt nem tudta még élete árán sem megtagadni! Egyes rendkívüli esetektől, eltévelyedésektől eltekintve, az ó-kor emberének otthonát, családi tűzhelyét is kiválóan jellemezte az önfeláldozó buzgóság s a törhetetlen szeretet! Az otthon tehát a társadalmi fejlődés különböző korszakaiban mindig támpontja volt az egyéni törekvéseknek ; lelkesítője s megszentelője a legeszményibb küzdelmeknek ! Mégis, ha látó lélekkel figyeljük korunk s emberi, nemzeti társadalmunk eseményeinek a folyását, kialakulását, mit kell egyre fokozódó aggodalommal látnunk ? . . . Az otthon elhagyásának a gondolata a gyakori kivándorlások következtében kezd a rideg valóság ijjesztő formájába öltözködni! Mintha éltető elemévé vált volna a XX-ik század gyermekének: el a családtól, el az otthontól minél messzebbre . . . olyan nagy az igyekezet, olyan lázas a törekvés; kenyérkereső, családfentartó, életerőteljes férfiak, kiknek jelenléte, bátorságos fellépése a család oltalma, védő fegyvere, kezökbe veszik a vándorbotot s minden lelki furdalás nélkül belevetik magukat az ismeretlen élet forgatagába s engedik magukat sodortatni a bizonytalan s oly sokszor szomorú jövő elé, hol ha partot érnek is, szivökben rommá lett a remény s a hit; nagy szerencse, ha még az éltető szeretetet ki nem rabolta keblükből a mostoha sors. A családtól való elszakadás gondolata eddigelé rendkívül és szórványos jelenségre mutatott, ma már annyira otthonos még a legegyügyübb ember lelkében is, hogy az az elmaradott, az a sajnálatra méltó, kin nem látszik meg a nagy világ vándor útjainak a pora ! Ha a mezőgazdasági viszonyok kissé kedvezőtlenebbül alakulnak, a neki búsult magyarnak a szivében mindjárt lobbot vet a kivándorlás vágya ; ha a föld éhség szülte érzések kavargó ösvényét nem tudja bölcs számításával áthidalni a küzködő magyar, kapja a vándor botot s már a tengerpartjáról vigasztalgatja odahagyott szeretteit ! Ha csalódása, szomorúsága miatt búnak ereszti fejét, hogy minden nyomorúságot eltemessen s ujabb életkedvet szívjon magába, egy gazdag reménységtől ékeskedő amerikai kirándulással minden ellentétet kiegyenlítettnek hisz a nemzetközivé vedlett magyar! J Csoda-e aztán, ha még a legbiztosabb megélhetést nyújtó vármegyékben is, az alispáni jelentések csak ugy nyögnek a kivándorlási statisztikai adatok súlya alatt ? Valósággal a népvándorlás izgalmait éljük, azzal a külömbséggel, hogy akkor a vándor természetű magyar mindig Megnyugvás.*) Ne várj sokat, érd be kevéssel S boldog leszesz, ha megelégszel, A mit magától nyújt az élet. Botorul föl magasba törve Alant maiadsz a porba', rögbe' S a mire vágyói : el nem éred. A boldogság titkát keresve: Bolyongva mégysz el tőle messze És sirsz, zokogsz, hogy nem találod. S miként a földre éjnek árnya : A csüggedés reád leszállva, Harcod végéd remegve várod. És felsikoltasz, hogy csak álom, Boldogság nincsen a világon ! Minden hazugság, merre nézünk ! Az a sugár, napnak a fénye; Az a sziv vágya és reménye ! Nyomor, szenvedés itt a részünk. Nem az, nem ! oh hidd rendületlen': Az élet nem sivár, kietlen, Bár gyakran sivatagba' járunk. Nyílhat virág a bérc ölén is, Fakadhat víz sziklák tövén is, Derűt a földön is találunk. *) Szemelvény Erdélyi lmr« ref. lelkész most meg.elent verses kötetéből. Szatírát nem írni nehéz. A Topkapu-Szaraj kertjében üldögélt egy forró nyári délutánon IV. Murád szultán. Az akkor már kétezerháromszáz esztendős Bizánc fölött tündöklően sütött a nap, teleszórva csillogó, tüzes "aranyporral a Marmara nyughatatlan tükrét, az erdős halmokat, konakok és mecsetek ormait, a repkénynyel borított ódon vátfalakat. Az ádáz vérzivatarokból, egetverő lánghullámokból annyiszor uj életre kelt város riasztó, kísérteties emiekei, melyek borús, zord napokon, csillagos és csillagtalan éjszakákon egyaránt ott settenkednek Stambulnak minden zegében-zugában, elbújtak a tikkasztó hőség, a vakító fény elől, akár csak a bágyadt, lihegő emberek és Stambul bájos volt, tündéri volt, mint mindig, mikor a nekivadult emberi szenvedélyek s az elemek fékevesztett hatalma helyett a pajkos, kacagó napsugarak uralkodnak rajta. Murád szultánon is kifogott a tüzes napfény. Herkulesi izmai nem kívánkoztak mázsás buzogánya után, füle nem kivánt jajveszékelésben, ágyudörejben, halálorditásban gyönyörködni. Kényelmesen hüselt, olvasgatott. Nefi verseit olvasgatta, még pedig nem azokat a dörgedelmes, de azért mindig szédítően ékes, ötletes kaszidákat, melyekben a költő őt és országa nagyjait magasztalta, hanem az .itélet nyilait", azokat a hírhedt Nefi-féle szatírákat, melyekből szultán őfelségén kivül kijutott minden akkori törők főméltóságnak. A szultán több izben jó izüen kacagott. A szatírák elevenűe vágó hangja, gyilkos szókimondása nem bántotta, sőt mulattatta. Közben hirtelen borulni kezdett az ég, távoli mennydörgés moraja futott át Stambul fölött. Az aranyhalas márványmedencék víztükre elkomorult, a ciprusfák sötét, imbolygó árnyai égészen eltorzultak a haragoszöld hulllámkarikákban. A szultán tovább olvasott, tovább lapozgatott s csak akkor ugrott föl ültéből, mikor néhány lépésnyire előtte lecsapott a villám. Murád halálra rémült és mivel, mint minden zsarnok, ő is babonás volt, dühösen csapta földhöz Nefi szatíráit abban a meggyőződésben, hogy a gonosz olvasmány miatt járt oly közel a fejéhez az Isten haragja. Hivatta is Nefit azónnal. A póéta megjelent a szarájban s a szultán kegyetlenül lehordta: — Hogy mertél ilyen elvetemült, gyilkos verseket írni ? ! Kicsi híja, hogy le nem sújtott az istennyila azért, hogy a te nyilaidban gyönyörködtem. Nekem többé ilyen poémákat írni ne merj, mert Allahra mondom, megfojtalak! Érted ? ! Nefi lehajtotta büszke fejét s csak ennyit mondott a haragos szultánnak: — Esküszöm, többé szatírát írni nem fogok [soha; Sorsomat szidom csupán, hogy mért is [olyan ostoba.