Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-17 / 51. szám
2 51-ik szára. N Y I R V I D É K 1911. december 17. pedig nagyobb arányokban, mint az esetleg elhagyandó gépek beszerzési költségeinek megfelelő hányada. A sors különös kedvezménye képen kiderült, hogy Nyíregyházának közel a városhoz kitűnő és nagymennyiségű, téglagyártásra a'kalmas anyagkészlet áll rendelkezésére. Nagy hiba, sőt vétek volna elszalasztani az alkalmat ennek a kellő kihasználására. De éppen olyan hiba volna az is, ha kellő előrelátás nélkül, akár tájékozatlanságból, akár kicsinyes okokból nem a legcélszerűbben és legészszerübben rendezné a város kezdettől fogva téglagyárát. Nyilt levél. ,A Tollrajzok" írójához. E lapok utolsó számának egyik igen értékes részletét alkotó Tollrajzokban annak irója a kir. tanfelügyelő úrhoz egy kérdést intéz, hogy a nyíregyházi legény hol tanulhatott meg tótul irni és olvasni? Felteszem a kir. tanfelügyelő úrról, — miután tudom — hogy a Tollrajzok irója kérdésére bizonyos autonomikus jogok tiszteletben tartása okából nyilt választ nem ad, épen ezért szives engedelmével a competentiát át veszem én, mint aki ezeknek a különben „rendben levő* iskoláknak Paulik János elnök társammal vezetője vagyok. Jól tudja a Tollrajzok irója, hogy az iskola szelleméből és munkaköréből a tót betű titkának ismertetése cimen laete hatállyal ki van tiltva, anélkül, hogy a közönségünk emiatt tiltakozásának, avagy elégedetlenségének kifejezést adott volna. A a „tót legény" tehát, aki a dicsekedés szelid nemével jelentette ki a cikk írójának, hogy „persze hogy tud* tótul irni és olvasni, — simpiiciter nem mondott igazat, ha életkorának 30-ik évén alól van. Egyetlen kivételt concedálok s ez az, hogy mélyen vallásos érzületű szülei vasárnaponként avatgatták a „Tranoscius" olvasásának rejtélyeibe. De az'án ennek a nagy könyvnek a kezelésén felül hidraulikus préssel sem szőrit ki belőle több tót irás- olvasás tudományt senki. A Tranoscius 1 Engedje meg a Tollrajzok irója, hógy ennek a szónak jelentőségát egy parallellával világosítsam meg . Biztosan tudom, hogy a Tollrajzok Írójának önérzete büszke arra, hogy ősei a hadverő Árpád lófarku lobogója alatt osztottak halált. Olyan emlék, hagyomány, sőt ereklye ez a családjában, aínelynek tiszteletére minden családtagot első sorban tanítanak meg s amelyhez hütelen nem lehet soha. Emellett biztosan tudom, hogy alig van a nyupati cultura és humanismus tanításának mohóbb beszivója s szellemi világának fényénél következetesen haladt ősmagyar, mint épen a Tollrajzok irója. A kettő összefér. Hála Isten, nem is egymagában álló tünet. A mi — dehogy tót népünknél a „Tranoscius" az emlek, hagyomány és ereklye, amely évszázadok szenvedéseiben szenteltetett fel azzá s egyet jelent a vallásossággal, hithüséggel, önérzettel, áldozatkészséggel és lelki élet mélységes tisztaságával. Tehát becses. Tehát tiszteletre méltó. Emellett a „Tranoscius" mellett oly szépen virágzik a gondolkodás magyarsága, a magyar Génius uralmának feltétlen hite, a magyar nyelv megbecsülése és szeretete, hogy a „Tranoscius" különben is korlátolt számú nemzedékre terjedő részleges s inkább a hit és vallás világában elrejtőző ártatlan uralma csak tiszteletet érdemel a pártatlan gondolkodótól. Hogy Vencsellő, Rakamaz már elvesztette hagyományait és ereklyéjét, nincs más oka, mint hogy nem volt „Tranosciusuk" soha. Azt persze meg sem emlitem, hogy japánul, görögül stb. irni — felsőbb intellectualitást jelent. Tótul irni és olvasni tehát elmaradottságot. Pedig a hazafiasság, magyarosság lélekben és gondolatban versenyzik azokkal, akik mellékessen s ez a fő, még más nyelven is megértik egymást. Felhozza a Tollrajzok irója azt is, hogy kizárólagosan magyar oktatás, magyar egyházi vezetés, magyar közigazgatás és bíráskodás mellett, beékelve Szabolcsvármegye tőzsgyökeres magyarsága közé, a megmagyarositás terén megfelelő eredményt elérni nem tudtunk. Ennek az állitásnak megcáfolására egy egész obstruktiora elegendő érvem van raktáron. De c-ak egyet. A magyar nyelvnek a térhódítása az iskolákban (városiakban is) csak a 70-es években kezdődött. Mondja meg a Tollrajzok irója, mire becsüli azt a népet, nemzetet, vagy —- mondjuk — kisebb közületet: a törzset, a mely a rövid 40 év alatt a hóditó minden tulajdonságát egyedi vonásainak teljes lerongyolódásával képes átvenni ? Én önérzetnélkülinek, rabszolgának s halálra megérettnek tartom. A mineinkről ezt nem akarom tudni. az évi kiadásokhoz, az üzemköltségekhez hozzáadatott a befektetési tőke tizedrésze is. Ennek a hozzáadásával jött ki az az összeg, amelynek eredménye az, hogy 1000 tégla mintegy 25 koronába lesz, illetve 25 koronánál többe nem kerül. Ezzel szemben a kézierővel gyártott tégla jóval többe kerül, jóllehet ott a befektetés jelentékenyen kevesebb. A végeredmény tehát az, hogy géperő alkalmazása mellett olcsóbban állitható elő a tégla, jóllehet maga gyár létesítési költségének egy tizedrésze is — mint amortizáció — hozzá van számítva a költségekhez. Vagyis ha a város belefekteti a téglagyárba a 475,000, helyesebben a 380 vagy 400,000 koronát a téglagyárba, amellett hogy a tégla ezre 25 koronánál többe nem lesz, az egész befektetett öszszeget maga a gyár 10 év alatt visszafizeti, letörleszti. Ilyen körülmények között a városnak nincsen mit félnie a befektetéstől, sem a befektetés nagyságától nem szabad visszariadnia. A gyár maga magát fizeti ki. E mellett ha a 6 millió téglát csak 32 koronájával értékesiti ezrenként, az évi tiszta nyeresége 42,000 korona lesz. Mindez igen tiszta és egyszerű számítás. Akik a költségvetést átvizsgálták s értenek hozzá, azok mindnyájan arról győződtek meg, hogy a tégla ezre nem kerül többe 25 koronánál a gépüzem mellett, ugy, hogy ebben benne van a létesítési költségek egytizedére eső hányad is és ugy, hogy a befektetés 475,000 koronával van számításba véve Ha azonban a gyár tényleg nem kerül — mint ahogy nem fog kerülni — többe 400,000 koronánál, abból az következik, hogy még kevesebbe kerül a tégla ezre is, vagyis a város haszna nagyobb lesz. Ezt azonban nem ugy lehet elérni, hogy a gépeket, vagy azok egyrészét elhagyja a város, mert akkor a gépek helyett drágább kézi, emberi erőket lévén kénytelen alkalmazni, az üzemköltségek emelődnek és Kollárt. Ott kisértette az egész uton, odafurakodott hozzá a hivatalába cs a tintafoltos aktákon aranyszőke hajszálakon szaporodtak a sorok. Bosszankodott és sokszor pár sor irás után kedvetlenül csapta le a tollat. De ilyenkor is két ragyogó szem hajolt fölé: nagyon elfáradtál ? Mosolyogva beszélgetett ezzel a két szemmel, erőt érzett megint a munkára, de dolgozni azért mégsem tudott, olyan jól esett ellustálkodni a gondolaton, hogy valaki megkérdezte tőle, elfáradt-e nagyon?! Most már lázongott a lelke és keserűséget érzétt, ha arra gondolt, hogy kiküldetése véget ér és veheti megint a vándorbotot. Azt a leányt pedig a három hónap alatt, mig ott tartózkodott, nem látta soha. Csak gondolatban találkoztak minden este, mikor lámpájának halvány világa csörgő-sipkákat rajzolt a falra és a nyugodni tért külső világ helyén a felhőkön tul repülve, épül óriási, könnyű kövekből az álomvilág. Ott ült akkor a lábainál és elképzelte, hogy az a leány, az ő édes asszonya nagyon szomorú. Mivel ő is szomorú volt mindig, nem tudta csak szomorúaknak elképzelni az embereket. Most ő kérdezte : elfáradtál nagyon ? mi fáj ? És érezte, hogy nagy boldogsága között most neki is vele együtt fáj valami. Mije hiányzik? Miért szomorú ? Hiszen boldog lehetne! Van, aki szereti, aki meghalni tudna érte, mindene megvan, a mód, a szépség, irigylik, miért könyes hát mégis a szeme?... Talán olyan a lelked, a boldogságod, mint az a szobor, melyet sejtelmes vonalakkal farag ki a szobrász puhafehér márványból, csodájára jár az egész világ, csak a művész kesereg, csak a művész érzi, hogy nem az, nem az, amit megálmodott!... Hiszen én vagyok melletted és már maga a kérdezősködésem, az sem tud megvigasztalni? Talán sok az örömed, talán megszoktad, hogy csillagimádókká tedd az embereket és most fáradt vagy inkább, mint boldogtalan? Elviszlek oda, ahol nincs más zaj, csak ha simogatásom alatt megtörik hajad aranysugara, ha az emberek rosszak, jöjj velem, ahol én. én leszek a Te világod, aki csak azért kegyetlen Hozzád, mert végtelen szeret! Érts meg engem, ne itélj meg érte, legyen átalakítód, megváltód az én puha lelkem! Fejed itt nyugszik a vállamon, szemed kinyitva csillogó, mámoros párában ragyog, de azért ugy-e, nem vagy igaz, ugy-e, a lelked könnyen száll el tőlem, ugy-e, csak feltűntem előtted, mint a kék víz fölött ba átsuhan egy tiszavirág árnya? Nem értjük meg egymást soha! Nem tudsz olyan lenni, amilyennek az én lelkem Téged naponkint vágyón megálmodik!... Minden este megujult a kép, de gyönyörűségét el-eltakarta a kételkedés. Kollár Ernő érezte, hogy veszve van, hogy ez igy nem élet tovább, szidta a lelkét, ki akarta cserélni egy olyannal, amelyik az élettel megalkudni is tud, amelyik könnyelmű. Az éjszakának embere lett. Csatangolt az utcákon, kergette valami vad fanatizmus, hogy meg kell találnia azt a leányt, hogy durván kiragadja kezéből a lelkét, melyet az ismeretlenül elrabolt. Egy késő este jókedvű társasággal találkozott. Beszédjüktől, kacajuktól hangos volt az utca. Közöttük volt az ő fehérkalapos, szőke leánya is. ö volt a leghangosabb. Akkor kacagott legjobban, mikor épen mellette ment el. Valami ficsúr mondott neki valamit. Talán gúnyolta azokat a bolondokat, kiket még a mai világban is szomorú csavargókká tesz a lelkük szerelme. És a leány nagyot kacagott. Ezt a kacajt hallotta Kollár Ernő még akkor is, mikor hazaért és szobája falán megint csörgős sipkákat táncoltatott a gyertyavilág. Besikongott az ablakán, bekacagta, összeturta a szobának minden zugát és azután repedt hangú lélekharangként kongatott, siratott tiszta, hófehér, a földre lopott, rombadőlt álmokat. Kollár Ernő belebámult a világosságba és a szőke leány is elébe állott megint. Most nem szaladt hozzá, csak ugy nagyon messziről mondotta neki: hiszen miért is? minek is? Úgyis tudom . . . Valami jeges, fagyasztó dér szállt rá a virágra, melynek a szirmait tépegette a lelkében: tudna-e szeretni ?... Igen ? Nem ?... Mindegy, akármi jöjjön is ki, én szerettem! Eszébe jutott, talán vigasztalásul, egy mondás, hogy az élet csak hangulat. És Kollár Ernő görcsös zokogással esküdözött, tiltakozott: nem, nem, azért mégsem csak hangulat! ... Ne add vissza a lelkem! Ablakom alatt a legjobban kacagj, midőn szobámban sokáig ég a lámpa -és az arany folyóban előtted hull le egy tiszavirág ! . .. Jenő. Legszebb ékszerek, pontos ó rák, QnnJnp Dp7gn ékszerésznél Nyir egyházi ezüsinemüek legolcsóbban: ÜŰllUUl MuluU Városház-utca 3. szám. tl 5. 6 í-,
