Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-02-20 / 15. szám

Nyíregyháza, 1913. február 20. Csütörtök XXXIV. évfolyam. 15. szám. A Szaboicsvármegyei Községi Jegyzők és a Szaboicsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetési feltételek: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 korona 50 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon számi 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint szamittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 4-0 fill., minden további szó 4fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Az ígéret könyve. Egy könyv fekszik előttem. Fekete kötésű, piros metszésű könyv. Fedelén dornbornyomásu áldozó kehely s a kehely fölött a magyarázó felirás: Nyíregyházi Kis Enek esköny v. E percben került elő a nyomdából. Még néhány órával ezelőtt szorgos és becsületes munkáskezek vetélkedve igyekeztek rajta s ime, háromezer társával egyetemben immár csak a szétosztását várja, azt a pillanatot, amidőn útra kelhessen s hóditó útjára megindulhasson. Külső kiállítása nemesen egyszerű. Semmi dísz, semmi pompa, semmi fölösleges cifraság rajta. Szinte túlszerény. Ha odaállítanánk sok-sok más társai mellé, amelyek a fényes kirakatokból díszes külsejükkel csábitólag, hivogatólag integetnek felénk, bizonyára -észrevétlenül húzódnék meg, miként a kagyló a társai között, amely pedig az ékszerek királynőjét rejtegeti. Régóta s nehezen vártam ezt a könyvet. Türelmetlenül vártam a jelentkezését s nem tagadom, hogy az én álmokat látó lelkemnek egyik legszebb vágyakozása ment teljesedésbe e mai napon akkor, amidőn ezt a kis könyvet a kezembe adták. Valóra vált tehát egy régi vágyakozás. Nemcsak az enyém, de sok-sok számtalan sokadmagamé, mindazoké, akik Nyíregyháza vároá" népének múltját és jelenét minden mozzanatában szerető figyelemmel kisérik s akik e népnek jövendőjéről álmodozva, a legszebb reményekkel telten, a teljes megmagyarosodásnak gyönyörűséges álmát szövögetik. Mert ez a fekete kötésű, öreg betűs, énekes kis könyv nemcsak az énekek könyve. Nem puszta zsoltár és zsolozsma gyűjtemény! Amikor a hívők előveszik s belőle a legszebb hymnusz; az Isten dicsőítése a magasba száll: — az ég felé törekvő s a templomot betöltő hangokba egyszersmind egy szebb jövendőnek bízható ígérete is belevegyül. Idestova csaknem kétszáz esztendeje már annak, hogy itt, nemes Szabolcsvármegye kellős közepében, egy, az alföldről kirajzott, vallásában és nyelvében teljesen idegen s éppen ezért sok méltatlanságot szenvedett, de a munkához szokott s csak békességet áhítozó kis csapat keresett tanyát. És ez az akkor még csak maroknyi nép százhatvan esztendő multán sok-sok ezerre ízmosult s polgárias életfelfogásával, a többi népekhez viszonyítottan a haladás iránti érzékével, erős összetartásával, rendíthetetlen szabadság szeretetével s példát mutató munkásságával, takarékosságával és szorgalmával a vármegye népei között a vezető helyre küzdötte föl magát. S bár tántoríthatatlan hazaszeretete, kétségbevonhatatlan erős magyar érzelme ellen sohasem volt emelhető kifogás, egyetlen vonalon mégis jogosan érhette a támadás: — hogy százhatvan esztendő elmúlta dacára sem lett még mindig nyelvében teljesen magyar Ám a jelennek örömébe ne vegyüljön bele most keserű üröm s a multak mulasztásait engesztelje ki az az egyesek által régóta táplált törekvés, amely most végre is diadalmaskodott. Nyíregyháza város lutheránus népe számos esetben bizonyítékát adta már erős magyar érzelmének. Azon határozata, melyet még az 1814-ik évben hozott s a melylyel az egyház jegyzőkönyvi és tanácskozási nyelvéül a magyar nyelvet állapította meg, az a tény, hogy iskoláiban s minden más intézményeiben a tanitás nyelve kizárólag magyar, hogy az istentiszteletek nyelve is túlnyomó részben magyar, mind annak bizonyságai, hogy ennek a népnek magyar érzelmét s gondolkodását nem érheti jogos kifogás. Csak egyetlen tér maradt, hol — úgyszólván — mégis elsáncolta magát s ez — a lythurgia. Ehez ragaszkodott a múltban s ehez ragaszkodik a jelenben is. Talán az ősei iránti köteles hűségét érezné megszegve, ha ehez nem ragaszkodnék. Nem a lythurgia nyelvéhez, de amit a nyelvtől elválaszthatatlannak hitt: — a megszokott szertartásokhoz és a dallamos zsoltáraihoz. A magyarságnak minden elismerése illesse meg tehát azokat a férfiakat és Görgey Arthur. A magyar nemzet lelkéből száműzött és megvetett diktátorral szemben úgy látszik a Gondviselés elnézőbb, vagy igazságosabb, mint honfitársai, mert az öreg hadvezér korra nézve nem sokára fölülmúl egyik-másik ótestamentomi pátriárkát. Január 30 án 95 esztendős volt Görgey Arthur. A tudatlanságból, vagy rosszakaratból eredő átoknak még nincs foganatja, mert a tábornok az összes korabeli hősöket túlélté. Sőt az utóbbi időben két erős betegséget is kiállott s ha ezek közbe nem jöttek volna, talán még a 100 esztendővel is megbirkózik. Aki őrmeri Görgey Arthurt, az nem is csodálkozik, hogy ilyen nagy kort ért. Hiszen ilyen erős szervezetet a mai generációban már alig találhatunk. De még a fizikumnál is fon tosabb kellék a szívóssághoz az erős lélek. És volt-e valaha erősebb lélek, mint Görgey Arthur? Igaz, hogy abból a korból való, midőn hatal mas, nagy egyéniségek szinte szédítő magasságban állnak mi fölöttünk. Mintha fellegtől ment, tiszta éjszakán feltekintünk az égboltra és a csillagok százezrei szemünket és képzeletünket elkápráztatják, ugy tűnik fel az a kor előttünk, amelyben Görgey alig egy év alatt olyan fényes pályát futott meg. 31 éves korában Magyarország diktátora lett. Egyszerű főhadnagyból emelkedett idáig, tisztán a tehetsége révén. Igazi mathematikai egyeniség volt mindig, akárcsak Nagy Sándor, Hannibál, Napoleon, vagy Hunyadi János. Hogy Görgey nagy lélek, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy képes volt lemondani mindenről, csak hazájáról nem. Tűrt, szenvedett, éppen azoktól, akiktől hálát várhahatott volna, de megmaradt magyarnak, — amire a Szózat költője kötelezte, meg is valósította azt. Vagy talán elképzelhető, hogy ne szeresse hazájat, aki immár 64 évet tölt itthon csöndes, néma lemondásban, a sok bántalom, rágalmazás és megvetés ellenere is. Pedig, ha önző és nagyralátó lett volna, akkor elfogadja az orosz trónörökös felszóllitását es elmegy Oroszországba, ahol bizonyosan többre vitte volna, mint itthon. De nemcsak hogy oroszszá nem lett, hanem amint 1867-ben elbocsájtot ták Viktingből (Klagenfurt mellett), ahová internálva volt, egy napig sem maradt idegen fölflön, ámbár tudta, hogy itthon csak a szenvedés kálváriája vár reá, mégis hazajött. És a kálváriát végigjárta, átszenvedte. Vagyona nem lévén, többször is hivatalt vállalt. Eleinte a Lánchidnál nyert alkalmazást; itt volt mindaddig, mig az állam át nem vette a híd kezelését. Eíután harmadfél évig a Kőszénbanya és Téglagyár Részvénytársulatnak volt igazgatója, de mivel a választmányi tagok lépten- nyomon beavatkoztak hatáskörébe, leköszönt. Ismét uj állást kellett keresnie. Ekkor elment Erdély délkeleti szögletébe, Segesvár mellé, ahol alagutat készítettek s ott négyezer mindenféle nációból összeszedett, iszákos és verekedő munkásra kellett felügyelnie. A vasúti alagút elkészülése után Görgeyt egy bécsi bank egyik erdélyi birtokának igazgatásával bízta meg, de a birtokot a bank eladta s ő némi összeggel kielégítve, ismét bizonytalan jövő elé nézett. Szóval az üldözés, részint más csapások miatt többször állás, sőt kenyér nélkül maradt. Nem ok nélkül van ágya fölött ma is az a töviskoszoru, amelyet valamelyik jo barátja adott szenvedése jelképéül. Végre megunva a sok hányódást-vetődést, István öccsénél húzta meg magát. Hogy senkinek láb alatt ne legyen, a személyes sértegetéseket is elkerülje, kiment Visegrádra s azóta, a teli hónapokat kivéve, itt élt, teljesen elvonulva, testvérének, illetve sógornőjének a házában. Itt látogatták meg jó barátai: Gyulai Pál, Lévai József, Szily Kálmán, Kozma Andor stb. Itt vigasztalták és gyógyítgatták sebeit a kedves családi körrel, mely az ősz tábornokot annyi szeretettel vette körül. Le is mondott teljesen a világról, sohasem vállalkozott többé aktiv szereplésre. S az a férfiú, aki fiatal korában külföldön is elismert vegyész, majd kiváló hadvezér, sőt egy ország polgári és katonai kormányzója lett, megelégedett a természet csöndes szemlélésével, olvasgatásával s a rokoni szeretet melegével. Sohasem fogja elfelejteni, aki valaha látta itt: még 80 éves korában is magas, heroikus alakját, nemes, szelíd, még igy is imponáló, szinte parancsoló tekintetét.