Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-12 / 82. szám

2 82-ik szám. JNSíBrafiK. 1913. október 12 volna hivatva, hogy Nyíregyháza és Szatmár között, illetőleg a Szatmáron tul és a Nyíregyházán tul fekvő országrészek között vasúti összeköttetést létesítsen. A menetrend ellenben ugy van összeállítva, hogy nem összeköti, de elválasztja őket egymástól. Vagy ott van a nyíregyháza—polgári vonal. A vonatok ugy közlekednek rajta, hogy a vicinálisokra alkalmazni szokott jó és rossz viccek valamennyiét bátran rá lehet erre a vasútra fogni. Míg Debreczenből Tiszalökre eljut a vonat 2 óra 40 perc alatt, pedig a vonal hossza 66 kilométer, addig Nyíregyházáról Polgárra, pedig a vonal hossza 64 kilométer, 3 óra 40 perez alatt megy a vonat. Egy nap alatt épen csak hogy meglehet járni Nyíregyházáról Polgárt. De ez aztán egész napba kerül. Hát ezek mind oly közlekedési mizériák, amiken segíteni kellene. Debreczen város közigazgatási bizottságának a napokban tartott ülésében szintén szóba kerültek a vasúti menetrend hiányosságai. A debreczeniek sincsenek megelégedve a Budapesttel való összeköttetéssel. Budapesttől Debreczen felé járnak leglasabban a gyorsvonatok. Hát akkor mit szóljunk mi, akiknek ráadásul még Debreczenben is kell legalább egy félórácskát vesztegelnünk, mielőtt tovább döcöghetnénk hazafelé ? Debreczen város közigazgatási bizottsága elhatározta, hogy a menetrend megjavítása érdekében felír a miniszterhez. Már az ülés folyamán hangok merültek fel azonban arra nézve, hogy az ilyen hivatalos felterjesztéseknek alig van láttatja, mint azt a mult tanulságai igazolják. Felkérte tehát a közigazgatási bizottság a főispánt, hogy személyesen járjon közbe a menetrend megjavítása céljából; amit a főispán meg is igért. Ugy tudjuk, a debreczeni kamara a napokban megint megkeresést intézett a kerületében levő városokhoz és testületekhez a menetrendre vonatkozó kívánalmaik közlése végett, hogy azokat a miniszterhez fák sorai között Aladár beléfogott a keletrómai császár históriájába. Dák királyleány a feleséged : vér az én véremből — üzente a kétségbeesett dák király sógorának, a császárnak. Anyád is dák király leány volt. Kötelességed tehát, hogy országomat megmentsd a végveszedelemtől. A dák királyleány, Szemesztré, aki sokáig volt túsz (kezes) a persa Szasszanidák udvarában s itt tért a Zoroaszter vallására — végtelenül szerette a bátyját, a dák királyt, mert még kis gyermek korában elvesztette atyját s a bátyja atyja helyett is atyja volt. Azért, amikor meghallotta hazája nagy veszedelmét, gyászruhába ölíözőtten esedezett férje, a császár előtt, hogy segítené meg az ő népét. A gyenge akaratú császár nagyon szerette a feleségét s azért nagyon szeretett volna segíteni a sógorán is. De a patriárka és a papok ellene szegültek. Azt mondták : végveszélybe sodorná ez a háború a keleti császárságot. Pedig ellentállásuk igazi oka az volt, hogy nagyon, de nagyon gyűlölték a szép Szemesztrét, mert megtörte a császárra gyakorolt régi befolyásukat és mert kárba veszett minden fáradságuk: Szemesztré a konstantinápolyi udvarban is hűséges követője maradt Zoraaszter tanainak. A császár pedig nem merte a papokat maga ellen ingerelni. Amúgy sem nyugodott trónja valami szilárd biztos alapon. Üres kézzel bocsátotta el tehát a követeket s e naptól fogva mindinkább a pátriárka befolyása alá juttassa. Tartunk tőle, hogy ezek a szépen kigondolt és megindokolt kívánalmak megint az eddigiek sorsára jutnak : ad acta tétetnek. Épen ezért a debreczeni közigazgatási bizottság példáját tartanánk követendőnek. Vármegyénk uj főispánja, ha megismerkedik a mi vasúti menetrendünk mizériáival, bizonyára többet tehet azok megszüntetése és a menetrend megjavítása érdekében, mint a legszebben kicirkalmozott kamarai felterjesztés. A Nemzeti Szalon kiállításáról. Majdnem mindennap fölm.ntem a kiállításra azzal a komoly elhatározással, hogy most iga zán kiválasztok vagy ötven képet (ne ijedjen meg a rendezőség, nem vásárolni akarok) és azokról irni fogok. Hiába próbáltam, mire végignéztem a kiállítást már akkorá-a 150—200 képet kereszteztem meg a katalógusomban, mint amelyekről igazán érdemes irni. (Nem mintha a többi nem volna arra méltó.) A Nemzeti Szalonnak már három helyi kiállításában gyönyörködtem, de egyikére sem gyűjtött össze a vezetőség olyan értékes és gazdag anyagot, mint épen a legutóbbira. A legkülönbözőbb festői irányok jelesei gyűltek itt össze nemes művészi találkára; nem látunk itt iskolázatlan szárnypróbálgatást, sem pedig túlzott groteszkségeket és ha egy-két képen látszik meg a befejezetlenség, az is csak azért olyan feltűnő, mert a túlnyomó többség nagyon gondosan volt kiválogatva. Mégis végig sétálva a szépen rendezett kiállításon a következő képek előtt álltam meg legszívesebben. Persze Benczúr Gyula képéről nem szólok, ő versenyen kivüt áll és azután az a kis apróság nem is mutathatja be az ő egész monuentális festőművészetének igazi pompáját. Ott vannak Kézdy-Kovács ködös, torongós tájképei, mindmegannyi elégiák a vásznon. Kedvesek és erőteljesek Englerth Emil velencei képei (50—53), valamint Chrisanthenum (49) csokra. Szerencsés választást csinált a Kaszinó Olgyay Ferenc szolnokmegyei művész Péter és Pál (200) képével; ritka erőteljes eget borított színes junius végi tájképe fölé. Orbán Dezső a budapesti „Nyolcak" legtehetségesebb tagja már enged túlzott színezéséből és „Őszi nap Dalmáciában" cimü képén (328) pompás harmonikus tájat mutat be. Szívesen gyönyörködik mindenki Bér Dezső kegyetlenül jól eltakerült s a feleségével való régi benső visszonya csaknem teljesen megszakadt. Mikor Szemetré látta, hogy a hatalmas császár az ő hazáját veszni engedi, a hitében keresett menedéket. A palota kertjében az ő számára emelt áldozati dombon könyörgött bátyja fegyvereinek győzedelméért. Itt üdvözölte reggelenkint a felkelő s esténkint a teljes pompájában lemenő napot, ki az isteni Zaratustra szerint nem más mint maga a mindent éltető jóságos Ahuramazda. Ájtatos buzgó imáiba elmerülve tőle kért segedelmet s itt maradt mindaddig, mig csak szárnyat nem bontott az este s a ragyogó Aprodité (Vénusz csillag) úrrá nem lett az esteli égboltozat kéklő óceánján. Történt azután, hogy egy napon hírül vette, hogy népének százezreit a hun seregek rabláncra fűzték. Bátyja a dák király elesett ; ősz anyja s testvérei földönfutókká lettek. A hírt a császárné nem élte tul. Ott, a szent áldozati halmon, ahol először csalatkozott erős mély hitében, ott döfte tőrét markolatig vérző szivébe. Hazája rabláncon senyved, vérei s édes ősz szülője üldözött vadként ki tudja hol s merre futkosnak szanaszét a nagy világban! Ugy is elvesztette mindenét; elvesztette a császár szerelmét, elvesztette a hitét: minek is élne tovább? De a papok gülöletét még a császárné halála sem tudta eloszlatni. A sok keserűségért, mellőztetésért, melyben a császár részesítette őket a felesége kedvéért, még halottaiban is Iáit karikatúráiban ; a sok színfolt után jól esik a szemnek az a néhány pazarul ötletes feherfekete rajz. Mérő István egész kis kollekcióval (162—7) van képviselve; finoman átgondolt képei körül különösen a Toilettenél (162) ragadta meg a figyelmemet. A debreczeni művész k közül különösen két név válik ki: Dienes Jánosé és Csűrös Béláé. Mindketten más eszközökkel érnek el igazi művészi hatást. Dienes a napsugarat szereti, az erőteljes határolt szinfolto kat, mig Csűrös a párás levegőt adja vissza, szineit kissé megtompitja. Dienes négy képe közül (338—41) különösen a Napraforgók és a Virágos kert teltünően kiváló. Csűrös Bála Tavasz c. képén (336) láttunk sok erőt és eleven művészi felfogást. E két kiváló fiatal művész nevével bizonyára sokat fogunk még találkozni fővárosi kiállításokon. Varady Gyula 15 év múlva állit ki ismét képet (331 Árva vára, 335. Bakonyi hegyvidék.) Nem fiatal és mégis fiatalos. Packa Kornélia nagy kompozicióju festményén (219.) bámulatos perspektívát látunk, mégis az a piros rózsabokor, mintha akadályozná kilátásunkat. Néhány finoman átgondolt, képe van Frecskay Endrének ; az almafa (64.) diszkrét ecsetkezelésü művészi tanulmány, a székelyhídi piac (63.) egyike a kiállítás legsikerültebb városrészleteinek. Szívesen állunk meg Kozák István tájkepei előtt. (301—33.) Kozák festészetében sohasem keresi a feltűnő exotikus témákat, sem pedig a rikitó megoldá-okat. Az ő müveszete komolyan átgondolt, biztos szemmel látja meg a színfoltokat és ép oly biztos kézzel rakja azokat a vászonra. Tájképei becses tanulmányok a mi nyíri vidékünkről. Van néhány igen jellemfő akvarel karikatúrája is (304—7.). Kitűnő tájképei vannak Déry Bélának (42—44.), hasonlóképen Markó Ernőnek (181—6.). Uferűach Jenő nagy kompozicióju Madonnáján (268.) kellemes, vonzó szelídség ömlik ál. Az ember szívesen szentel neki min denkor egy-két percet. Kimnach László (149.) Két testvér képe nagyszerűen fejezi ki a kétségbeesést és az aggódó testvéri szeretet. A kiállítás egyik legértékesebb képe. Rubovics Márk művészi tájképeiben már az előző kiállításokon is szívesen gyönyörködtünk, most négy hangulatos, erőteljes tájképével (221—4) szerepel. Plany Ervin rendkívül éles megfigyelő, csendéleteiben igen sok meglepő erő és pompás szinérzék nyilatkozik meg (331—333) A kisteremben Bachmann Károly és Henriette csodálatosan finom apró csendéleteiben gyönyörködtem (23—28). Mintha nem is ecsettel, hanem tűhegygyei festették volna ezeket a játékszerü képeket. A jelesebb képek közül való itt Gerster Károly Terus (72) képe. Az egész szelid bájos hangulat. Náray Aurél (194) Mulatozók-ban Munkácsy Technikáját utánozza és nem kis sikerrel. Scipiades Ida: Glicynia képe bosszút áltak. Ah — mondták — a kelet római császár nem temetheti el a feleségét a császászárok sokszor megszentelt sírboltjában. Nem! ... Nem ! . . . Nem lehet! Nagy Konstantin császár kegyes utóda nem oszthatja meg örök álmát a gyűlölt idegennel, aki ellensége az Atyák minden tanításának. Nem! ... el sem szabad temetni Krisztus szent törvényei szerint, mert a boldogságos szűz Anya ellenségeinek meg kell semmisülniők! Legyen osztályrészök az örök megszégyenítés ! ... A férj, a császár, oda temettette hát asszonyát a Zoroaszter domb oldalába, kedves virágai közé. A pátriárka és a papjai azonban még itt is tüntetőleg távol maradtak s a zokogó férjen, a gyenge, alkatrész nélküli császáron kivül nem volt más siratója, mint a halkan susogó, síró, lágy esteli szellő. A búcsúzó nap vérvörös -sugarai pedig, melyet életében annyira szeretett, még egyszer bearanyozták, beragyogták, bevilágították a sírját. Frissen hantolt, árván egyedül álló sírja fölött csak ez a hunyó vörös fény volt a halotti fáklya, csak az esteli imádságukat zengő madarak bűbájos dala a búcsúztató halotti ének. Ugy beszélsz Aladár, mint egy leszboszi görög poéta — szakította félbe öcscsét Csaba, a király. Mondják, hogy a dákok földjén igen szép leányok vannak. Gyönyörűek királyi bátyám és Uram! Hazafelé jöttömben az egyik virágzó dák városnak előkelő vénei gazdag ajándékokkal jöttek elém s esedezve könyörögtek : kegyelmezzek meg a városuknak. Szívesen fo-