Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 1-26. szám)

1912-05-12 / 19. szám

292 16-ik szám. N Y I R V I D É K 1912. április 21. a kishivatalnok sinyli meg, akinek háza felett és jószága felett felhangszik az árverési dobszó. És a kölcsön-felmondási járvány korszaka óta megszaporodott Budapesten és a nagyobb várososban az utas forgalom. Kis, kisebb és legkisebb bankok vezérigazgatói utazgatnak kétségbeesetten és kérik a budapesti és nagyobb vidéki bankok vezetőit, hogy tartsák fenn az eddigi hiteleket, vagy legalább elégedjenek meg kisebb törlesztésekkel, ne mondják fel a hiteleket egyszerre, mert ez végromlásba viszi üzletfeleit. Ámde mind ez hiába, mindenütt az a válasz, sajnáljuk, minket is szoritanak, nem tudunk várni. És igy, ha még sokáig igy megy, elvérzik az ország dolgozó értékes anyaga és egyre hatalmasabban tör utat a pusztulás szelleme. Mind e kétségbeejtő állapotokat nyugodtan türi és nézi az ezek miatt pusztuló vidék. Pedig a vidéki kereskedelmi és iparkamarák hivatása volna az, hogy rendkívüli közgyűléseket összehiva felhívják sürgős felterjesztésekban a kormány figyelmét erre a végzetes bankpolitikára és arra kérjék a kormányt, hogy állami betétekből több milliót helyezzen el a vidéki nagy bankoknál, hogy ezek a kisebb vidéki intézetek hitelszükségleteit ki tudják elégíteni. Ezek a régi jóhirnevü intézetek, ahol az állam pénzei éppen olyan biztonsággal vannak elhelyezve, mint a budapesti nagy bankoknál. A többi vidéki közgazdasági és társadalmi szervezetnek is ily irányban kellene akciót indítani, hogy a kormányt a közgazdasági élet megmentésére, segélyre hivja fel. * * * A legutóbb érkezett hirek — hála Isten — a pénzpiac javulását jelzik és igy talán már nemsokára fellélekzik az ország. Honfoglaláskor!' temető Micske pusztán. m. Bocsánatot kérek, ha gondolatmenetem meg meg döccen és kissé meg kell állapodnom, hogy utamat tovább folytathassam. Az embereknek természete nem egyenlő. Egyik bolondabb, mint a másik, de ezt egyetlen egy sem vallja be, sőt dühbe borul, ha nem őt tartják a legnormálisabb embernek. Kivételt tehát én sem képezek és dühbe borulok, ha valaki kétségbe vonja azt, hogy én helyes irányban mozgok. Azt beszélik, hogy a legtöbb tudós régésznek az a nézete, miszerint a koca régészeknek — akik közé én is tartozom — kutyakötelessége, hogy ész nélkül gyűjtsenek, gyűjtsenek, mindég csak gyűjtsenek, de gondolkozni, következtetéseket kockáztatni ne merészeljenek, mert ahhoz nagy szamarak. Én meg azon bolondok közé tartozom, akik azokat tartják Jézus lovainak, akik az apró embereknek gondolkozási és következtetési jogait korlátozandónak tartják. Édesgetés többet használ az ügynek minden egyébnél. Nem tudom, hogy miként van vele más, de én ha ásatok, vagy muzeumunk részére igyekszem valamit kiszemtelenkedni, nem a tárgynak látása, vagy annak anyagi értéke bírása csiklandozza kíváncsiságomat, hanem az irott történelem előtti korra levonható esetleges következtethetés. Honfoglaláskori leihelyekben (nem leletekben) hazánkban eddig leggazdagabb a Nyir, a Bodrogköz és Beregh. Azután következnek az aprószentek. Honfoglaláskori temetőink, illetve sírjaink közül eddig a következőket ösmerjük, amelyekben a csontvázak kivétel nélkül fejjel nyugatnak, lábbal keletnek voltak kinyújtóztatott helyzetben eltemetve, igen külömbözőleg megmaradva vagy elenyészve anélkül, hogy ezen külömbözöségnek okát csak gyanítani is képesnek érezném magamat, pedig sokat törtem rajta fejemet. Hugyaj 8 sír. Csupán egynél egy szijdiszités, egyéb semmi. Csontvázak bolygatatlanok, de csaknem elenyészve. Csupán egy koponya volt megmenthető. Bezdéden 11 lovas és hat gyalog sir. Gazdag család vagy törzs lehetett, mert az élve eltemetett lovaknak csontváza mindegyik sirban meg volt. A lovaknak első és hátsó lábai külön-külön összevoltak kötve. A hátsó végtag vízszintesen volt a vitéznek lábai elé helyezve, a lónak törzse azonban nem feküdt vízszintesen, hanem látszott, hogy a ló, melynek hátsó végtagjait már elföldelték volt, igyekezett felemelkedni és igy gerincoszlopa némileg csavarodott helyzetbe jutott. Minden lónak nyaka függélyesen maradt felfelé, amiből következtetni lehet azt, hogy levegő után kapkodott. A lónak feje a vitéznek combján nyugodott és ennek fejéhez volt vízszintes helyzetben irányítva. Tíz ló a tetemekbaloldalán, egy pedig a jobboldalon volt elhelyezve. Kegyetlen őseink élve temették el a lovakat. A kengyelek egy esetben sem találtattak a ló mellett, hanem a csontváznak hol a túlsó oldalán, a feje mögött, vagy lábainak tájékán, de mindég legfeljebb olyan távolságban egymástól, amennyire azokat egy átalvető kengyelszij ereszthette. Nyeregnek nyomát sem találtuk, csupán hevedercsattokat. Nyilván pokróc volt nyereg helyett a lóra erősítve. A honfoglalás idejéből csak egyetlen nyeregmaradványt és egyetlen tüskés sarkantyút ösmerünk Bodrogvécsröl Dókus Gyula remek gyűjteményében. Huszonötöt, — pardon 1 de még sokkal több évet érdemel, hogy ideje legyen a Zemplénvármegyei muzeumot végre-valahára megalapozni. A kard jóval becsesebb 'Jehetett a lónál, mert a ló mellé csak két vitéznek ajándékozták sírjába kardját is. Akadt olyan, aki gyürüt, karperecet, bronz vagy aranykarika fülbevalót viselt. Egynek puszta gyöngysor volt nyakába akasztva. A gyöngyszemek egymástól 3—4 centiméteres egyenlő távolságban lévén, az összecsúszászt a zsinóron kötött görcsök akadályozhatták meg. A zsinórnak végei nem voltak öszszekötre, mert a gyöngyök párhuzamosan találtattak az ör tájékáig vonulólag, csak úgy nyakba akasztva. Egynél határozottan meg lehetett állapítani azt, hogy combközépig érő, de már elenyészett köntösének alsó széle ujnyi széles bőrszallaggal volt körös-körül szegélyezve, melyre ezüst szijdiszitések voltak erősítve. Ugyanezen köntös ujjának végén 3—4 díszített ezüst lemez volt hosszirányban szijszallagra erősítve épen úgy, mint ahogy ma is ugyanezen helyre céltalanul varrnak apróbb gombokat. Bezdéden egyik vitéznek balcombján nagy tenyérnyi bőrtarsolyt leltünk, melyben acélkova bicskának volt heye és díszített ezüst lemezzel borítva, melyen két sárkány-féle alak — honfoglaláskori tárgyakon eddig egyedüli figurális ékítmény — látható. Ilyen ezüst tarsolylemezek még Tuzsér, Galgőcz, Tarczal, Bodrogvécsröl is ösmeretesek. Egyet pedig lapjára hajlítva, nemez süvegre erősítve Lehóczky Tivadar barátom a mult század hatvanas éveiben talált Szolyván, egy honfoglaláskori vitéznek sírjában, korhatározó éremmel. Ne tessék zokon venni, ha a szabolcsmegyei homfoglaláskori sírokról, temetőkről — szórványos leleteket mellőzve — kissé még tovább is beszélgettek, de végtelenül bosszantó az, hogy nemcsak a szobafestő vagy kőfaragó, de a hazai festőművész és szobrász sem tarlja érdemesnek korhű müvet alkotni, pedig alig akad közöttük olyan, aki ne Árpád ivadékának vallaná magát. A tuzséri honfoglaláskori hat sírból álló temető csak annyiban gyarapította ösmeretünket, hogy ^z eddig ösmert falevél alakú nyílhegyeken kivül páncélszuró és legyező alakú — kisebb madarak leütésére alkalmas — nyilcsucsokat is találtunk. A nagyhalászi „Kis Zomborhegyen", — mert hát nálunk a vakondok túrást is hegynek nézik, — hajdan a rengeteg Rétköznek egyik kis szigetén szegény pákászok tanyáztak. A huszonhét sir közül csak egy gyermeknek nyakában találtunk néhány gyöngyöt és mellén egy kis bronz csüngődiszt. Egy tokos baltán kivül semmiféle harci eszközt. Háromnak feje mellett nem nagytermetű kutya csontvázat leltünk. Különös, hogy halászati eszközöknek nyomaira nem akadtunk, pedig főképen csakis halászatból élhettek. Piktoraink, kőfaragóink, Árpádéknak perzsa vas sisakot nyomnak a fejükbe és valamennyit szoknyába öltöztetik, aminek jogosultságára fantáziánk egyéb dokumentumot felhozni sem hagyományból, sem irott emlékekből, sem sírokból nem lehet. mért rá a sors. A törvényhatóság rendkívüli ülésében a szavazóbizottságból kizárták a bank valamennyi alkalmazottját, köztük Danilist is, mert fegyelmi vizsgálat veit ellenük folyamatban. Néhány nappal később idézést kapott a vizsgálóbírótól. Látható feldühödésben, erősen kipirult arccal került vissza a bíróságról. — Mellemnek szegezik a szuronyt. Folyton azt kérdik: — Miért irta alá ? — Hát aztán? Csak nem tettem rossz hiszemben ? Az üzletembe hozták és én aláirtam. Irományokat nem is tudok rendesen elolvasni. Néhány nappal ezután eljött a végrehajtó, lepecsételte az üzletet és felirta a bútorokat. Minthogy ármánykodást látott ebben Danilis és egyáltalán nem érezte magát bűnösnek, minden hat'ósághoz fordult. Órákig várakozott az előszobában és hosszú panaszokat és petíciókat fogalmazott meg. Amikor nőtt a szükség, elhatározta, hogy kimegy atyja malmára és lisztüzleteket fog csinálni. Nem engedték, hogy elhagyja a várost. Erre családja elutazott az atyjához és ő magára maradt. A napok multak. Család nélkül, munka és pénz nélkül, az eddig tekintélyes Danilis a rokonok üzleteibe ment el, megreggelizett és elfogadta a tanácsaikat. Hogy eltöltse az időt, reggelenként és este eljárt a templomba. A szentképekre meredt és folyton az előzményekre gondolt. Végre hosszú idő után, elkövetkezett a terminus. A tárgyalás tiz napig tartott. A tárgyalások alatt nyugogtan és méltóságteljesen ült boldogtalan társai között Danilis, mint ahogyan ártatlan szenvedőhöz illik. Boszankodott, hogy oly soká tartóztatják, hogy a védő nem értette meg helyesen és amint ő hitte, nem azt beszélte, ami szükséges és a bírák nem ugy Ítélkeztek. Nem törődtek Danilissal, három napban egyszer intéztek kérdést hozzá és amikor Andrejev ráfelelt, a hallgatóság körében általános kacagás hallatszott. Ha elkezdett beszélni a balsorsáról, a veszteségről és arról, hogy bepereli a bíróságot, a védője a vállát vonagatta, a közönség nevetett és az elnök arra figyelmeztette, hogy ez nem tartozik ide. Abban a rémes órákban, amikor az esküdtek tárgyaltak egymással, Danilis dühösen ült a vendéglőben és nem is gondolt a bírákra. Nem értette, hogy miért tárgyalnak oly soká, hiszen minden oly egyszerű és könynyen érthető, nem is értette, mit akarhatnak tőle. Amikor később az elnök felolvasta az ítéletet, Dinilis eszméletlenül bukott le. Hirtelenül kivont kardokkal zsandárok vették körül. Magához téritették Danilis és a börtönbe vitték. Danilis értelmetlen maradt mindezzel szemben is. Ugy gondolta, hogy még nincs vége a pörnek és hogy a .valódi" Ítéletet még nem mondták ki. A börtönben napról-napra várta a végleges ítéletet. Csak, amikor félév múlva eljött hozzá látogatóba a felesége és a fia és ő a kisirt szemű, szegényesen öltözött öreg nőben alig ismert rá a valaha oly szép feleségére. És amikor a fiát a gimnázista ruha helyett egy kis kopott kabátban látta, csak akkor értette meg végre, hogy a sors ellene döntött és hogy semmiféle Ítélet sem hozza vissza neki a multat. Csehov.