Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-08-25 / 34. szám

34-ik szám. állani. Megindultak a deputációjárások s kaszárnyaépitésekre a kölcsönök lázas keresése. A városok falai közt folyó forrongó élet összes problémái egyidőre eltörpültek, ma a katonaság elnyeréséért folyó versengés a legfőbb gondja minden városnak. A politikai, parlamenti és társadalmi közéletben régi idő óta általános a jogosult panasz, hogy az állam többet ad katonai célokra és a hadseregre, mint népnevelésre, iskolákra, közegészségügyre, a közigazgatás és igazságszolgáltatás ellátására és munkásvédelemre együttesen. Ha a városok versengése a katonaságért tovább is ilyen mértékben és módon folyik, nem kell hozzá nagy jóstehetség, de hamarosan be fog következni az az idő mikor a városok költségvetésében is több lesz a katonai célokra és a hadseregre fordított kiadás, mint a kulturális. A 138 magyar város közül 67 városban van most katonaság, hol a városok már eddig is 162 községi katonai laktanyát építettek, melyek becsértéke 79.958,124 koronát tesz ki. Gyakorlótér és katonai laktanyákra a 67 város összesen 5 millió 628420 négyzetméter telket bocsátott már eddig is a katonaság célja ra. A katonai laktanyáknak csupán fentartása 575989 koronát emészt fel évenként a városok háztartásából. A városok évi katonai kiadásai pedig ezenkívül több mint 2 millió koronát tesznek ki. Nem akarunk ez alkalommal a közegészségügy, a népnevelés, kulturális kiadások tekintetében összehasonlításokat tenni, csak megemlitjük, hogy az összes magyar városok, Budapestet is beleértve, községi jótékony intézetekre összesen 1.64,000 koronát áldoznak, munkásvédelemre pedig 14,000 koronát. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a városok katonai kiadásai egyáltalában nem csekélyek. A városoknak, igaz, igényük van a katonai beszállásolási törvényben biztosított téritményekre. Azonban a katonai beszállásolási törvényt még az 1879. évben hozták meg s még azon esetben is, ha a beszállásolási törvény szerinti téritményeket megkapja a város, alaN Y I R V I D É K posan ráfizet a laktanyára. Ugyanis az építkezések 1879. ér óta tetemesen megdrágultak, a katonai kincstár pedig a tényleges építési tőkének a pénzviszonyok szerinti százalékát nem adja meg a városoknak a laktanya használati dija fejében, hanem csak a beszállásolási törvény szerinti illetményeket. Nem ma szólunk először a katonai laktanyák építése körüli bajok és a katonaságért való versengés miatt. Már három évvel ezelőtt is szőnyegre kerültek ezek a kérdések nálunk, mikor is a város nem tudott a katonai kincstárral egy uj laktanya építésre nézve megegyezni, mert a katonai kincstár nem volt hajlandó az építési tőke tisztességes % át bérlet fejében biztosítani, s katonáék erre más városokkal kezdtek tárgyalásokat. Tudvalevő, hogy a katonai kincstár a kaszárnyák bérletét rendszerint csak 20—25 évre biztosítja, az építési kölcsönöket pedig a városok 50 éves amortizációra veszik fel. Mikor a katonai kincstárnak a várossal fennálló szerződése lejár, katonáék ujabb és ujabb követelésekkel szoktak előállani. Ha a város nem teljesíti, rögtön a katonaság elhelyezésével fenyegetőznek, s a város ki van téve annak a veszélynek, hogy még adóssággal terhelt s másra nem használható épület marad a nyakán, a katonaságot pedig elviszik az erte versengő más városba. Valami csodálatos és érthetetlen módon a magyar városok között egy igen egészségtelen, káros és minden városra egyaránt hátránynyal járó verseny fejlődött ki nemcsak a katonaságért, hanem minden más állami intézmény elnyeréséért. Ez a verseny hovatovább oly méreteket ölt, hogy egyik-másik városra nézve könnyen végzetessé válhat. A nem indokolt áldozatkészség tetemes károsodást és romlást idézhet elő, s a versengések megszüntetése érdeke egyformán minden városnak. Most, mikor ez a versengés virágkorát éri, önként merül fel a kérdés, nem e lehetne azt közös megegyezéssel megszüntetni, de másrészt joggal kérdezhetjük: megéri-e a ka1912. augusztus 25. 3 tonaság ezt a tülekedést és sok áldozatot, melyet a magyar városok hoznak érte? A g. kath. magyar püspökség székhelyének kérdése, akármit bestéinek is, nincs még eldöntve. Fordítsa oda minden energiáját a város, hogy megnyerhesse azt. Többet érne az hárotti kaszárnyánál. Samassa József. Elvégeztetett! . . . Beszédes ajakán elnémult a szó, dobogó szíve örökre megpihent, s egyháza érdekein éberen őrködő jóságos szemeire reáborult az örök sötétség .. . Még búgnak a harangok; még pereg a köny; még ezren és ezeren szorongó szívvel várják a búcsúzás szomorú perceit, s kicsiny, törékeny teste biborpalásttal letakarva még ott pihen a magas kathafalkon, — de amire ezek a búcsúzó sorok megjelennek és napvilágot látnak, már vége a harangok zúgásának, már vége a szertartásnak, s kriptájába befalazva immár örök álmát alussza s a feltámadást várja Egernek nagynevű érseke, hazájának hű fia, egyházának kitűnő szolgája: Dr. Samasfea József. Az élet erdejének egyik legszebb, társai közül legkiválóbb sudarát döntötte le s törte ki ő benne a halál. A férfi jellemnek klasszikus mintaképe, a törhetetlen és akadályt nem ismerő akaraterőnek megtestesülése, s a tudománynak és a felvilágosodottságnak egyik legértékesebb, legőszintébb bajnoka szállt Vele sírba. Halálával egy fényes, tündöklő karriére — valóságos csillagfutás! — fejeződött be, s elmúlásával szegényebb lett egy nagy szellemmel nemzete. Mintaképe volt a férfiúi jellemnek, Nyilt és őszinte, komoly és határozott. Sohasem ingadozott. Amit kimondott, azt állta is rendíthetetlenül, s nem tévesztette meg sem a fény, sem a hízelgés, sem a kegy, sem a kitüntetés. És állta azt akkor fáradság, hogy az ember egy-két lövést tesz csak ugy vaktába (mert hogy én a vadban kárt nem teszek, az biztos); de már kártyázni nem tudok. — Ördögöt! Nem nagy tudomány az, öcsém! Te csak házj táncmulatságokra eljá rogatsz majd ?! — Nem szeretek táncolni. — Ejnye, öcsém, hát mit szeretsz. Ördögöt: Talán csak nem akarod velem elhitetni, hogy semmi férfias szórakozást nem kedvelsz ! ? — Hogyne kedvelnék, Bela bácsi! Szeretek sakkozni, komoly dolgokról beszélgetni, sétálni, úszni, tenniszezni. És szeretem főleg a könyveket. A jó könyveket ! — No, te ugyan elfajzottéi az ősi famíliától ! — szólt nevetve a főbiró — hiszen a mi családunkban soha senki nem szerette a könyveket, még a takarékbetét-könyveket se. No, de már itthon vagyunk. Épp jókor, mert még össze találtunk volna kapni! — szólt nevetve a főbiró. A kocsi begördült a virággal tele ültetett udvarra. Leugrott a két utas és siettek be a lakásba. Az előszobában a főbiróné tárt karokkal fogadta a jövevényt, Etelka, a leányuk, pirulva nyújtotta orcáját csókra s aztán e szavakkal fordult Endréhez. — Hadd muttassam be neked a legkedvesebb barátnőmet! — és kinyitva a vendégszoba ajtaját, karonfogva vezetett elő egy bájos, piruló leánykát. — Kőalji Sárika: Pál Endre — mutatta be őket egymásnak. Endre szemügyre vette az uj ismerőst. Talán tizenöt éve?, feltűnően szép leány volt. Szép, magas 'ermetű, ragyogó szemű teremtés. Gyönyörű arcán örökös pír honolt. Dus haja vastag fonatban övezte körül bájos fejecskéjét. — Nagyon szép kis leány ! — vallotta be Endre magának. Ebédnél a figyelmes háziasszony Sárika mellé ültette Endrét. Sok szó nem esett ugyan kőztük, de Endrének volt alkalma szomszédnője szép nyakát, rózsás fülecskéjét, finom kacsóját közelről megnézni és megcsodálni. Vacsora után Etelka odaállt Sárika elébe, megfogta két kezét s lágyan kérdezte: — Ugy-e, édesem, fogsz cimbalmozni? Sárika először szabadkozott, de aztán, hogy Endre is kérte, a főbiróné is unszolta, a főbiró is biztatta, nagynehezen leült a cimbalom mellé. — Én nem leszek oka, ha elrontom a kedvüket az én rossz játékommal! — szólt és játszani kezdett. Melódiák, futamok, akkordok gyorsan bontakoztak ki a hangszerből. Halk pianó, zengőcsengő forte váltakozott az erőbeli árnyalás minden fajával. A kis művésznő arca kipirult, szeme tűzben égett: átérezte, amit játszott. Az egész társaság megbűvölve hallgatta. Endre, aki imádta a zenét, alig mert lélegzeni. Megittasultan hallgatta a szebbnél-szebb dalokat. Ahogy egy kis művésznő egy pillanatra megállt, Etelka magánkívül futott hozzá. — Gyönyörű volt, lelkem! Igazán gyönyörű! Még csak az hiányzik, hogy énekelj is hozzá! Sárika szabadko'ott, de a társaság egyhangú kérésének végre is engedni kényszerült. Énekelni kezdett. Endre lehunyta a szemét, ugy hallgatta. Edes, bájos hang csengett a Sárika ajakáról; bársonysima, kristálytiszta, mint gyermekkorunk legszebb emlékei. Azon az éjszakán Endre azt álmodta, hogy a mennyországban járt, hol az angyalok éneke zengett szüntelen s ahol legtisztábban, jlegragyogóbban vált ki a többi közül a — Sárika éneke. — Valóban angyal éz a leányka! — mondta, amint a gyönyörű álomnak vége szakadt. Alig várta, hogy találkozzék a kis művésznővel. — Én imádom a zenét, a maga játékát pedig, Sárika, végtelenül tudom élvezni! — szólt reggeli után a szép üde leánykához — Legyen szives, játszék valamit. És Sárika ját^ott... De hogy jutott Endrének eszébe a vadászás. A sakkról is megfeledkezett, sőt a könyvekről is. Csak nezte a bájos zenészt, amint finom ujjaival emelgetve a cimbalomverőket — szebbnél-szebb nótákat csalt ki hangszeréből. Ahogy Sárika megtudta, hogy milyen szívsebbel jött a főbiróekhoz Endre, számítás nélkül, gyermekded lelki nemes szavát követve, elhatározta, hogy szivesen fogja az Endre fájó skola idényre gyermek fehérnemüek, harisnyák, kötények, zsebkendők stb. rendkívül olcsó árban kaphatók: nöi-, férfi- divat és rövidáru üzletében Telefon 129. 653-46-52