Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-23 / 30. szám

30-ik szám. esik ezt tapasztalni a természet szépségeiben gyönyörködőnek akkor, amikor olvassuk és tudjuk, hogy Amerikából a Kolibritől a Kondorkeselyüig női kalapdisznek évente sok millió madárnak a tollazata vándorol Európába. Európába, — amely a madárvédelmet intézményei közzé felvette. Hja, dehát a madárvédelemnél elébbvaló a női pipere. Az utolsó szó. Legyen ez az utolsó szó e helyütt is — a vádlotté; azé a vádlotté, aki ezúttal bűnbánó beismerést tesz. Beismerést teszek két irányban és pedig először abban, hogy akaratlanul egy érdemes féifiu köztevekenysegét vontam látszólag kétségbe. Legyen védelmem az, hogy a megjegyzés nem volt specialisaló és vonatkozott arra a köztapasztalatra, hogy inci-finci szolgabíró, kis falucskák kis földesurai — apró és szúk látókörű politikusok, az ősi név öröksége jogán mily könnyen dobják az érvek, a véle mények, a meggyőződéseit mérlegébe az utolsó, a megdönthetlen, a dogmaszerü, az ellenvetést kizáró, a gyűlölettel ps megvetéssel teljes és a vitát bezáró szót. Ez az általánosítás nem illethet férfiút, ki jogos büszkeséggel hivatkozhat saját — kétségtelenül súllyal biró — tevékenységére. Ettől a férfiutói én mit sem kérhetek számon. De valamint mindenki csak a saját tetteiért felelős és csupán saját tevekenységének babérait fonhatja koszorúba: ép ugy nem adhaVnak különleges jogot senkinek az ősök erenyei. A személyi qualitások értéke nem függ össze az elődök dicsőségével és szürke eredetű, cs-vel és nem ch-val íródó, vagy i vei és nem y-nal végződő nevek birtokosai tiszteletet kivivó módón tölthetik be helyeiket, és e tekintetben nincs köztünk zsidók és nem zsidók között különbség. Csak nézzünk szejjel, egyformán szeretett hazánkban, amelynek élettől, küzdéstől, tevékenységtől és törekvésektől, munkától nyüzsgő térségein, hegyein és völgyein milliók és milliók élnek, örülnek és szomorkodnak; milliók — kiknek nincsenek honfoglaló őseik. A bányákban, az aranykalászos rónákon, a hivatalokban — fel egész a nagy magasságig, a műhelyekben és boltokban, az irodákban és művésztelepeken milliók töltik be helyeiket, kik — hanem a nemzetekre is. Én ugy imádom nemzetemet, hogy halóporomban is büszke akarok lenni reá. S ha választanom kell a kettő közt: százszor inkább kívánok neki hősi halált, mint gyalázatos életet. De elveszni, ha összetartunk, nem veszhetünk el t. Ház, mert gyáva kutyáktól a farkasok meg nem ijednek. Mentől többet feladunk jogainkból, mentől jobban meghuny nyászkodunk, mentől több ellentétet szitunk egymás közt: ellenségeink annál bátrabbak lesznek s vérszemet kapnak. Indítványozom, hogy a pártok és vezéri állások töröltessenek el s legyen egy párt s egy vezér, aki a független, szabad Magyarország zászlóját lobogtatja. Ezt kövesse mindenki. S aki hazaszeretet biján nem * követheti: az kössön követ a nyakába s az országháza ablakából ugorjon a Dunába! (Mozgás és zaj az összes pártokon. Felkiáltások jobbról-balról, elől, hátul: Micsoda beszéd ez?! Egy vadember! Most jött Indiából! Nem hallgatjuk ! Menjen a kannibálokhoz! A képviselők és pártvezérek felgyűrt ingujjakkal feléje rohannak.) E fenyegető pillanatban a karzatról nemzetiszin szalaggal átkötött díszes csokor hull a Dzsingeelevszki ur fejére. A szalagon aranynyomásu betűkkel e felírás: „A legszebb beszédet mondó képviselőnek! Egy lelkes honleány." E jelenet kissé lehűtötte a harcias hangulatot s a képviselők kíváncsian tekintgettek hol a csokorra, hol a karzatra. — Kié ez a csokor ? Kiáltá valaki a karzat felé. — A Dzsingeelevszki képviselő úré, mint aki a legszebb beszédet mondta. Felelt egy lágy női hang, mely az öblös férfihangok közt ugy csillingelt, mint a nagy harangok közt egy kis ezüst-csengettyű. N Y I R V I D É K jobbágy ivadékok, vagy bevándorlottak leszármazottjai. Sem ezeknek, sem a nemzet zömét képező magyar parasztságnak nem veti szemere senki, hogy nem honfoglaló ősöktől származnak. És nem veti szemere a Gsekonicsoknak, Wenckheimoknak, Zselenszkyeknek sem. Az is bizonyos, hogy a honfoglaló ősöket sem gyanúsítja senki, hogy „maguk"-nak fjglalták el a földet, hanem azt tartjuk, hogy a nemzet számára alkották a hazát. Épen ezért az ősök nem egyes családokéi, hanem az egész nemzeté, igy — a mienk is. A mi keblünk is dagad az Árpádok emlékezeténél, a Bélák, a Kálmánok, a Mátyások, a Kossuth és Széchényi nagyságánál — és habár ezt a lelkesedést nem lehet felfedezni a felvidéki pájeszes zsidónál — de ép ugy hiába keresnők a felvidéki ruthénné', a fővárost környező sváb parasztnál és — talán a halászi magyar zsellérnél is. Ez már tisztán a kultura kérdése. És beismerem, hogy nem láttam magát, életét, vagyonát a hazaért feláldozó zsidót, — de, bevallom, — mást sem. Nem olyan időket élünk, amikor a martyromságra alkalom nyilik. A rég mult idők történelme nem is említhet önfeláldozó zsidót, hiszen sem Kinizsy, sem Tomory nem fogadiák be a hadseregükbe! Hej, mikor először nyilt alkalom, hogy harciba menjenek, beállottak tízezren is és hullottak névteienül. De ma ? Ki az önfeláldozó ? Taián az a nemzeti ellenállás mutat ilyenekre, amely — a tisztviselőket küldte harcvonalba ? Avagy az ezek kárpótlására töriént aláitás volt az önfeláldozás, ahol akadtunk zsidó nevekre is — de főpapokéra nem ? Frázis ez ; a haza életet kiván es nem halált és az szolgál a hazának, aki hasznos tevekenységével, nem az ősök hosszú sorával mutat példát kortársainak és utódainak. Nem merülhet el lelkünk az ősök tiszteleteben, a mai és a jövő ivadék sorsa kell, hogy érdekeljen, legyen bár ez az ivadék honfoglaló ősöké, vagy jobbágy és elnyomott sorsuaké. És beismerem, hogy nem akarok, nem tudok zsidókérdést látni. Én csak „polgárkérdést látok, azt t. i., hogy a közérdeket szolgálni óhajtó legkülönbözőbb politikai pártok közt elszóródnak a zsidó vallásúak — és talán azt, hogy ezeknek zöme a 67-es politika mellé áll. ami nem mondható hazafiatlanságnak és ami nem zárja ki azt, hogy pl. az Orsz. Magy. Kereskedők Egyesülete kifejezetten az önálló vámterületet kívánja és propagálja, nem tekintvén ezt politikai, hanem közgazdasági kérdésnek. Ez volt oka annak, hogy a coalitio idején a zsidók többsége — nem állott a hatalom szolgálatába, hanem félrevonult és Mindenki odafordult, az egész t. Ház. Dzsingeelevszki ur is oda tekintett, mint aki leginkább apostrophálva volt. Szólni akart, de a következő percben már eltűnt a beszélő-fej. Hanem az a kedves női arc egy pillanat alatt bevésődött a Dzsingeelevszki ur emlékezetébe. Tudják-e, kérem, hogy mi az a fixa idea ? Igen ? Nem ? Helyes mindkét álláspont! Tehát Dzsingeelevszki urnák ily fixa ideája volt az, hogy ébren és álmaiban a csokros hölgyet kereste s e végből elméje hatlovas hintójával szüntelenül a gyönyörű hölgy körül nyargalászott. Kolumbusnak könnyű volt Amerikát felfedezni, mert ő tudta, hogy mit keres s mert a tengernek ott, ahol Amerika volt, vége volt, ahol boldogult Kolumbus ur lábát lelógatta. Dzsingeelevszki ur azonban nem tudta, hogy kit keres s a sok ezer emberarc összefolyt körüle, mint a tengerár, melynek vége nincs. Egy este Tarnaváryval elment a nemzeti színházba. Amint a függöny felgördült s a lámpionok elsötétültek, 'kilebbent a színpadra egy rózsaszínű angyal. Szárnyai nem voltak ugyan, de ugy lebegett, hogy e hiány fel sem tűnt. Dzsingeelevszki ur az első emeleti páholyban űlt jobbról, a szinpad előtt. Látcsövét azonnal a kecses hölgy felé irányozta. Arcát hirtelen élénk pir futotta el. — Nézz csak oda! szólt Tarnaváryhoz, átnyújtva neki a gukkert. Nem gondolod, hogy láttuk valahol ezt a .hölgyet ? — Az ám ! viszonzá Tarnaváry, ugy rémlik, mintha a csokros hölgy volna. E pillanatban szerepébe kezdett a hölgy. — Micsoda hang ez? szólt Dzsingeelevszki ur. Ugyanazon ezüst-csengettyű, mely a Házban fülembe csillingelt. 1911. julius 23. 3 újra harcba szállt az uj választásná). Tessék ezt a politikát megkritizálni — rá fér, — de ez — engedelmet kerek — nem zsidó-kérdés, ep oly kevéssé, mint, hogy a pártok kötelékébe tartozás nem a hazafisag kérdésé. A zsidóság ezek szerint nem kötelezhető arra, hogy a „keresztény" társadalomba olvadjon ; neki a magyar „polgár"-társadalomba kell olvadnia. Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy evégből alig 50 év állott rendelkezésre, — de ez elég volt arra, hogy a főváros német kereskedelme kilenctized reszben magyarrá váljon, — mig a környékbeli falvak lakossága német maradt. Ez a beolvadás épen azzal, hogy minden foglalkozási ág vonzó számukra és hogy minden politikai vagy más eszme-mozgalom foglalkoztatja, községi, városi és megyei kérdés érdekli őket, — megtörténtnek tekintendő és most ők csak egyénenként — mint akárki más — jöhetnek bírálat alá; amiből következik, hogy egyesek tényeért, nezeteért, felfogásáért az öszszes feleletre nem vonható. Épen a polgárosulás érdeke egyáltalán nem kivánja meg, hogy — a lélek halhatatlanságának és a feltámadasnak hitétől legyen függővé téve. Ezt. ki-ki végezze el lelkiismeretével. Azt sem mondom fiaimnak, hogy a jutalom reményében tegye a jót és félelemből kerülje a roszszat. Itt ne csináljon — promesse üzletet. Tegye a jót — sajat lelke gyön) örüségére és kerülje a bűnt a léleknek nyugalmáért, a mások jogainak tiszteletéből. Azt sem tanitom, mert ez botorság, hogy a zsidó vallás és erkölcs világuralomra hivatott. Nem is ismerek vallási, csak emberi erkölcsöt. A valláserkölcsöktől — félek, mert önzők és gyűlölködők. A katholikus és a református valláserkőlcsök rivarisálnak, — mindkettő lenezi a zsidóét, a mohamedan megveti mind a hármat, — mindezeken felülemelkedőnek érzi a magáét a buddhista, — és a legkülömbnek tartja a magaet a baptista. És a mormon — a si-ita, —a fetisimádó és a többi! A vallás dogmaszerü és merev, — az erkölcs a korszellem eredménye. Tanitom, hogy a becsületes embert és a jó honpolgárt tiszteld, — de ne kérdd vallását, mert ez sem nem kisebbíti, sem nem emeli az egyéni értéket. — Es végül tanitum, hogy — feledd, hogy valaha e hazában, melynek fia vagy, előbb gyűlölt, később megtűrt jövevény valál; tanitom, hogy e szenvedés a jobbágyelnyomássai volt közös és a korszellem kifolyása volt; ma egyenlő tagja vagy a nemzetnek, jogod és kötelességeid vannak. — Végül tanitom, hogy — szeresd az embert. Egyebekben — béke legyen velünk! Zs-d. — Semmi kétség! mondá Tarnavary. Ez a csokros hölgy. Másnap, midőn a kedves nő a deszkákra lépett, hatalmas bokréta hullt lábaihoz. Nemzetiszínű szalagon aranybetükkel e felírás : „A nemzeti színház legkiválóbb művésznőjének és lelkes honleánynak! Dzsingeelevszki képviselő." Ezek után azt hiszem, felesleges volna nyájas olvasóimat a részletekkel fárasztanom. A szerelem szűztiszta lángjai felcsapkodtak kölcsönösen mindkét nemes kebelben s egy szép alkonyaton hetvenhét méteres magasságban, mértani pontossággal egymásba verődtek. E tűztől kigyúlt az ég s az összes fellegek lángba borultak, miből kifolyolag a legdíszesebb fellegvárak recsegve-ropogva égtek el. A hazai observatóriumokból távcsöveken nézték a nagyszerű termeszeti jelenséget. (Költői hasonlatok a „Holnaposok" részére. Miután Dzsingeelevszki ur előbb még megszavazta az országházban a magyar nemzeti bankot, magyar hadsereget, magyar vezényszót, általános választói jogot s a többi nemzeti vívmányt, fogta jnagát s kivonult a parlamentből. Szive hölgyével felkerekedett s elkocsizott messzire, nehogy a boldogsághoz való törvényes jogát valamelyik párt letalálja szavazni. Ezen eseményeknek elmúlt már jó ötven esztendeje. A fiatalok megvénültek s Dzsingeelevszki ur szép fényesre kopaszodott, ellenben a szakálla hosszura nőtt. E körülménynek egy hires professzor ily formán adta magyarázatát: A nehézkedési törvény alapján bizonyos hajszálak mindennap kihullnak s ujak nőnek helyettök. De mivel évek folyamán a koponyacsont erősre keményedik, a finom hajszálgyökerek e kemény talajban kihajtani nem birván: lefelé veszik utjokat s hosszú szakáll alakjában látnak napvilágot. A gyönyörű hölgy pedig évek folyása