Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-08-11 / 32. szám

2 32-ik szám. N Y I R V I D É K 1912. augusztus 11. kérvényünk tárgyával behatóbban foglalkozni, annak szükségét átérezni s kérelmünk életbeléptetését akadálytalanul előbbre vinni. Kérelmünk biztos teljesülésében erős hittel bizva, vagyunk igaz hittestvéri szeretettel és mély tisztelettel Nyíregyháza, 1912. év május hó 4-dik napján. A nt. tek. képviselőtestületnek hűséges hittestvérei : legifj. Iienzsel András, Paulusz József, Henzsel Mihály, Kolimár András, Bánszky Mihály, ifj. Palicz Mihály, Mócsán András, Pápai Mihály, Szmolár Mihály, Garai János, ifj. Gyurján János, Bartha András, ilj. Henzsel András, ifj. Szmolár András, ifj. Márföldi András. Alulírottak hozzájárulunk az ifj. Henzsel András és társai által a nyíregyházi ág. hitv. evangelikus anyaszentegyház nt. és tek. képviselőtestületéhez Nyíregyházán a magyar nyelvű istentiszteletnek liturgiával való megtartásáért beadott kérvényéhez, aminek szükségét átéreztük, s aminek életbeléptetését kérjük: Henzsel József, ifj. Tomasovszky Mihály, ifj. Palitz József, Gál András, ifj. Henzsel Mihály, Márföldi József, Márföldi János, Bálint György, Gyurján János, Lácz József, ifj. Garaj Mihály, Antal István, Antal Mihály, Bogár János, Fortunyák András, Pampuch András, Ambrusz Pál, Bogár Márton, Bogár István, Gyurján János, Török Pál, Garai Mihály, Varga András, Garai János, Franczel Pál, Simkó Mihály, Franczel András, Laczkószki János, Pristyák András, Duszkó József, Holecskó András. Ez indítvány tárgyalását megelőző napon, e hó 3-dikán, ifj. Henzsel András, a hazafias mozgalom egyik megindítója a következő levelet intézte az egyház-képviseleti közgyűléshez: Mélyen tisztelt Nagytiszteletü és tekintetes közgyűlés! A magyar istentisztelet tartásáért beadott kérvényünkhöz a következőkkel vagyok bátor hozzászólani: Én, mint azok közül való, akik épen ellenzik a magyar istentisztelet tartását, ezen ügyet rég szemmel kisérve, tapasztalataimat eléggé gazdagon ebből merítve szükségét láttam annak, ugy nemzeti, mint kulturális szempontból, hogy jelen tárgyalás alatt levő -kérvényünket saját szerény felfogásom szerint szövegezve megírjam s a Nt. és tek. közgyűlés elé terjesszem. Aki figyelemmel kiséri a mi szent egyházunknál a magyar nyelve u tartott istentiszteleteket, nem hiszem, hogy észre *ne vegye azon örvendetes tényt, hogy napról-napra mindég többen és többen jelennek meg a magyar istentiszteleteken, nemcsak a fiatalabb nemzedék közül, hanem olyanok is, akiket biztosan tudom, hogy otthon saját családjok körében nem beszélnek állandóan magyarul, és bizonyára nem azért jönnek a magyar istentiszteletre, hogy nem értik meg a magyar nyelvet legalább ugy, mint a tót istentiszteleten előadott lengyel-cseh vagy tudom is én miféle nyelvet, hanem igenis azért, mert jobban értik meg, mint a tót nyelven előadott szent leckét, és ha már azok jobban értik a magyar nyelven előadóit szentírást, akik gyermekkorukban talán nem is tudtak magyarul, hogyan értsenek azok tót istentiszteletet, akik gyermekkorukban is, de az iskolákban is csakis magyarul beszélnek, s az iskolából kikerülve az életbe, észre veszik, hogyha nem tudnának magyarul, az életben nem is boldogulnának, tehát, akik ellene vannak a magyar nyelvnek, vessék ezt ki a fejükből, mert azok csak elárulják magokat, hogy a saját gyermekeikkel és unokáikkal nem akarnak törődni és nem gondolják meg, hogy ha nincs meg nekik az a nyelvű istentisztelet, amelyet megértsenek, lelki elhagyottságban, lelki sötétségben is maradnak az ő szüleik és nagyszüleik nemtörődömsége és akaratossága miatt. Mélyen tisztelt uraim, — saját tapasztalatomból beszélek, mert még nem rég én is abban a korban voltam. — hogy a fiatalság mostanában nem lelki megnyugvást, nem lelki örömet megy keresni a templomba a tót istentiszteletre, hanem csak időtöltésből, megszokásból jár el, gondolván, ahová megy az egyik, oda megy a másik is, csak azért, hogy templom után találkozzon rég nem látott pajtásával s rosan hozzátapad, mint a hogy a kisgyermekek téli estéken hozzásimulnak anyjukhoz, a szikla megkövesedett lelke egészen elérzékenyedett, annyira, hogy amikor a kis patak tovább ment, a kedves vendég emlékét, a nedvességet sokáig őrzi szivében. De a csacska Krajnyarikának nincs maradása. Kiszámíthatatlan utakon csavarog. A zordon, sziklás hegyek közül szabadabb, nyíltabb térre vágyódik — és addig kószál — mig a vad, Istentkisértő sziklák közül, a Szádellöbe ér, ebbe a gyönyörűséges völgybe. Azután egy nagy, buja — és Isten a megmondhatója hany ezerféle, szebbnél-szebb, gyönyörűbbnélgyönyörűbb virággal ékesített rétet hasit ketté. De a folyását hirtelen meglassítja. Talán csak azért, hogy most már alacsonynyá vált medréből megbámulhassa a gyönyörű rétet — és olyan hívogató, kedves csacsogást visz végbe mintha csak azt akarná mondani: Kukuk szép virágok! Meglestelek ám benneteket, de azért ne ijedjetek meg ! Szépek vagytok gyönyörűséges virágszálak! Az illatotoktól megbódult az agyam, a szépségetektőFpedigjla szemem káprázik. Szebbek vagytok ti minden fogalomnál kedves kis naiv barátaim ! Ezt én mondom nektek, a Krajnyarika, aki már becsavarogtam a félvilágot. Folyton kószálok és — soha el nem fáradok. Nagyon messziről jövök én, a máramarosi őserdők mélyéről. Egy sötét nagy szikla volt az édes anyám, aki annyira szeretett, hogy 18 éves koromig még a napsugártól is elrejtett. Egy tavaszi éjszakán azonban az öreget elnyomta az álom — és lopva elosontam tőle, hogy soha vissza ne térjek többé hozzá. És most csak megyek-megyek, bolyongok, hol gyorsan, hol lassan, de mindig vígan. Mert nagyon fiatal vagyok és folyton kerget a vérem. Csak olyankor megyek lassúbb tempóban, ha valamit nagyon megakarok bámulni — mint ahogy most titeket megbámultalak gyönyörűséges szép virágszálak. Ti ezt a nagy darab rétet még sohasem hagytátok el — és élve nem is fogjátok elhagyni soha. Azért nagyon tapasztalatlanok vagytok s e miatt még csak megközelítőleg sem tudjátok soha felfogni, hogy milyen szépsk vagytok ti. Szebbek mint egy leányarc, amit egy poéta megtud magának rajzolni. No de pá kicsikéim ! Csókollak mindannyiotokat! Szeretnék köztetek időzni nagyon sokáig, de nekem mennem kell messze — ismeretlen tájak felé! . . . Lícscs! Locscs! Mikorra a nap újra fel kel, én már tul akarok lenni ungon-berken — és azon a messzeföldön habjaimhoz siető kis méheknek elfogom mesélni, hogy hosszú útjában mit is látott a Krajnyarika. Hogy olyan kápráztató szépségű, bódító illatú virágok nincsenek a földön mint a Szádellő völgyének a rétjén. Ugy-ugy bohó kis méhek ! Oda menjetek! Nincs is olyan messze ! Ha elindulnátok korán reggel, mire a nap felkapaszkodik az égbolt közepére, már ott volnátok — sőt még jól ki is pihenhetnétek magatokat. Meglehet, hogy egynémelyitek meghalna a nagy szerelmi mámortól, de az anyám nevére — aki olyan kimondhatatlan féltő gonddal szeretett engem — és melengetett a keblén s a kit én soha nem fogok viszontlátni többé — ez a pár óra megér egy örök életet is ! Mmjetek csak bohó kis méhek, menjetek! És ha oda értek, el ne feledjétek megmondani minden egyes virágszálnak, hogy a Krajnyarika a messze távolból hódolatteljes üdvözletét küldi. Juliusi nap ragyog az égen. Körülbelől délután 3 ora lehet s a Krajnyarika újra mélyen az erdőben csavarog. Itt folyik a lábam alatt s én a 3 bükkfa alól nézegetem. Régi, kedves hogy összebeszéljenek, hol találkoznak délután; az istentisztelet tartama alatt pedig — az egyik toldja a nappalt az éjszakához, a másik dicsekszik, hogy ő senkitől nem fél, a harmadik ezt. a negyedik azt cselekszik és igy tovább — ha valamelyik józanabbul gondolkozó ifjúnak eszébe jut, hogy „hallgassunk már egy kissé, mert nem fogjuk tudni otthon megmondani, mit prédikált a pap", — tudniillik ha megkérdezik otthon, elvétve — hallgatják is egy kis ideig, de mert nem értik meg, újra ott kezdik, ahol elhagyják ; amint előbb emiitettem és ez mind csak azért van többnyire, mert nem értik a tót prédikációt és azért olyan romlott erkölcsű a tanyai ifjúság nagyrésze ; ha mindez nem igaz, álljon föl bárki, cáfolja meg szívre tett kézzel, akkor jelen kérvényünk tartalma nem jogos, s akkor kérvényünk azonnal darabokra téphető. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy — hát van magyar nyelvű istentisztelet, azonban a több okok miatt nem felel meg a fentieken kivül a tanyai ifjabb nemzedéknek, az egyik ok, hogy nem olyan szertartású, mint a tót istentisztelet és ők csak olyanhoz vannak már szokva, de főbb ok az, hogy már most is, de hova tovább mindig többen lesznek, akiknek a városban nincsen otthonuk s a templomból egyenesen haza sietnek, ahol az ebédjök későn volna, ha csak tizenkét órakor indulnak a városból, de ha havonként lesz egy magyar istentisztelet 10—11 óráig, az ifjabb nép mind erre log eljönni; vannak idősb emberek, akik azért ellenzik a magyar istentisztelet tartását, mert ők nem tudnak magyarul, épen ők tudhatják, milyen hiába mennek olyanok a tót istentiszteletre, akik azt nem értik. Mélyen tisztelt Uraim! gondolják meg, mennyi szép tetteket, mennyi jó erkölcsi nevelést és tanítást temetnek el meggondolatlanságukkal azok, akik ellenzik ezen magasztos ügyet és mily romlott erkölcsű nemzedéket fognak nevelni, ha tágabb teret nem engednek a tanyai és a városi ifjúság lelki életének megvilágítására a magyar istentiszteletek havonkint egyszer, délelőtt való megtartásával. Végre, gyermekeit és unokáit mindenki szereti, gyermekeinek és jó pajtásom nekem a Krajnyarika s a mini igy a partján ülök, abba hagyom a többi kedves ismerősökkel való kacérkodást s ő vele szeretnék foglalkozni, da a bohókás gonosz jószág most rám sem néz, s ő aki mindenkivel fecseg, velem most netn akar szóba állani, nem akar észrevenni, mert nagyon el van foglalva. A magas sziklatetők mögött valami rést talált a nap s egy fénysugár, egy édes kis tündér rámosolyog a Krajnyarikára. Nosza rajta! A Krajnyarika ez a gonosz csont kiveti hálóját a kis tündér után, és sebtiben barátságot köt vele. Valami szokatlanul lágy, édes lesz a hangja. A kis tündér pedig hallgatja a Krajnyarika locsogásait, ugy, hogy még a lélekzete is eláll. Ki tudja, miről beszél ! ? Talán arról, hogy miként szökött meg a mármarosi erdőkből — vagy pedig a szádellővölgyi virágokról ? A csacsogása folyton lágyabb, folyton susogóbb, a kacagása folyton csengőbb lesz, annyira, hogy a kis sugár összerázkódik a lelkében támadt nagy szerelemtől — és alázatos szerelemmel ráborul a pajzán Krajnyarika vallaira. Ez pedig, a mint vidám kacagással tovább siklik, útjában meglát egy a vizbol kiálló szikladarabot. Nosza rajta! Nagyot szökik örömében, hogy alkalma lesz a kis tündérnek megmutatni, hogy milyen híres legény ő. És uccu ! Felveti magát a nagy kő tetejére — és mint egy huszár a lovát, ugy megüli ezt az esetlen fajankót, sőt ráadásul még alaposan meg is sarkantyúzza. Node ennek láttára a szerelmes kis sugár végkép elveszti az eszet s egy két percig még reszkető, forró, csókvágyó ajakkal keresi a Krajnyarika ajkait azután kéretlenül, boldogan elbukik a habjaiban. A szép gavallér pedig .egy örömsikoltással mohón, szerelmesen összecsap felette.