Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)
1912-11-03 / 44. szám
44-ik szám. jíytaldek. 1912. november 3. 3 keresztülvitelének a kezdete. Az az alapkő, amelyet akkor a Hatzel téren elhelyeztünk, alap köve egyszersmind a magyar kisipar jövendő felvírágozásának. A mai kor — s még inkább a jövő — intelligens, munkaszerető, képzett kisiparosokat kiván, mert csak ezek képesek a korral haladni, a mindinkább szaporodó találmányokat az ipar érdekében hasznosítani, a társadalom, az állam által velük szemben támasztott igényeknek mindenben teljesen megfelelni. Kisiparos képzésünkben ma ugy az anyag, mint a kiképzés mikéntje és eredménye tekintetében nagy hiányok vannak. Anyag tekintetében, mert a mai rendszer mellett az „uri" pályán haladó ember nehezen adja fiat inasnak, nem akarván őt az iparhoz egyáltalában nem taitozó munkákra átengedni (gyermekdajkálá?, vizhordás slb.). A kisiparos mester nem kepes a maga sokféle gondja, baja között inasának lelki, erkölcsi fejlődésével is törődni, de sokszor még arra sem fordit gondot, hogy inasát a mesterségben alaposan kiképezze. Ezeket a hiányokat pótolni, erre van hivatva a tanonciskola. Az itt elhelyezendő inasok nem kerülnek be mesterük háztartásaba; az otthonból mennek munkába, innen az otthonba térnek újra, hol állandó, gondos felügye let és nevelés alatt állanak. Hogy ennek az eljárásnak az eredményei milyen üdvösek lesznek, azt előre látjuk, de legjobban fogja igazolni e reményünket mar a közel jövő. Ez tette az alapkőletétel ünnepét nemcsak az iparosság, hanem városunk egész társadal mának ünnepévé. Amint a jövő előkészítésében része volt a társadalom minden rétegenek. igyekezett kivenni részét mindenki a kezdes ünnepéből is, amire tanú a hatalmas sereg, köztük városunk és társadalmunk vezető emberei, akiknek mindnyájunknak szivében ha nem is ott fogant meg, de ott edződött még erő sebbé a becsületes munkának megbecsülése. Nyíregyháza város képviselőtestülete — mint lapunkban már annak idején emiitettük, elhatározta, hogy a helybeli partfogó egyesü lettel s az országos gyermekvédő ligával kar öltve Nyíregyházán, a Hatzel téren levő városi telken 50 gyermek befogadására alkalmas tanonc otthont létesít. A dolog pénzügyi nehézségein a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület előzékeny ajánlata folytán könnyen átesve, az epitkezés a mult hónapban megkezdődött, s a mult hét végére az alapokat is elhelyezték. Ebből az alkalomból rendezte ipartestületünk alapkőletétel! ünnepét, hogy azon kitejezést adhasson különösen Nyíregyháza város közönsége, a Szabolcsvármegyei Pártfogó Egyesület s általában mindazon testületek és egyének iránt érzett köteles hálájának, akiknek a mű létesítésében részük volt. A tanonciskola növendékei által előadott Himnusz eléneklése utan Májerszky Béla kir. tanácsos, polgármester nyitotta meg az ünnepélyt, üdvözölve az eszmét, s éltetve mindazokat, akiknek a tanoncotthon ügyét elősegítették. Zomborszky Dániel, az ipartestület alelnöke, emelkedett, szívhez szóló szavakbal fejezte ki az iparosság köszönetét mindazok előtt, akik az iparosság mellett küzdenek s annak érdekében az iparos nevelés újjászervezésében közreműködtek. Köszönetet mond különösen Nyíregyháza város közönségének, Májerszliy Béla polgármesternek, a tanoncotthon megalkotásában óriási munkát végzett Irak Géza városi tanácsosnak, Vay Gábor grófnak és nejének, mint az iparosság jőltevőinek, Vay Tibor gróf főispánnak, aki a tanoncotthon reszére államsegélyt eszközölt ki, végül az Országos Gyermekvédő Ligának, a Szabolcsvármegyei Páitfogó Egyesületnek. Óhajtja, hogy a megkezdett épület a magyar ipar fejlődésének szent temploma legyen. Májerszky Béla polgármester a város nevében megköszönte az üdvözlést. Kiemelte, hogy a város hazafias kötelességet teljesített, amikor a tanoncotthon létesítését, mely iparos képzésünket uj alapokra fektetni van hivatva, minden igyekezetevei munkába vette. Reméli, hogy a varos az iparossággal az ipar fejle.ztése terén mindig karöltve fog haladni. Kovács István kir. törvényszéki elnök, a a Szaoolcsvármegyei Pártfogó Egyesület elnöke, úgyis, mint az Orsz. Gyermekvédő Liga megbízottja, a minőségben de ugy is, mint a helybeli birói kar feje örömmel üdvözli az iparosságot, kérve a Mindenhatot, hogy az ezen épületben növekedő gyermekek munkaszeretetben és istenfélelemben nevelkedjenek. Irak Géza városi tanácsos, akinek a tanoncotthon megteremtésében oroszlánrésze van, felolvasta a tanonc-otthonnak általa megirt részletes történetét, amelyet a jelenlevők aláirtak. Ezt az okmányt aztán üveg edénybe, majd réztokba zárva az alapkő alatti üregbe helyezték el. Ezután Kamenár Károly lakatos tanonc, az ipariskola harmadik osztályának növendéke szavalta el igen ügyesen Vietórisz István dr. ügyvédnek ez alkalomra irt következő költeményét: Munkára! Édes hazánk, Magyarország ! Óh be sokban hátra vagy! Mikor lesz már víg az orcád? Mikor leszesz újra nagy ? Századoknak pusztítása Ejtett rajtad sebeket ; A sírodat ásta, ásta — Majdhogy belé temetett. Mégis élsz ! S bár gyenge lábad, Mértföldekkel lépsz előbb ! Mit mulasztott három század, Kipótolja őserőd ! Nagy, hatalmas nemzetekkel Van most harcod, versenyed ; Nem öldöklő fegyverekkel : Munkával kell küzdened ! Ám a harctól most se félünk, Lelkünk most is lángban ég : Eddig hullott piros vérünk, Hulljon most a veríték ! Erre hivtok. Edzzük erre Eszünk, szivünk és karunk ; Időnk ne töltsük heverve, Hogy ha élni akarunk ! Kezünk, eszünk kitanítja A műhely, s az iskola, Szivünk jóra irányítja A tanulók otthona. Fogjátok a kalapácsot, Rakjátok a köveket! Heggesszétek, gyógyítsátok A tátongó sebeket! Ezzel is több egy fegyverrel És egy sebbel kevesebb. Hazánk ! téged véd a fegyver, S a testedről fogy a seb ! Most épitjük uj hitünknek, A munkának, templomát; A nagy munkát itt kezdjük meg, S innen visszük majd tovább. Boldog honnak boldog népe ! Ez legyen a jelszavunk És ezt hagyjuk örökségbe, Ha majd mi is távozunk! Imádkozzunk ! itt az oltár! Boruljunk a földre le: Légy velünk, mint eddig voltál Magyaroknak Istene! sohasem fogjuk löbbé egymást és nem is szabad tcbbé egymást látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és hogy az én számomra ez lesz a legszetb, a legdrágább, a legszentebb mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és csodálatos aján dékot; a szivem tele van vele; irnom kell, hogy megmondjam és irnom kell, mert az én számomra ez most már az élet ... Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért Írhatom ujjongva és fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad valaha látnunk egymást, — nem tudnék a szemébe nézni — annyi az élet értelme és tartalma nekun, hogy újra meg újra elmondjam . . Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és borítékba tette. Ekkor jött be hozzá a». anyja. — Mit irtál? — Williamsnek írtam. — Mit? — Megírtam neki, hogy szeretem. — Megőrültél ? Marianne mosolyogva rázta meg a fejét: — Nem. — A levelet nem engedem elküldeni. — De igen. A levél elment. Másnap követte egy uj és terjedelmes levél. „Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a legteljesebb boldogság-e igy élni: nyugodtan, nyitott szemmel á'modva, egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szivemben. Belenézek a lelkembe és azt kérdezem : mért vagy boldog ; elég, hogy te szeretsz ? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas boldogság, de betölti a lelket . . Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. Másnap ujabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét múlva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. Williams engedelmet kért iá, hogy ő is írhasson. . „Nem, — felelte erre Marianne — nem szabad nekem irnia. Soha többé nem szabad találkoznunk és soha többé nem szabad irnia nekem, különben én hallgatok el. Én csak akkor mondhatok el mindent, ami a szivemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné válik, ha emlekké válik, mert csak igy tudom szégyenkezés nélkül elmondani, mennyire szeretem ..." — Marianne, — mondta neki az anyja, aki értesült a dologról — te olyan ostoba vagy mint a legbutább liba. Ha magad irod neki, hogy nem szabad felelnie! Marianne komolyan felelte: — Nem, jó ez igy ... . A férfiak nem tudnak hallgatni. Pár nap múlva ujabb könyörgő levél érkezett Williamstől. Marianne azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen levélre sem, különben nem ir többet. Williams erre elhallgatott. Marianne szorgalmasan irta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a leánylélek titkairól, az imádásról, a melyet Williams iránt érez és a levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután ujabb négy hét és Williamstői semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való uralmát. Sokat sirt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a tollat, mikor egy hosszú levél Írásába belefogott. Nem irt. Egy teljes hétig nem. — Na, lemondtál végre róla ? — kérdezte az anyja. — Ugy-e, hogy ostoba voltál! Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc múlva azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott. — Nem hiába tiltottam el neki, — mondta kacagva es könnyes szemmel — nem hiába tiltottam el annyiszor . . . — Mit? — kérdezte az anyja bámulva. — Hogy idejöjjön. — És most idejön ? Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap odaérkezem. Williams.* — Idejön — mondta boldogan Marianne. — Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen. Kizárólag hazai gyártmányú óriási választékban, minden Szcrme muffok és tci^SHS?' nöi-, férfi- divat és rövidáru üzletében Teleíon 129. 615-52-4