Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-07 / 37. szám

Nyíregyháza, 1914. május 421. Csütörtök XXXV. évfolyam, 39. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanitóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 10 K, Fél évre 5 K, NegyetI évre 2 K 50 f. Egy szám ára 10 f. Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 f. A nyilt-tér soronként 80 f. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 f. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Debreczenben. Sok okunk volna talán a megbántott testvér neheztelésével gondolni Debreczenre, mely bizonyos jelekből és törekvésekből Ítélve, mintha a gazdag ember féltékenységével nézné itt közelben, Debreczennek a szomszédságában a mi nem régen falusias külsőségéből számbavehető várossá fejlődött és további fejlődésre képes városunkat. A mi neheztelésünk, ha valóban léteznék, indokolt volna, mert hiszen hagyományos visszaemlékezés szerint Debreczennek homoki oldala, a nyírségnek mintegy kiegészítő s ahoz hasonló része, az egykori nyírséghez, a Tisza Kajmán által ketté szakított nagy Szabolcsvármegyéhez tartozott, népessége is szaporodott a nyírség lakosaiból, mint ahogy fejlesztett vasutvonalaival most is felveszi a maga helyi forgalmába vármegyénk lakosságainak egy jó részét. Ez az összeköttetés pedig ha nem testvérekké, jó barátokká kellene, hogy tenné, az egymás szomszédságában levő ezt a két magyar várost, mint ahogy azzá tette a múltban, a mikor jó és bal szerencse egybe fűzte egészen Szabolcsvármegyét Debreczennel, mintha székhelye, ennek az északkeleti nagy magyar vidéknek fővárosa lett volna, a honnét nem is maradtak el az élénkebb természetű nyíriek soha s nem is olyan régen a pajkosul nyíri bicskásoknak nevezett nyíri közönség egy jó részének Debreczen volt a mulató helye s a debreczeni vásár még a nyíri előkelőségnek is találkozó helye. Mindezek a hagyományos jelenségekről való visszaemlékezések tehát, ha Debreczen nem viseltetnék az abból táplálkozható testvéri, vagy baráti érzülettel irántunk, alkalmas volna a mi neheztelésünket, ha ez a neheztelés nálánk valóban léteznék — fokozni. De én ugy érzem és ugy ösmerem Nyíregyháza mai nemzedékét is, hogy ez a neheztelés mi bennünk, nyíregyháziakban nincs meg. Ahoz az ideális, önzetlen viselkedéshez, melyet Nyíregyháza magára hagyatva különböző emberbaráti és közjótékonyságu intézményei létesítésével tanusit — a féltékenység nem is férne meg ! De ha megférne és valóban léteznék is ez a neheztelés, annak az ünnepségnek hatása alatt, melyet Debreczen május 3 án, a Kossuth szobor leleplezésére rendezett, el kellene apadnia és el is apadna éppen érintett karakterénél fogva — minden nyíregyházi, egyformán magvar ember lelkéből ! Az a Debreczen, amely bizony sok irányban és a megszakadásig igénybe vett kiadásai mellett olyan tekintélyes összeget áldozott Kossuth Lajos, az uj Magyarország alkotmánya megteremtője alakjának szoborban való megörökítésére, az a Debreczen amely olyan gondossággal járt el abban, hogy Kossuth Lajos nagy alakját s még az ő nevéhez fűződő annak a bizonyos, nagy jelentőségű polikai lépés főtényezőinek alakjait is olyan symbolikus, beszédes formában örökíthesse meg, az a Debreczen, mely maga tartásával olyan előkelőségeit tudta megnyerni az ő házi ünnepségében való részvételre, a mai közönyös világban, Magyarország vezérfiainak, az a Debreczen, amelynek lakossága, olyan megszámlálhatatlan tömegben, olyan nagy sokaságban vett részt a szoborleleplezési ünnepségben, hogy a hires nagy templom előtti óriás térség, belenyúlva a vasút felé terjedő széles főutcának térül is beillő nagy vonalába és az ekként egybe folyó térség még is, mintegy szük volt a ünnepségben és a Kossuth szobor iránti érdeklődésben résztvevők számára, az a Debreczen amely olyan bőkezű áldozatot hozott még arra is, hogy az ünnepségben résztvevők előkelőségeit, mintegy 620 személyt, nagyerdei Dobos-vendéglőjében — dúsvendéglátásban részesítse, megérdemli minden magyar ember elismerését is hogy mi is baráti, testvéri érzülettel üdvözöljük Debreczent szép és hazafias alkotásáért. Gratulálunk Debreczennek a sikerült Kossuth szobor felállításához, a leleplezés emlékezetes ünnepségéhez — s minket szabolcsiakat és nyíregyháziakat, akik DebA mi két períián frakkunkról. Bár restelem a dolgot, mindazonáltal lelkiismeretemen könnjitek, mikor bevallom, hogy valamint némely családok őseikről marad vidrabőrös kacagányokkal és kereszttollas kalpagokkal büszkélkednek, ugy mi is bizonyos tradicionális önérzettel gondolunk arra a két ruhadarabra, melyekről e história szól és amelyek apám garderobe-jában hátul az utolsó sorban néma önérzettel használatba vételükre várakoztak. Óhajuk azonban sehogy sem teljesült. Megboldogult apám ugyanis amilyen tánckedvelő, bálozó ember volt legény korában, annyira otthonülő lett, mikor mások példájára maga is begubózott. A cserbenhagyott frakkabátok évtizedekig álmodoztak egy boldogabb korról és ismételten megátkozták kegyetlen sorsukat. Édesanyám, ki pedáns tisztaságának úgyszólván rabja és betege, gyakorta kiszedegette őket börtönükből és alaposan rendbehozva az enyészet ellen dohány levelekkel óvta elhagyagyatott öltönyeinket. Sorukat mindazonáltal igy sem kerülhették el. Eljött ugyanis a nap, mikor más szabású frakkok kezdtek divatozni. Anyám csakúgy gondozgatta őket. Nem is volt hiba azokon, annyi se, mint a körmöm feketéje. Csak az a kacér divat fogott ki szegényeken. Én már akkor Egerben hallgattam a jogi studiumokat, ahol a mensa academica felsegélyezésére az egész, sőt még a szomszédos megyékre is kiterjedő agitációval oly impozáns bált rendeztünk, melynél sikerültebb — mint hírlett — azelőtt sohasem volt, de a közel jövőben sem igen lesz. Mint első éves gólya magam is részt vettem a bál rendezésében és mint ilyen kötelező a frakkviseletet irtunk elő, melyen alul a garast becsületünk és jó hírnevünk veszélyeztetése nélkül nem adhattuk. Ily húrokat pendítettem meg leveleimben: mire a szóbeszéd odahaza az eldugott frakkokra is rákerült. Divalba kezdtek jönni. Elég az hozzá, hogy mikor karácsonyi ünnepekre hazakerültem — a bál újév után volt — édesapám a frakköltönyök közül a jobbikat rámpróbáltatta. Mire anyám hatás kedvéért kezét összecsapva kiáltott ünnepelt fiára, hogy: ,olyan elegáns vagy, mint egy miniszteri osztálytanácsos". Atyám már lejebb adta valamivel. Oda nyilatkozott, hogy a háton az a cipónagyságu dudorodás leoperálandó, egyébként jól áll. Az operateur személyét a jó öreg Thaisz bácsiban választottuk meg, ki önmagát felülmúló szakértelemmel telelt meg hivatásának. Elérkezett a nagy nap, a hires mensabál estéje. Sietve robogtam fel a casinó tánctermébe kollegáim közé, kik egy-Két kivétellel kölcsön frakkban szerénykedtek. Dagadozni kezdett önérzetem, mikor fölényemet respektáló kérdéseikre odavetettem, hogy: „Brustnál készült Pesten" 1 Ez igaz volt. Mindössze annyit hallgattam el, hogy nem magam voltam a rendelője. A szünóra alatt azonban kegyetlenül megbűnhődtem az okozott könyekért. Egyik kollegám ugyanis, ki riválisának tartott, mert az első évesek közül mindössze kettőnknek volt saját ancugunk, a többi pedig uraságoktól levetett köntösökben járta a jogászcsárdást, félre nem érthető malíciával megjegyezte, hogy szakasztott olyan a frakkom, mint amilyen az ő édesapja legénykori arcképén látható. Parázs pofoszkodás keletkezett ez észrevételből. A római jog nemes professorának minden tekintélyt latba kellett vetnie, hogy a küzdő felekét szétválasztva rétori szózatával lecsillapítsa háborgó kedélyünket. Mi — igaz — nem is nagyon bántuk, mert fogytán voltunk testi enerzsiánknak és mindketten áhitottuk a pihenést. Másnap az ügy lovagias része vette kezdetét, melynek során azt állították segédeink, hogy a sajnálatosnak titulált incidens alkalmával mindketten tökrészegek voltunk, sőt az egyik azt állította, hogy annyira minden józanság hijján voltam, hogy hat pincsből Kossuth kalapot csináltam és a fizető pincért kineveztem Szatmáry helyébe pedelusnak. Mi ugyan nem igy fogtuk fel az esetet. Jómagam pedig biztos voltam felőle, hogy a rámfogottak merő hazugságok, mindazonáltal a sok beszédnek az lett a vége, hogy magunk is hinni kezdtünk italos mivoltunkban, mire a lovagias ügy békés elintézést nyert. A frakk, melynek viseletéről ekkor véglegesen lemondottam, újból haza a garderobe be párjához tétetett, ahol, hogy affaire-omhire haza is elvetődött, megkülömböztetett kegyelettel újból gondozás és pálca alá került. Tudja Isten, anyám a frakkokat ettől fogva még jobban kedvelte. Legalább én erre a következtetésre jutottam a szellőzés és porolás mindgyakoribb voltából. De ezen mi csodálkozni való