Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 27-52. szám)

1913-04-06 / 28. szám

2 28-ík szám. JíltelDÉK. 191B. április 6. sét; az Eötvösök, Csákyak, Wlassicsok nemes, leszürödött liberalismusának viszszatérését látják benne. Igazán elvan ezekben mondva mindaz, ami egy kiváló emberről elmondható. De ő maga is, midőn gróf Ráday Gedeon Pestvármegye főispánja a dunavecsei képviselőség elfogadására felszólítja, egyebek közt igy válaszol: „Méltóztatnak tudni, hogy én református ember vagyok s a mult év óta a dunamelléki református egyházkerület világi főjegyzője. Ebben a minőségemben közvetlen utódja vagyok olyan nagy államférfiaknak, illetve tudósoknak, mint Szilágyi Dezső, Hegedűs Sándor és Vécsey Tamás. Nem lennék hü e nagy férfiak szellemi hagyományaihoz, ha nem igyekezném magamat beleélni abba a magasabb eszmekörbe, amelyet a haladás törvényei irányítanak. A haladás sodra, tisztelt uraim, az egyházak között fenforgott gyászos emlékezetű ellentéteket elseperte, a vallásfelekezetek egymáshoz való viszonyát uj alapra helyezte át. Ez az uj alap a felebaráti szeretet magasztos tana, önként vezet el azon igazsághoz, hogy a vallásfelekezetek egymásnak testvérei s hogy minden egyháznak találkoznia kell azon az uton: amely az Istenhez vezet." No! Hát ez a Benedek Sándor annyira s méltán magasztalt liberalizmusa !! Ezek után én azt hiszem, hogy az elől felemlegetett halhatatlan, nagy alakok és életben levő szabolcsvármegyei vezető emberek nem szégyelhetik meg magukat egy ilyen „töldi" mellett, mint Benedek Sándor államtitkár. De mi szabolcsvármegyei apró emberek is büszkeséggel vallhatjuk őt Szabolcs vár megye fiának; kinek tiszta szívvel, őszinte lélekkel, meleg szeretettel, nagy qualitásai előtt való tiszteletadással kívánjuk és imádkozunk érte, hogy élete áldás legyen azon a magas helyen, melyre állíttatott és hogy sokáig legyen dicsekedése, nyeresége, büszkesége a magyar közoktatásügynek, a magyar nemzeti kulturának, a magyar hazának s szeretett szülőföldjének — Szabolcsvármegyének!! A gyékényes meg ez ácsmester esete. — Dr. Prőhle Vilmos. — Isunayoshi meggyilkoltatása után mintha sűrűbbé lett volna a halálozás a sóguni családban ; ugy, hogy 1716-ban már az oldalági Tokutaró herceget kellett a yedoi trónusra ültetni, aki pedig eredetileg minden egyébre el lehetett készülve, csak erre a szerencsére nem, mikor apja, mint ,rossz csillagzat alatt született gyermeket" nem is a maga házánál neveltette, hanem örökbe fogadtatta régi hü háznagyával. A fiatal sógunnak, akit Yoshimune néven ismer a történelem, egyik első intézkedése az volt, hogy sürgősen magához hivatta a yamadai városi kapitányt, Óokát és igy szólott hozzá : — Ismersz-e engemet, Óoka ? Biz' ez kényelmetlen kérdés volt, mert a yamadai kapitány ur nagyon jól emlékezett még arra, hogy néhány évvel azelőtt lecsukatta s azután még alaposan leszidta a siheder Tokutarót, mivel Yamada környékén tilalalmas helyen mert halászni. „Körülbelül harakiri vár reám" gondolta magában Óoka, de azért, mint aféle szamurai, nem vesztette el nyugalmát és erőltetett alázatossággal igy válaszolt a sógun kérdésére: — Évekkel ezelőtt a rendőreimmel elfogattam egy rakoncátlan ifjút, aki tilosban halászgatott s még az embereimre is rátámadt, Három nagy ellenségünkről. Ha megnevezzük őket, első pillanatra talán sokan el sem hiszik, milyen nagy ellensége az emberiségnek a légy, a szúnyog és a cserebogár. Pedig ezeknél nagyobb ellensége kevés akad. A légy, a közönséges házi légy, mely attól kezdve, amint kimelegszik, késő őszig bosszant és háborgat bennünket, nem ezért nagy ellenségünk nekünk; bár ezek a bosszantások is eléggé kellemetlenek. Hanem azért, mert a legyek a legbuzgóbb terjesztői a legtöbb ragályos betegségnek. Ezek a .szemtelen" legyek betolakodnak mindenüvé. Magukra szedik a legveszedelmesebb betegségek bacillusait s elhurcolják mindenfelé. Megmérgezik a szó legszorosabb értelmében ételeinket, italainkat. A legtöbbszőr magunk sem sejtjük mikor és hogyan, a legyek révén kapjuk meg a legveszedelmesebb betegségeket. A szúnyog, mint ma már tudományosan megállapított tény, a maláriát terjeszti az emberiségben. És bár maga a malária inkább csak kellemetlen, mint veszedelmes betegség, még is annyira elgyengiti a szervezetet, hogy ennek következtében válik kevésbbé ellenállóképessé a súlyosabb betegségekkel szemben. A maláriában elgyengült szervezet kész prédája a halálos kimenetelű betegségeknek. A híres és hírhedt Panama csatorna építésénél a pénzbeli áldozat mérvét legalább is megközelítette, ha meg nem haladta az emberi életben bekövetkezett veszteség, mindaddig, míg a szúnyogok ellen alapos és eredményes irtó háborút nem indítottak. Mert lehet ám védekezni a légy ellen is, a szúnyog ellen is. Lehet, de kellene is. A legyek ellen nem elég a sokféle légyfogó; a szúnyog ellen sem a szúnyogháló, sem a füstölés, melyről az is bebizonyosodott, hogy mit sem ér. Akkor kell ezeket megtámadni és kiirtani, mikor még ki sem repültek, rá nem szabadultak az emberiségre. A legyek ellen a legjobb védekezés, ha azokat a helyeket — trágyadombokat, szemétgyűjtő helyeket, pöcegödröket stb. — ahol petéiket lerakják, időközönként mennél gyakrabban leöntjük mészvizzel. Igy a legyek milliói pusztulnak el, mielőtt szárnyra kelnének. A szúnyogok ellen a legjobb és legbiztosabb védekezés az, ha nyáron azokat a kis tócsákat, melyek az eső után megmaradnak, meg az esővizgyüjtő edényekben felfogott esővizet petróleummal öntözzük meg időnként. Egy kanál petróleummal, melyet az ilyen vizekre töltünk, szintén millió és millió leendő szúnyogot tehetünk tönkre. Igy irtották ki a szúnyogot a Panama-csatorna környékéről is. Harmadik nagy ellenségünk a cserebogár. Ez már nem egészségünk és életünk ellen tör, hanem gazdasági tekintetben tesz kiszámíthatatlan károkat. azt hangoztatván, hogy ő Tokugawa herceg és rokona az uralkodó sógunnak; én azonban őt jól lehordtam és e?y éjszakára bedutyiztattam. Fenséged meglepően hasonlít az illetőhöz. — Jó, jó, — szólt mosolyogva Yoshimune — tehát emlékszel rám. Én is emlékszem terád. Nekem itt a fővárosban erőskezű főkapitányra van szükségem. A hivatalt mindjárt át is veheted ! Igy lett Óoka yedoi főkapitány s mint olyan valósággal halhatatlan bölcsessége és erélyessége révén. Az ő nevével kapcsolatban beszélik többek között a következő furcsa esetet is. Valami Saburóhei nevű gyékényfonó egy izben három aranyat kapott egyik adósától s mire hazaérkezett, a pénz nem volt a zsebében. A köntösét kiforgatt, beforgatta ; de hiába: a három arany oda volt. Ugy látszik, a koldusok istene másnak szánta az én pénzemet, — gondolta magában Saburóhei s mint jó buddhistához illik, keserűség nélkül dolgozott tovább. Három-négy nap múlva beállít hozzá egy ismeretlen ember: Én Ghójuró ácsmester vagyok ; Saburóhei gyékényfonó mestert keresem. — Én vagyok az ; mivel lehetek szolgálatára ? — Nem vesztett el uraságod valamit a napokban ? — Hogy nem vesztettem-e el valamit? — tűnődött Saburóhei — igen, igen, három araA már kifejlődött cserebogár kártevései mindnyájunk előtt ismeretesek. Cserebogár-járáskor, ami az Alföldön, a melegebb vidékeken minden harmadik évben, a hidegebb vidékeken minden negyedik évben szokott megismétlődni nagyobb arányokban, a fák és bokrok lombjaiban okozott károkat nagyon jól láthatjuk. A cserebogár kártevése azonban nem szünetel a közbeeső években sem. Ez alatt az idő alatt a pajorja pusztítja a fák, bokrok és növények gyökérzetét. Nincsen olyan termesztett gazdasági növény, melynek gyökerében ez a féreg kárt ne tenne ! A kapás növények, a kalászosok, takarmánynemüek, a kaszáló, a rét, a legelő mind-mind rengeteg kárt szenved a cserebogár pajorjától. És sajátságos, mégis alig teszünk ellene valamit. A hernyóirtásról törvény gondoskodik. A peronoszpora elleni védekezés kötelessége minden szőlőbirtokosnak és rengeteget költünk is reá. A filloxera miatt kiadott rendeletek egész kötetet tesznek ki. A tudományos és gazdasági irodalom nagy gonddal és szorgalommal foglalkozik ezekkel és az ezekkel hasonló ujabb keletű gazdasági csapásokkal. Épen csak ez a régi csapás: a cserebogár nem részesül az őt mígillető figyelemben Magyarországon. Dániában 1887-ben törvényt hoztak a cserebogár irtására. Addig rengeteg károkat okozott ott is. Az első évben hét és fél millió dán font cserebogarat szedtek össze. A második cserebogárjáráskor már csak három millió fontot. A harmadikkor csak másfél millió fontot; körülbelül ugyanannyit a negyedik alkalommal is; ellenbon 1903-ban már csak nyolcezer fontot; azóta pedig alig számba vehető mennyiséget találtak. Egyszóval Dániában kiirtották a cserebogarat. Magyarországon Abaujvármegye kezdeményezte a saját területén a cserebogár irtását. Sziklay Ede főispán az 1910. év végén vetette fel az eszmét. A vármegye szabályrendeletet alkotott, melyben kötelezővé tette a cserebogár irtását és a községeket kötelezte a felmerülő költségek viselésére. Az 1911 -ik évben meg is kezdték a munkát. Ugyanakkor azonban reájött a vármegye arra is, hogy az egyes községek lakói nem egyformán voltak megterhelve a cserebogár irtás költségeivel, mert voltak községek, melyeknek határában sok az erdő és kevés a szántóföld: ezek tehát, sok cserebogarat váltanak be, de kevés a hasznuk; más községekben kevesebb lévén az erdő, kevesebbet kellett fizetni és nagyobb volt a hasznuk. Ezért a vármegye 1911-ben oda módosította szabályrendeletét, hogy a cserebogár .irtással járó költségek a földadó arányában vettetnek ki. Abauj vármegyében az 1911. évi áp rilis 24-én megkezdett és május hó első napjaiban befejezett cserebogár szedés közel 92,000 koronába került. De meg is volt a látszatja. Voltak nyat vesztettem el a múltkor, de már jóformán el is felejtettem. — Éppen azért jöttem. A napokban, amint az utcán járkálok, meglátok egy kis papircsomót, felvseszem, megnézem, hát három arany volt benne. Nézegettem a papirost, hát az van rá irva, hogy Saburóhei gyékényfonómester. íme a pénze ! — Igazán nagyon szép öntől, hogy hozzám elfáradt, de hát azt tartják, hogy ki mit talál, azé. Azt a pénzt nyilván nem nekem szánta a végzet ; tartsa trieg egész nyugodtan. — De kérem, ha en ezt a pénzt a megtaláló jogán egyszerűen zsebre akartam volna vágni, akkor nem hagytam volna ott az üzletemet, nem szaladgáltam volna négy napig ebben a rengeteg városban, nem költöttem volna hol itt egy kis ebédre, hol amott egy kis vacsorára, csak azért, hogy felkutassam Saburóhei gyékényfonómestert és átadjam neki jogos tulajdonát. — Hát ha ön négy nap óta nem dolgozott a műhelyében s még hozzá készkiadásai is voltak, akkor meg éppenséggel nem fogadhatom el azt a pénzt. Isten őrizz, hogy elfogadjam ! Csak tartsa meg; jó helyen van ! — Dehogy tartom meg! — erősködött az ácsmester. — Hát azért lótottam-futottam négy napig, az^rt költekeztem, hogy most tegyem meg azt, amit vesződség nélkül is megtehettem volna ? ! Kinek néz engem az ur ? — S a jó ember valósággal indulatosan csapta oda a három aranyat.