Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)
1913-10-05 / 80. szám
2 80-ik szára. 1913. október 5. lyek körében más-más uton indul meg a magyar lélek kibontakozása. Ez iskolák kisebb-nagyobb jelentőségű irói között Bessenyei György az első, aki mélyebb összehasonlítást tesz a külföldi és a magyar irodalom között, aki először világit bele egyre sülyedő viszonyaink komor sötétségébe s először fújja meg a harci riadót annak az eszmének érdekében, hogy nemzeti irodalmunk újjászületését csak a nyugati műveltség megtermékenyítő hatásától várhatjuk. Az az akáclombos ősi kúria, melynek falai között Bessenyei az 1747-ik évben született, a régi dicsőségnek és régi gazdagságnak nem szárnyakat adó eleven erejét, hanem csupán hanyatló emlékezetét származtatta át a késő unokára. Lezajlott már a harcok ideje, amikor véres fegyver tette lehetővé a szerzést; egyre több és több részre oszlott a családi birtok s nem ismeretes az intenzív gazdálkodás, mely pótolhatná a régi virtust. S ki tudná megmondani, hogy a sirva vigadás energiatompitó környezetében felcsillant-e csak egyetlenegy elbúsult magyarnak szeme előtt is annak a jövőnek képe, amelynek megteremtője Bessenyei Zsigmond uramnak tiz gyermeke közül a kilencedik lesz ?! Nyolc éves korában a sárospataki főiskolába kerül, hol öt esztendőt tölt el a klasszikusok tanulmányozásával abban a teljes elszigeteltségben, amely a növendéket nemcsak a haladó világ új eszméiből, hanem a legszűkebb társadalmi életből is kizárta. Valóban szük volt az a látókör, melyet az akkori iskolák teljes elvégzése is nyújtott az ifjúnak ; de a sokfelé ágazó ismeretek hiányát pótolta az erős fegyelem, mely szigorú önbirálatra, nagy önuralomra, egyenes jellemre nevelte az embert. Csak igy érthetjük meg, hogy a fogyatékos ismeretü és műveltségű ifjút erkölcsi tisztasága nem hagyta elbukni az új viszonyok között s ugyanez tette nemcsak fogékonnyá, hanem képessé is a legnemesebb eszmék szolgálatára. Mindezekre talán sohasem került volna a sor s Bessenyei is névtelenül merült volna el a falusi életnek négy éven át szemlélt és űzött kedvteléseiben, ha 1765 ben nem küldi őt fel Szabolcsvármegye a magyar nemesi testőrség tagjai közé. Mit érezhetett az üj környezetben, mely mint intézmény sem volt régi s amelyben otthonától egy egész világ választotta el? Mivel Fejét belehajtja, Arcát belehajtja . . . # Ez is csak káprázat ?! Ez mind tünő álom ?! . . . Fajomtól ezeket én hiába várom ? ! — Nem lehet! — Én bizom: ez a költő álma ! . . . S azt, ha a jelen nem, a jövő beváltja ! S akkor az én nevem, ama testőr neve — Ki dermettségéből nemzetem felráztam, Szép nyelve hajtásit rajongón tápláltam — Örök dicsőségét Nem hába láttam! . . . * * * — S im itt vagyok! . . . csendes magányomban [élek! . . . Fogynak már az álmok, a vágyak, az évek. Megaggott a testőr; a délceg, a nyalka ; Nem való már többé császári udvarba. Közeleg az idő, a midőn apái Önmaguk közt fogják vén fiokat látni. Csak oda vágyik már. Minden egyéb álom, Muló, csalfa álom, Csalfa, tünő álom. Körül, a pusztáról, kis falukat látok. Ezektől is távol, a végtelen rónán, Vén gyümölcsös kertben egyedül járkálok. Zeném a siró szél, a tomboló orkán. Altatóm : madárdal, gulyakolomp hangja . . . Álmaim — felhőkként — hol szerteoszolva Elszállnak, hol újra elibém gomolygva Elragadnak innen s mire visszatérek : A furulya szól, a pásztortüzek égnek, Parasztok mesélnek, Pásztorok regélnek. tölti majd idejét a parlagi ifjú, kinek a szolgálat nem ad annyi munkát, hogy ne unatkozhatnék mellette ? Azt várná az ember, hogy a szépnövésü, erőtől duzzadó dalia mohón fogja élvezni mindama gyönyöröket, melyekkel a világváros lépten nyomon kínálja ; hiszen oly könnyű a győzelem s oly szép az élet! Nem fogja e ő is, mint társainak túlnyomó része, csak átmeneti állapotnak tekinteni a testőrséget, hogy aztán a katonasághoz lépjen át?! Mennyi ábrándnak, tervezgetésnek és lelki küzdelemnek lehetett tanuja a testőrség palotája, amely egyetlen magyar sziget volt az idegen nép, idegen nyelv nagy tengerében ! Mily fényes jövővel biztathatta a katonai pálya, melyhez vonzódnia kellelt, ha csak egy kevés is tisztán csörgedezett benne vitéz elődeinek véréből! Családja nevére új fényt deríthet, egy kis szerencsével vagyoni viszonyait is rendezheti s áldott őse lesz majd a boldogabb új nemzedéknek! . . . Hiú álmok, csalfa képek ! Nem erre születtél te, tépelődő hősünk; sokkal nagyobb, magasztosabb a te hivatásod ! Nem egy családért, hanem egy nemzetért kell majd küzdened, hogy a sötétségből világosságra vezessed ; egy nemzet szemét kell majd felnyitnod, hogy tisztán lássa helyzetét; egy nemzet számára kell megmutatnod a helyes utat további fennmaradásának egyetlen biztositéka, az európai műveltség felé! Fényes öltözetben áll előttünk a testőr Bessenyei nemes alakja ; lelke azonban olyan még, mint a durva kő, melynek a csiszolás adja meg értékét, tündöklő ragyogását! És ő éveken át dolgozik e durva kövön, mig hivatásának öntudatára nem ébred. Piruló szé gyenérzete a leggondosabb önművelődésre készteti ; fárasztó munkával modern nyelveket tanul, mert római kedvenceinek gondolatvilágát nagyon szükkörünek találja; ízlésének fejlesztésére nagy befolyással van olaszországi útja, melyet a pármai hercegnő kíséretében tesz meg ; a német, különösen a francia nyelv és irodalom pedig oly forrásokat nyit meg szomjas lelke előtt, melyekből gazdagon elégíti ki egyre fokozódó ismeretvágvát. Hol marad ezek mögött a szegény magyar irodalom, mely az idők fplyamán termelt ugyan kiváló alkotásokat, általános hatású munkát azonban alig! Olvassuk, tanuljuk, utánozzuk tehát azokat az ivókat, akik egész Európához A fajú harángja olykor ha kihallik; De pacsirta-dal zeng, mihelyest pittymallik. A természet azur-kárpitos temploma Szebb, mint az imádás legdúsabb csarnoka. Az isteni szikra, amelyik ott lángol A gyermek szemében : lelkembe világol. — Ezekben látom én a felséges Istent, Csodálom az Istent, Imádom az Istent! Ha jeges telünket a tavasz felváltja S bűvölő pompára a május fakasztja : Illatos a puszta, virágtól-rakottan S én az ember, rajta járok meghatottan. Ragyogó napfényben rezgő délibábok, Esthajnalon körül-lobogó villámok, A holdnak felhőkből kibukkanó képe, A nap lemenése — Mind a puszta élce ! S az ősz ... — az elmúlás méla poétája, Az öreg költőnek mogorva barátja — Sárga leveleit hinti: szemfedelét, Befedve a lelkét kiadta venyigét . . . Hintse itt reám is: az én sirhalmomra, Itt kertemben, kedves vén fámnak alatta : — Ez öreg fa alatt, — Anna húgom, hallja ! Akarok pihenni, álmodni örökké! . . . Altasson itten a fülemüle dalja, Gulyakolomp hangja, . . . Gulyakolomp hangja, Fülemüle dalja! . . . Turkeve, 1912. március. Gyfingyös-Halászi Vadász Pál dr. 0 tudtak szólani! Nincs elegendő tehetségünk hozzá? Pótoljuk igaz jóakarattal! Nincs megfelelő, kifejező nyelvünk? Pótoljuk lángoló lelkesedéssel! írni, cselekedni, hatni kell, vállvetve éjjelnappal, ernyedetlenül! Meddő tétlenségéből föl kell rázni ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet, hogy méltán sorakozzék a művelt nemzetek közé! Ha nincs, aki olvassa munkáinkat, nyugtasson meg a kötelességteljesítés öntudata ; ha törekvésünket nem érti meg a jelen, majd igazságot szolgáltat a jövő ! És a példa vonz, mert szép és nemes; követőkre talál, mert méltó és érdemes. Bécsből indul meg a mozgalom, a testőrség köréből, mert szinte csupán ők maradtak meg magyaroknak odakünn, mikor idebenn mi már mindnyájan idegenekké lettünk. Tárogatójukból harci riadó harsan elö s e szivbenyilallo fájdalmas hang nemzetünk jobbjait századok mulasztásának pótlására sarkallja. Ám a kezdeményezés dicsősége minden időkre Bessenyeinket illeti meg; mert ami másoknál csak homályos sejtelem, az nála öntudatos cél; ami másoknál csak bátortalan tapogatózás, az nála kész propramm ! E nagy cél mellett igazán el'örpül annak kétségtelen volta, hogy Bessenyei költői munkásságának sikere nem tud lépést tartani előretörő eszméivel. Sem Ágis tragédiája, amelynek megjelenésétől számítjuk irodalmunk újjászületései, sem Hunyadi László, valamint Buda és Attila tragédiája nem sorolhatók remekműveink közé; még vígjátékai, mint Láisz, sőt a Philosoph"s sem érvényesülhettek már csak azért sem, mert nem volt színpadunk, mely drámaírókat nevelhetett volna. Nagyobb lendületet talán Az ember próbája cimü bölcseimi költeményétől, vagy Mátyás királyról irt eposzától várh tnánk; de ezekben is több a száraz elmélkedés, mint az ihlet, több a puszta utánzás, mint az istenadta költői tehetség. Elemében akkor van Bessenyei, mikor a magyar nyelv jogáról, akadémia alapításáról, szinügyi viszonyaink kérdéséről ir. Magyarság, Jámbor szándék, Magyar néző cimü muníái. valamint Holmi néven kiadott fejtegetései legjelentősebb emlékei annak a hatalmas agitációnak, mely akkoriban legégetőbb kérdéseinket a meggyőződés igazságával, a hazafi lelkesedésével s a próféta bátorságával dobta a közvéleménybe. Bölcseség, erő és szépség jellemzik e röpiratokat, s az örök hálátlanság bélyegére szolgálnánk rá, ha irójuk szelleme és érdeme iránt csak egy pillanatra is érzéktelenek lennénk! Irótársai közül, kiknek sorában a lestőrségnél Bessenyei Sándort, Baróczy Sándort, Naláczy Józsefet, Barcsay Ábrahámot, idehaza pedig a már emiitett Orczyn kivül a tudós Teleki Józsefet, az elégiaíró Ányos Páll, a sokoldalú Péczely Józsefet találjuk, elegendő itt kettőt kiemelnünk. Az egyik Báróczy Sándor, külső megjelenésében ellentéte a széparcú, délceg Bessenyeinek, lelkében azonban nem kevésbbé buzgó harcosa irodalmunk ügyének ; tősgyökeres erdélyi magyaros nyelvét nemes ízléssel tudván egyesíteni, nemcsak élvezhető olvasmányt nyújtott kisszámú közönségének, hanem példát is a hajlékony mű fordításra, amiben számottevő elődre nem is hivatkozhatott; különösen Calprenéde Kasszandrája és Marmontel Erkölcsi levelei őrzik emlékezetét. A másik Péczely József komáromi prédikátor, Bessenyei utóda az általa megkezdett irány vezetésében s hű sáfárja szárnyrakelt irodalmunknak minden téren egészen a végső önfeláldozásig ; egyik életrajzirója szerint „mint szónok kitűnő, mint ember szeretetreméltó, mint izgató fáradhatatlan." S valóban akár sikerült forditasait, akár oktató meséit, akár tudományos értekezéseit vizsgáljuk, mindenütt rátalálunk nagy tehetségének s irói készségének maradandó nyomaira. Bessenyei társasága az itt felsorolt Írókkal együtt a franciások nevén ismeretes, mert valamennyien a francia felvilágosodás irodalmának képviselőit tartották követni való példaknak. Ma már el kell ismernünk, hogy ez az irodalom oly világnézetet adott becses örökségül az emberiségnek, amely kezdetben lehetett fi rr III " ' 1 I I N asy o n előnyös árban sikerült egy nagyobb §/ r a r * S7nnmp FLI^SSMI UPTPII me ny is és iimiiffé8boáraktíirtvai íidiésután- áonn ipnátz, J/Ili j I a Q QIEimim VG lUI • za t szőrmékben megvennem. És igy azt rend 3 ** ,,n W W kivül olcsó szabott árakban bocsájtom a t. vevőim rendelkezésére, divatámfláza. TELEFON ISO TELEFO N 129
