Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)
1911-07-30 / 31. szám
31-ik szára. N Y I R V I D É K 1911. julius 30. 61 az 1848— 49-jbi szabadságharcra kerül a szó. Föllelkesülni a mult diadalain, remélni egy szebb, boldogabb jövőben . . . Itt, ennél a barátomnál, megállapodtunk abban, hogy mikor ő nyári szabadságát kikapja, elmegyek en is a szülőföldjére és szejjel nézünk azcn a vidékén, „Siculiában" egy kissé. Ugy is lőn. E^y szép reggel vonalra ültem s neki vágtam az ismeretlen messzeségnek. Érdekes epizód történt mirdjárt utam legelején. Amint fölszállok a kocsiba s a folyosón megállva, az ablakon át visszanézek, egy ur, aki a másik ablaknál íekintgelelt kifelé, odaszól olábul — mint későtb rájöitem : — nekem. — Rtmán Ön? Eleinte 'nem tudtam, kinek beszél, meg a kfrdés elteimével se vollam valami nagyon li.-zlában, tehát hallgatttm. Ugy tettem, mintha iitm halluttsm, vagy nem értetlem volna. Az illető azlán olóhul beszelgetett az útitársaival, de magyarul (pedig löktletesen beszéli a mi édes nythünkei, mint később meggyőződtem rola) ntm szólt volna a világért se s nem volt ra kivancsi: magyar, szász, argói, francia, bajor, jenki vagyok-e; csupán azért, mert nem voltam — román. Ez a pici (öiténet roppant jellemzi a — mi wdékünket. Ha 2—3 oláh együtt utazik, rögtön bemutatkoznak és vigan beszélgetnek. De ha a szakaszban csak egyetlen oláh ül, hacsak nincs ott személyes ismerőse, dehogy szólna egy szót is . . . !! E lövid kitérés utan folytatom utam le írását. . . . Fogaras és Brassó között a hegyrői hzuhogó esőviz alámosta a vasutvonalat, ugv hegy csak átszállással lehetett közlekedni. Leszállt hát az egész utassereg, átgyalogolt az alamosott pályarészen s felült a már olt várakozó másik vonatra. E müvelet alatt egyszerre láttam és hallottam az egész vonat publikumát. Zsinóios atilla bizony nem tűnt. a szemembe s a vasuli alkalmazottak beszédén kivül bizony ntm ütötte meg magyar szó a fülemet . . . Dél volt. mire a vonat befutott Brassóba. Útközben gazdag, irigylésre méltó szász községek maradoztak ti melleltünk. Apró helységek — aszfalttal, villamos világítással, gőzfürdővel s néha — polgáimesterrel. Csakhogy mindezek nem pótadóból születtek! Hiszen sok helyen adót se fizetnek: futja az erdő, a malom, a gyáracska, a községi épületek jövedelméből. A gyönyörű fekvésű Brassót elhagyva végre Sepsiszentgyörgyre er a vonat. Ez már székely város. Innen már csak a második állomásig kellett utaznom, ott nyaralt az én barátom: Rétyen. Biz' én, mint szoktam is, nem irtani meg, hogy megyek. Nem is várt senki az állomáson. Természetes, hogy tájékozatlanul néztem szerte. Csakhamar fölvilágosított aztán a váltóőr. — Tetszik látni, az ott Rély, amelyik nem látszik. (A falu t. i. völgyben van s a magasan álló templomnak is csak a tornyahegyét engedi látni a mögötte emelkedő magas domb.) Hullámzó vetés között vitt az utam. Itt-ott krumplit kapált, tengerit töltögetett egy alak. Egy ember. Egy szekely. Tisztességludóan kö szönt. — Jó napot adjon Isten! Ki nem lehetne fejezni a legszebben zengő szavakkal se, hogy milyen jól esett ez a jó magyaros hang és jó magyaros köszönés az én szegény fülemnek. Ahogy megyek tovább: mindenütt igaz, hamisítatlan magyar szó. A falu mtlletii dombok oldalán magyarul fecsegnek a libaőrző, disznóra vigyázó gyermekek . . . Mintha álom volna. Idegen vidék: zoid, felhőbe burkolt havasok helyett csendes dombok, szelid hegyek. Távplban a kékké finomut határbércek bontakozrak ki a messzeségből. Idegen falu, idegen alakú házak: sok oszlopos, újrakezdett fedelű, vasrácsos ablakú kúriák; magas tetejű, zsindtlylyel födött, kéménjnélküli házak. Idegen nyelv : a magyar. Azaz, dehogy idegen. Kedves ismerősöm ez a mézédes beszéd nekem, ismerősöm, akit már régen kerestem . . '. Dehogy idegen, dehogy . . . legfeljebb (ó bár ne volna igy !) szokatlan. M'nt a Szahara szomj gyötörte vándorának a hűs fonásviz, mint az éhhalállai szembmézőntk az életet jelentő kenyér. Régóta sícmjubozlam én is ezt a kristálytiszta forrást, most pedig, hogy kiszáradt torkomat megnedvesíti az első diága csepp .... nem hiszek magEmnak. Azt vélem : a kepzelet játszik velem, vagy az álom vezetett e tündéri helyhez . . . Nemsokára látom, hogy valóság ez mégis Megtalálom a házat, hol a Kovács-család nyaral: a Péter József hajlékát. Előkerülnek a kis Kovács gyerekek is : a négyéves Dundika, a kétesztendős Gjuszi, kit én oláhosan „Györgyé"-nek hívok. Megtudom, hegy apjuk nincs otthon, majd csak este jön haza. — Ugy-e, itthon van apuka, csak elbujt, hogy a bácsi ne lássa ! — évődöm a gyermekekkel. — Vagy nem! — felel székelyesen az okos kis Dundika. — E ment apuka Brassóba. Kimegyünk sétálni. Nadrágos székelyek sietnek az utcán. Apró székely gyermekek játszadoznak a porban, mig anyjuk a közelgő csorda elől be nem viszi, vagy hivja. A falu alatt folyik a Ftketeügy. Makrancos viz, mint a Tisza volt hajdan: gyakran megnézi, mit is vetett az idén a székely. Még a házakba is bemerészkedik. A folyón tul .hazai" vonatkozású erdőcske szegi be a mezőt. A Nyír. Csupa szép fehér lörzsü nyírfa. A másik oldalán az útnak fiatal fenyő erdő. Mind a két erdő : ü tetett. A nyájas arcú, kedves Péter Józsi bácsi, szives házigaz • dám, ültette tanitó korában. Ő, meg a növendékei. S lám, megérte, hogy az apró, vézna csemetékből erőteljes, árnyas erdő izmosult. Az eidő mellett egy szép kis tó n>úlik el. Felszinén nagy zöld levelű, fehér virágú tavirózsákat himbál a gjönge szellő. A falu fölött, egy dombon áll a templom s mellette a zómök torony. A templom körül fejfák mutatják, hogy hol pihenrek a falu néhai lakói. Acélkékre sötétedett az ég, mire hazaérünk. A kocsis befog s mi a pátriárka-arcu öreg székely fiával kimegyünk az állomásra a főnököt fogadni. Nem'sokáig várunk: berobog a vonat. — Isten hozott nálunk. Régen és nehezen vértünk ! — fogadom fiok-bázigazdámat, ki alig hisz a szemeinek (epp egy szemorvosnál járt ma Brassóban), majd elkezd szidni (persze, csak ugy tréfásari), amiért nem írtam meg, hogy mikor jövök. Azlán Anti koma (a főnök), sógora s jó magam is elhelyezkedünk a kocsin s robogunk haza. Útközben megbeszéljük a mai nap eseményeit s megállapítjuk a holnapi programmot. Otthon pompás vacsora vár reánk. Étkezés után politizálunk egy kicsit, szidjuk a „némelet", beszélünk egyről másról, majd pihenni térünk. Csend és nyugalom borul az egesz világra Csak a csillagok reszketnek fönn a magasban, vagy hangzik föl néha-néha egy kutyaugatás. S én elgondolkozom ezen az ugatason. Jól esik a tudat, hogy ezek a kutyák csak magyarul ertenek. Mert a fogarasmegyei ebek előtt ismeretlen a magyar szó. Bizony, hiába mondanám én a pópánk komondorának. — Gyere ide, kutyuska! — Nem értené. Lám, lám — az állatok közt is van nemzetiségi különbség. — Másnap korán kelünk. Kikocsizunk az állomásra, majd beülünk a vonatba s robogunk Sepsiszentgyörgy felé. Ott másik vonatra szállunk át s tolytatjuk utunkat. Amint a rohanó vonat az Olt völgyében, vagy éppen az ilt még oly kicsi folyócska mellett kanyarog, gyors egymásutánban hagyjuk el Bodokot, Málnást, Bükszádot, Bálványosfüredet s a már messziről elbűvölő Tusnádfürdőn leszállunk. Az állomásépület 5—6 méterrel magasabban van a pályánál s az épület és a vasútvonal közt haránt eltei ülő oldal gyönyörű virágokkal van beültetve s ezen a meseszép szőnyegen ott díszlik — másszinü virágokból — az állomás neve. Az állomástól nagyszerűen gondozott, széles, nvilegvenes utak vezetnek a fürdőtelenre. Ezek egyikén — óriási, sugár fenyőfák alatt — végigmenve, pár perc múlva a fürdősétányon voltunk. Kicsit leültünk a pompás cigányzenét hallgatni, de csakhamar útnak eredtünk a hegynek fölfelé, a Szent Anna-tóhoz. Pompás szerpentin ut vezetett a gerinc felé. (Előbb t. i. a hegy tetejére kell menni, csak ugy lehet leszállni a hegy ellenkező lejtőjén levő völgybe, a lóhoz) Lépten-nyomon pad kinált pihenést a fáradt turistáknak s vérpiros szamoca-szemek kandikaltak ket oldalról reánk. Pihenve, eprészvp, egy letört galyból sikeritett „ad hoc* turista bottal segítve magunkat, lassan kiértünk a fák birodalmából. Keveset haladva még a füves hegyhaton, a gerincre ériünk. Gyönyörű tiszta idő volt. Lábunk alatt a távolba kúszó Olt ragyogó háta ezüsllött. Egyik oldalon messze beláttunk Háromszékbe, másik oldalon „Csikország" tipikus hegyes-völgyes földje tűnt szemünkbe. A hosszú fensikokon sűrűn, de halván)an, ködszerűen látszottak a községek. Itt a Hargita kékeszöld oldalai futnak le a vasútvonalhoz, amott az országhatárt őrző bércek vésődnek rá az ég azúrjára, mig messze délnyugaton a Brassói- és Fogarasi Havasok, halványkék ormai merednek a magasba. Alig győztünk a látvány szépségével betelni . . . Mikor már eléggé kigyönyörködlük. magunkat, indultunk tovább, a zugó fenyvesbe: vezető úlon. Amint a meredek oldalon haladtunk lefelé,, néha-néha csodálatosan szép kék szin villant elő a sürü fenyőóriások lombjai közül. A Szent Anna tó. Vagy félórai lefe'é szaladás után (a meredek uton nem bírtunk lassan menni) hirtelen megritkullak a Iák s magunk előtt láttuk a tündérszép tavat. A völgyben egy ragyogó kek. tükör feküdt, körülvéve magas hegyekkel, zugó illattermelő, zöld erdővel. Szinte kedvem vokia azt mondani: olyan tiszta és olyan mély ez a tó, hogy ugy látszik, mintha itt a föld keresztül volna lyukadva s mi az égboltnak — valahová Amerikára ráboruló — másik felét látnók. De nemcsak az égbolt nézi magát e csöndes vízben,, hanem a parton, hegyoldalakon álldogáló óriás szálfák is ... És igy tükörnek még is jobban, beillik ... Nagyon kifáradt útitársam leült a viz szélére, én pedig elindultam körüljárni a tavat. Nem haladtam messze, midőn megpillantottam egy fűben heverésző pásztort. Ahogy közeledtem hozzá, felállott és köszönt. Kerdezősködésemre odavezetett az alig pár méternyire levő Szent Anna kápolnához. Alaktalan kövekből nagyjából összerótt épület ez. Ahogy vezelőm belöki a csak nagyjából betámasztott ajtót s belépünk, mindjárt szemembe tűnik a középen feketelő tűzhely, hova a pásztorok rossz idő esetén meghúzzák magukat. Egyszerű deszkaoltár van a bejárattal szemben, rajta fagyertyatartó, kánontáblák, nehany — nyilván fogadalmi ajándékul odatett kendő s középen a Szent Anna képe. A kápolna kjlönben üres. Csupán az ajtó mögött egy gerendákból összetákolt padon van egy harang. A közepén egy köralaku lyuk. Miután magyarázatot nem kaptam, fölemellem a harangot s megkonditottam. Elég tisztán szólt s igy nem volt nehéz megállapítani, hogy nem repedéssel kapcsolatos kitörés az a lyuk, hanem kivágás. Hogy ki s miért tette, arról nem tudok semmit. Mint vezetőm mondta, a kapolnával szemben, a tó átellenes partján Szent Joachim kápolnájának a romjai láthatók. Valóban, pár falomladék busult ottan a tó szélétől nem messze, de hogy milyen régi rom lehet, bizonyítja, hogy a volt épület padlózatából óriási, ven fenyőfák nőttek ki. Bizonyára nem 2—3 évvé ezelőtt ... Hogy ne hallgassal el semmit, fölemlítem, hogy a tó partján több helyen szejjelszórt kövek hevernek, egy rég letűnt kornak néma, de azért beszédes tanúi. A tó feneke, a széléhez közel, tele van fenyőfákkal. Valamikor tutaj svanánt úsztatták A legfinomabb íraacsia és amerikai Friedmann S. Sándornál cipő újdonságok kapbatók Nyíregyházán. 312.15-23