Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-27 / 25. szám

Nyíregyháza, 1913. március 13. Csütörtök XXXIV. évfolyam, 21. szám. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Tanúlsogok Lezajlottak hát a márciusi nagy események megünneplésének percei. De vájjon ki nem tapasztalhatta, hogy, bár a mi megemlékezésünkben ott volt az áhítata a magasztos eszmék iránti benső megnyilatkozásnak, még is oly sokan maradtak távol, akik a nemes példaadás által jelét adták volna a hazaszeretet ápolásában vetett hit igaz kifejezésének, hogy ezáltal buzdították volna az ifjúságot, melynek kezébe van letéve a jövő Magyarország önállósága, függetlensége. Valamint a hivő lélek Istenhez emelkedve vágyakozik ama szebb haza felé, mely az ő tövises pályának megfutás után örök boldogsággal kecsegtet, ugy a magyar nemzet feltámadásában vetett élő hit ápolása a márciusi események őszinte megünneplésében válik testté s a küzdelem, mely minden erőnket próbára teszi, nem csupán önmagunkért folyik, hanem szükség, hogy verejtékes munkánk áldásthozó legyen nemzeti boldogulásunk megteremtésében is. Ez a tudat, kell, hogy tápláljon bennünket akkor, midőn március idusának nagy eszméjét magunkhoz öleljük s főképen az ifjúságot kell példaadásunk által ránevelnünk arra, hogy külsőleg is megmutassuk minden alkalommal a nemzeti összetartásban rejlő erő hatalmát s ha mindnyájan ott leszünk a jövőben az egyes ünneplések színhelyén, nemcsak buzditólag fog az hatni az utódokra, hanem a mi lelkesedésünk által irányt is szabunk azoknak, akiknek kezébe van letéve szeretett Magyarországunk jövendőjének biztosítása, állandósítása. A nyíregyházi kereskedők és iparosok mindig világító fáklyái voltak ugy a múltban, mint a jelenben a kulturának, a közgazdasági előhaladásnak, a hazaszeretet ápolásának s áldozatkészségük tette lehetővé, hogy midőn tanulóik elfáradnak a testi munkában, lelki megújhodást nyerjenek az egyes otthonokban, hol buzgó tanitók vezetése alatt nemcsak a különböző ismeretek gazdag tárházából gyűjthetnek magoknak lelki kincseket, hanem okulva a történelmi események tanulságain, fogékony szivök egész odaadásával vehetnek példát arról, hogy miképen gyümölcsöztessék minden tehetségüket imádott hazánk javára s boldogulására. Ennek a magasztos célnak a megvalósítására szolgálnak azok a nemzeti ünnepek is, melyeknek sikere oly nagy fáradtságba kerül a vezetőségnek, de egyszersmind lelki gyönyörűséget is szerez mindannyiszor, valahányszor ott látjuk a növendékek szemében felcsillanó tüzet, mely a legtisztább ragyogásban emelkedik az ég felé. Minden igyekeztünk hiábavaló azonban, hogyha nincs meg a kellő kapcsolat az iskola és az élet között, melynek egyik megnyilvánulása az volna, hogy ilyen alkalommal főnökök, mesterek, tanitók és tanítványok együtt mutatnák be a magyarok Istenének jelenlétükkel az áldozatot, hogy a felnőttek példájából okulnának a kisebbek is s egy kedves napnak együttes megünneplése megszentelné azt a jóravaló, erős elhatározást, amely a hazáért való további fáradhatatlan munkálkodásban nyerné meg a maga méltó jutalmát. Le kell azért vetkeznünk a közönyösséget, mely átka minden előhaladásnak s azon legyünk, hogy a jövőben nagyobb melegséggel, nagyobb szeretettel szorítsuk magunkhoz a kulturának, a hazafias érzések ápolásának veteményes kis kertjeit, az iskolákat, mert. ha mindnyájan össze nem tartunk gyermekeink nevelésében, nem lesz többé jelentősége március tizenötödikének, nem lesz soha ünnep a világon! Szénégető. A szinház kérdéséhez. Megemlékeztünk arról, hogy a szinház kérdésében Balla Jenő városi tanácsos ujabb előterjesztést dolgozott ki és terjesztett be a polgármesterhez, melyben reámutat arra, hogy ha a város uj színházat akar építeni, azt miként és miből lehetne ugy végrehajtani, hogy abból a város pénztárára teher ne háruljon. Módunkban állott az előterjesztés szöAmikor az élet . . . Amikor az élet küzdelmébe léptem, Ifjú ábrándokkal, merész tetterővel — Először az Urnák hajlékába tértem, Mennyei szent Atyám, segítséged kértem! Most, hogy a munkának csak gyönyörét érzem, Rajongó szivemmel — eszmék szent hevében, Megőrizte lelkem üdesége hamvát . . . Imádom az Isten végtelen hatalmát! Ha majd egykor eljön az utolsó óra, Reménységgel hajtom fejem nyugovóra. Boldogan sóhajtom: Uram visszahívtál, Elvégezvén mindazt, amit reám biztál ! Rácz Béla. Japán és népe. Irta és a Bessenyei Kör szabadlíceumában felolvasta: Dr. Prőhle Vilmos. VI. És ez nem költészet, hanem zordonul fenséges valóság. Noginé méltó volt nagynevű férjéhez, akiről azt tartják otthon, hogy a legfinomabb lelkű, legműveltebb emberek egyike volt s hozzá a világ legkeményebb katonája, aki két vitéz fiáért, legalább mások szeme láttára egyetlen egy könycseppet nem hullatott. Hogy azonban a szive mélyén mit érezhetett, azt el lehet képzelni. Japáni embernek azonban se ajka se arca nem arra való, hogy érzelmeinek a tűkre legyen. Az örökös önfegyelmezéstől olyan az arca, mint a befagyott tó, melyre a napsugár csillogó, de hideg mosolyt varázsol. Az önfegyelmezés, mely oly szembetűnő vonása a japáni népnek, nem csak a határozottan stoicus életelvek folyománya, hanem egyik követelménye a társadalmi életnek is. Hogy millió, meg millió ember igazán tűrhetően élhessen meg egymás mellett, ahoz önfegyelmezés és udvariasság kell első sorban és sehol a világon nem adnak az emberek annyit az udvariasságra, mint Japánban. Nálunk a .természetesség* szent nevében bizonyosfoku nyereséggel egyenesen tüntetni szokás, Japánban a legkinosabban meg kell válogatni minden szót. A japáni nyelv grammatikája és mondattana valóságos iskolája a finom, udvarias modornak, amit persze itt részletezni bajos volna ; káromkodás pedig valósággal ismeretlen fogalom. Mi már tehernek tekintjük üdvözlésnél a kalapemelintést, Japánban az utcán s nyilvános helyeken mély meghajlással köszöntik egymást az ismerősök, háznál meg éppenséggel lebomlással üdvözlik egymást. A Japánban lakó idegenek sokszor boszszankodnak a japániak túlzott udvariasságán, örökös mosolygásán s azt mondják, hogy alattomos indulatok leplezésére szolgál. A japániak azonban azt tartják, hogy ha már van valakiben komisz indulat, inkább takarja el, sem hogy tüntessen vele. És igazuk van. Idegenek azt is szemükre vetik a japániaknak, hogy sok tekintetben szenteskednek, mikor alapjában véve nem valami nagyon szemérmesek. Igy például azt mondják, mi jogon követelhette a japáni közönség annak idején, hogy a kyotoi képkiállitásból eltázolitsanak egy európai festő által kiállított képet, mely egy talpig dekolltált nőt ábrázolt, mikor a japáni párásítók oly fogyatékosan ruházkodnak, sőt akadnak elég jó családból való nők is, akik úgyszólván az utcán a ház előtt fürödnek. Erre a rettenetes vádra a japániak, -persze megint csak mosolyogva — azt felelik, hogy a klasszikus kor görögjei sem öltözködtek illedelmesebben, mint az ő parasztjaik, a fürdéshez pedig le kell vetkőzni, mig ahhoz, hogy az ember lefestesse magát, talán mégis felesleges. Az ősök, a család halottjai emlékének kegyeletes tisztelete, mint már jeleztem egyik legrokonszenvesebb vonása a japáni léleknek s a halottak emlékére évről-évre külön ünnepet ülnek kegyeletes megemlékezéssel s teszik ezt, egész komolyan azzal a tudattal, hogy az elköltözöttek lelkei e napra visszatérnek övéik közé. Az ünnepek lefolyása vidékenként különböző, a legérdekesebb Yaizu vidékén, ahol kis deszkából valami hajófélét állítanak össze, melybe átlátszó szines papirfallal védett gyertyát állítanak, annak tövébe áldozati ételeket raknak. A kis hajóra rá van írva az illető halott neve s ugy bocsátják ki éjbeálltával a véghetetlen tengerre, mely a rengő, ringó,.