Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-02-19 / 8. szám

7-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. február 12. 85 ITeltLiYáis. Ugy hiszem, mindazok előtt, akik érdekkel kisérik a gyermekvédelem ügyét, ismeretes a belügyminiszternek az a nem rég kiadott rendelete, mely megvonja az állami segélyt azon szegény gyermekektől, akik anyjuk vagy nagyanyjuk mellett vannak elhelyezve az állami te lepeken. Mostanáig az állam segélyezte az olyan szülőket, akik gyermekeiket eltartani akarták, de anyagi helyzetüknél fogva erre képtelenek voltak. Ugyanazt az összeget fizette fejenként nekik minden gyermek után, mely összeget az idegen tápszülőknél elhelyezett kis teremtésekert fizet most is. Ezt az áldásos intézményt a belügyminiszter egyszerűen beszüntette, mert állítólag néhány visszaélés történt. Hiszen valamivel motiválni kelletett ezen változás abszurditását 1 Ezen felháborító és minden humánus érzéstől ment rendelet következtében már is egymás után pusztulnak és züllenek el az egyes csaladok. mert a legtöbb szülő gyermekétől megválni nem akar. Nem egy példával tudnám állításomat igazolni. A sok közül csak egyre vagyok bátor a t. közönség figyelmét és könyörületét felhívni, Özv. Major Istvánné kisvárdai lakos, mostanáig 5 gyermekét tartotta fenn becsületes munkájával, részesülve az állami segélyben. Mikor tudtára kellett adnunk azt, hogy a belügyminiszter legújabb rendelete folytán, —ok nélkül az állami segélytől elesik és az állam csak azon esetben hajlandó gyermekeiért tovább is fizetni, ha azokat idegen táp szülők gondozására bizza és ő maga még a vidékről is elköltözik — Majomé felelete ez volt: „Inkább elpusztulok 5 gyermekemmel együtt, ha az állam megvonja tőlem az eddigi segélyt, — de gyermekeimet oda nem adom senkinek! Én szültem őket, becsülettel dolgoztam, fáradtam, küzködtem utánuk, ettől az egyetlen jussomtól meg nem foszthat senki — és ha pusztulnunk kell — együtt pusztulunk." Áldja meg érte az Isten! Tisztelettel kell meghajolnunk ezen derék, becsületes, kérges tenyerű fenkölt érzelmű pór asszony előtt. És ha van ebben a szegény rab országban még igazság, ugy meg fog jönni az az idő is, aminak, mert csak akkor jarnak el Kemál szellemében. Nem is történt baja másnak, mint akit a katonai törvények értelmében okvetetlenül ki kellett végezni, és ez Kemálnak s az ifjú törököknek örök dicsősége. Hogy mennyi megpróbáltatás vár a jövőben az uj Törökországra, elég szilárd e az az épület, melyet Kemál bej nevében emeltek, azt biztosan megmondani nem lehet. Annyi azonban ma is bizonyos, hogy a felszabadult török földön nagy és sok szent akarat dolgozik Kemál bej káprázatosan szép álmainak megvalósításán. Az ifju-törökök Pérától éjszakra egy gyönyörű kilátású dombon temették el forradalmuk hőshalottait. Diszkertet rendeznek a sírbolt körül, legtetejére pedig emléket állítottak : széles, faragott márványtalpon titáni méretű gránit ágyúcső mered rajt' egyenesen az egek egének, mintha az ifju-törökök az onnan fenyegető veszedelmekkel is készek volnának megbirkózni. A hely neve pedig „Örök szabadság halma." Ez a különös és hátborzongatóan merész alkotás is Kemál lelke müve. Mikor egyizben Kemálnak az a gondolat cikázott át az agyán, hogy nemcsak az orosz meg az angol, hanem Alláh is veri a törököt, a vallásos, hitbuzgó férfiú, aki oly tüzes, meggyőző ékesszólással tudta védeni az iszlámot Renannal szemben is, elkeseredve kiáltott az egre: „Alláh, Alláh, hát te is hóhérunk akarsz lenni?!* Sí kor a belügyminiszter szívtelen rendelete ellen egyöntetűen tiltakozni fog minden becsületesen gondolkozó honpolgár. A belügyminisztérium tükör ablakain át nézve csupán a világot, lehetetlen meg győződni arról, hogy az élet a maga rideg meztelenségében mennyi áldozatot sodor el. Egyedül a bureaucratismussal — legfeljebb a r osszul alkalmazott állami spórolást lehet elérni, de a nép boldogulását soha, és ha a miniszter, az őt körül hajlongó udvarával, államtitkárjával, osztályfőnökével együtt azt hiszi, hogy csupán a hivatalból lehet a nép helyzete felől rendelkezni, akkor iszonyúan csalódik, mert tiszta képel nem lehet alkotni a nép nyomoráról és a gyermekek zülléséről, ha azzal behatóan, részletesen, szívvel és lélekkel nem törődik senki. Cifra paragrafusokkal, szekér számra menő aktákkal, felületes rendeletekkelés szívtelen világnézettel nem lehet, előmozdítani a magyar nép nyomorúságos helyzetének javítását, és miután — sajnos — amint kitűnik, az állam fenhatóságában ez irányban bizni nem lehet — úgy legyen a társadalom az, aki tillakozó szavát felemeli, akkor, amikor a nép legkíméletlenebb módon való sérelméről van szó. Tessék az államnak ellenőrző közegeket alkalmazni, ott ahol visszaélésektől tart, de ne akarjon olyan megoldásokat teremteni, melyek ellenkeznek a jog, az igazság és a természeti ösztön minden törvényeivel. Elégednének meg az urak oda fent azzal a fényes eredménnyel, melyet a nép-korrupció terén már is elértek, és ne akarják a nép aszszonyaiból kiirtani még az utolsó szent és magasztos érzést is, mely az anyát gyermekéhez köti. A belügyminiszter rendeletének összes érvelései és motívumai nemcsak eltörpülnek, de megsemmisülnek a kegyetlen valósággal szemben, melyből kirí az a megdönthetetlen igazság, hogy a természet jogához hozzányúlni senkinek sem szabad, mert ezzel felfordul minden erkölcsi alap! Az államnak első feladata az volna, hogy az anyákban ébren tartsa a gyermekéhez való ragaszkodást és szeretetet, s ha már a szomorú körülmények folytán kénytelen a gyermekétől elválni, legalább adassék még neki a mód arra, hogy vele érintkezhessen, fejlődését figyelemmel kisérhesse, érette dolgozhasson, s ezáltal megmaradjon kőzte és gyermeke között a kapocs, mely föltétlenül szükséges és óriási fontossággal bir, úgy erkölcsi, mint socialis szempontból. Talán többek előtt önzésnek fog feltűnni özv. Major Istvánné elhatározzása, de én ugy hiszem, — hogy ez az egyetlen önzés, mely jogos — természetes és szent. Tiszteljük benne ezt az érzést — és segítsünk neki, mert megérdemli! Kérésem tehát oda irányul, hogy mindazok, akik a nyomort és szenvedést nemcsak madártávlatból nézik, szíveskedjenek — tekintettel a tél zordonságára — kőnyör adományaikat özv. Major Istvánné részére, kegyesen hozzám juttatni, hogy azokat — hirlapilag nyugtázva — mielébb, a szerencsétlen anya és szenvedő gyermekei segélyezésére felhasználhassam. Gróf Yay Gáborné, Berkesz, u. p. Demecser. Dr, Fényes Samu előadása. E hó 17-én este a Kereskedők és Gazdák kőre nagyszabású, igazán fényes előadásnak volt színhelye. A magyar polgárságról, annak az alkotmányban való szerepéről beszélt az előadó. A közönséget a szó szoros értelmében lebilincselte, rabjául ejtette kemény történelmi tudásával, emelkedett, messzire ható gazdaságpolitikai látókörével és az élő magyar beszédnek azzal a csudálatosan szép pazar művészetével, a milyennel csak a valóban kiváltságos elmék és korszakalkotó szónokok rendelkeznek. Szép szál ember. Nyugodtan, szónoki póz nélkül fog neki a tnémanak. Csupa okosság a tekintete, csupa tudás a beszéde, csupa melegség a hangja. Helyijei-közzel elragadja a hév, szemöldökei összehúzódnak, arca lángbaborul és olyan fanatikus erővel tud tüzet gyújtani hallgatói lelkében, mintha az apostolok közül maradt volna itt hírmondónak. Büszkén valljuk, hogy ez a sokoldalú, nagy tehetségű ember Nyíregyházán nevelkedett. Ép ezért rendkívül ízléstelennek tartjuk azt a durva, csapszék izü támadást, melyet egy helybeli újság a mult héten intézett ellene. A „Kuruc Feja Dávid", „Bacsányi" és „Csöppség" irója egyáltalában nem szorul védelemre a hazaíiatlanság vádjával szemben. A magyar tudomány és irodalom mezőin neki már van néhány talpalatnyi magaszerezte földecskéje. Az ilyen tehetségeket, különösen, ha a mi szűkebb fészkünkből valók, szeretni keli, nem pedig látatlanul ledorongolni. Fényes Samu annak a kulturközönségnek, mely végighallgatta, igazi, maradandó, tanulságos gyönyörűséget szerzett. Az ő tanításán csak a távollevők szoktak megbotránkozni. Ostoros. A nagyhirü történettudós, iró és népbarát előadása első részében a mult polgárság látszólagos szerepét vázolta az államhatalomban. Ez olyan volt, mint a vendégé, kit asztalhoz ültetnek, a meiy meghívás nem őszinte és a hol a vendég tudja, hogy leülnie nem illik. Majd a 48-as nagy átalakulást vázolta, végül rátért a kiegyezés korára. Ez időben a szabadkereskedelem elve dominált a continensen és a vámok az árakat nem befolyásoló csekély pénzügyi vámok voltak csupán és igy nem csoda, ha a gazdasági kiegyezésnel főleg a közjogi kérdések voltak dominensek, kidomboritasa t. i. az önálló berendezkedés jogának. A szabad kereskedelem elvén nyugvó európai helyzetben a földbirtokok productumai számára néikülözhetlen volt az erős és versenykepes kereskedelem, az erős és fogyasztóképes nagy ipar. A nagybirtok emez érdeke hozta letre az akkori kereskedelmi és hiteli törvényeket, melyek az iparnak és kereskedelemnek nagyszabású fejlődését tették lehetővé, a mely ekként megerősödve oly óriási befolyást gyakorolt a törvényhozásra, hogy veszélyessé vált a nagybirtokos osztály egyeduralmára. Ez a polgárság immár a fejlődő ipar számára védelmet követelt és igy az 1878-ik: kiegyezésnél élénk harcz folyt az önálló vámterületért. Ebben a harczban az akkori kormánynak csak nagy erőfeszítéssel és pressióval, fől-g arra való figyelmeztetéssel, hogy a főhatalom a polgárság kezébe jut, a mi a munkabérek kelemes emelkedésével fog járni: sikerült mindössze kilence szavazottöbbséget szerezni a kiegyezés számára. E pillanattól lesiklott a polgárság a törvényhozásra befolyást gyakorló hatalmáról. A második 10 esztendő immár az európai államok védvámos politikáját érvényesiti és mint Logy az a földbirtok productumainak árát mesterségesen biztosítja — a polgárságra, a kereskedő és iparos-osztályra szüksége a nagy birtoknak többé nem volt. — A gabonavámok megdrágították a kenyeret és ezt a drágaságot a polgárság fizette meg. — Azóta 1000 millióval emelkedet a költségvetés, melynek fedezéséhez a földbirtok egyetlen fillérei sem járul. Az ő adója nem emelkedett annak daczára, hogy ez a nagy összeg utakba, vasutakba, folyó és viz szabályozásokba lett nagyobbára fektetve, és habár e közlekedési eszközöknek a polgárság is hasznát látta, kétségbe vonhatlan, hogy a földek árát, értékét 100—300 százalékkal növelte. A törvényhozás kezd kereskedelem és ipar ellenes lenni, és ezzel a helyzettel a polgárság kezd vértelen lenni. Jellemzi ezt az elvértelenedést az is, hogy a harmadik kiegyezés már alig tudott egy kis akadémikus vitát felmulatni, holott ez a Il-ik kiegyezés 2—3 koronás gabonavámját 6 koronára emelte. A polgárság az első 10 év gyarapodásáért — vért izzad, kenyérkeresete immár lazas, idegrontó tülekedés, mely degenerálódásra vezet. Es folyik a pusztulás. A polgárság a „pennás" állásokra tódul, melyet már az állam eltartani és kielégíteni nem bír. Ez a bürokrata osztály, mely a hatalomnak